Behajtott egy bisztróba, és megölt egy kislányt az autós

Publikálás dátuma
2017.08.15. 09:48
Illusztráció/Shutterstock
Egy Párizshoz közeli településen történt, hogy egy autós behajtott a pizzéria kerthelyiségébe, ezzel megölt egy lányt, 12 további áldozatának pedig különböző fokú sérüléseket okozott - adta hírül a BBC. 

A BMW vezetőjét letartóztatták, a belügyminisztérium szóvivője azt mondta a BBC-nek, hogy a  tettes egy francia férfi, az esetet nem terrortámadásként kezelik. Az autós, aki nem szerepel a bűnügyi nyilvántartásban, azt állította, hogy öngyilkos akart lenni. 

Szerző

Hét év az életünkből

A magyar közélet kezd egy rosszul befűzött filmre emlékeztetni: a képek felgyorsulva ugrálnak, a szövegből nem hallatszik más, mint értelmetlen csivitelés. Hogy miről szól a történet, már rég képtelenség kivenni, csak a groteszk, szaggatott mozdulatokat bámulja az ember.

Ám még ebben a lázas értelmetlenségben is szembeötlik a gyorsaság, ahogy a Momentumból "valami" lett. Háromnegyed év alatt jutottak el az ismeretlenségből addig, hogy hír legyen: nem közösködnek senkivel, önállóan indulnak a 2018-as választáson. Amire, lássuk be, nemcsak joguk, hanem okuk is van. Nemcsak egy másik generációt képviselnek, mint akár a Fidesz totyakos fiatal demokratái, akár az MSZP kétezres években balra zárt, poszt-hornista balosai, hanem láthatóan valóban a politikai koordinátarendszer egy másik szegmensében határozzák meg önmagukat, mint amit a jobb-bal, liberális-konzervatív tengelyek kijelölnek.

Árulózni, bérencezni, apákésfiúkozni innen nézve merőben fölösleges és igazságtalan is. Ahogy 1990-ben senki sem vitatta el a falusigyerek-stichű, amúgy leginkább SZDSZ-juniorként definiálható Fidesz jogát az önálló indulásra, vagy ahogy 2010-ben minden demokratikus gondolkodású ember elfogadta, hogy lehet más a politika - bár az LMP belépőjéül szolgáló Sukoró-ügy azért túl erős bizonyítékot szolgáltatott, hogy nem lehet -, úgy a Momentumot sincs értelme kárhoztatni azért, hogy hirtelen szerzett ismertségét egy választáson akarja megméretni. Ezért kéredzkedtek be ebbe a játékba.

Az egy egészen másik kérdés, hogy vajon hogyan alakulhatott úgy a helyzet, hogy most a Momentum által megszerezhető akárhány százalékon - vagy ha öt százalék alatt maradnak, akkor a levesbe vitt bármennyi "demokratikus" szavazaton - is múlhat, hogy hány évig kell még Orbán Viktor elviselhetetlen rendszerében élnünk. Hét éve volt a demokratikus közvéleménynek, hogy kiizzadjon magából egy olyan közmegegyezést, hogy ez így nem mehet tovább; nem azért csináltuk végig a rendszerváltást, nem azért csatlakoztunk Európához - nem, nem a pénzosztó Brüsszelhez, hanem a szilárd közjogi alapokat, emberi jogi intézményrendszert jelentő közösséghez -, hogy életünk virágjára, delére vagy éppen alkonyára visszarángassanak minket a XX. század sötétjébe. Hét évünk volt, mert hét éve élünk a Fidesszel ebben a szégyenteljesen hazug és kirekesztő rendszerben, és mégsem született meg az az elementáris akarat, hogy az én nevemben ezt többé ne. Magyar vagyok, hazafi vagyok, ezen az úton engem nem rángathatnak tovább.

Aki a demokratikus ellenzék előtt álló feladatot most leegyszerűsíti a "ki jön az én házacskámba" játékra, és változatos módokon igazságot szolgáltat abban a kérdésben, hogy kinek kihez kellene csatlakoznia, az nem emeli magasabbra a szemét a szavazóurna pultjánál. De nem lehet itt elkezdeni, hiszen ez a sorban utolsó kérdés. Az elsőre sokkal nehezebb választ adni: hová lettek mindazok, akik 1990 és 2010 között világossá tették, hogy nem olyan országban akarnak élni, amilyenné aztán a miénk az utóbbi hét évben vált?

Ha megtaláljuk őket, már az árulókereséssel sem kell majd tovább vesződni.

Szerző
N. Kósa Judit

Hét év az életünkből

A magyar közélet kezd egy rosszul befűzött filmre emlékeztetni: a képek felgyorsulva ugrálnak, a szövegből nem hallatszik más, mint értelmetlen csivitelés. Hogy miről szól a történet, már rég képtelenség kivenni, csak a groteszk, szaggatott mozdulatokat bámulja az ember.

Ám még ebben a lázas értelmetlenségben is szembeötlik a gyorsaság, ahogy a Momentumból "valami" lett. Háromnegyed év alatt jutottak el az ismeretlenségből addig, hogy hír legyen: nem közösködnek senkivel, önállóan indulnak a 2018-as választáson. Amire, lássuk be, nemcsak joguk, hanem okuk is van. Nemcsak egy másik generációt képviselnek, mint akár a Fidesz totyakos fiatal demokratái, akár az MSZP kétezres években balra zárt, poszt-hornista balosai, hanem láthatóan valóban a politikai koordinátarendszer egy másik szegmensében határozzák meg önmagukat, mint amit a jobb-bal, liberális-konzervatív tengelyek kijelölnek.

Árulózni, bérencezni, apákésfiúkozni innen nézve merőben fölösleges és igazságtalan is. Ahogy 1990-ben senki sem vitatta el a falusigyerek-stichű, amúgy leginkább SZDSZ-juniorként definiálható Fidesz jogát az önálló indulásra, vagy ahogy 2010-ben minden demokratikus gondolkodású ember elfogadta, hogy lehet más a politika - bár az LMP belépőjéül szolgáló Sukoró-ügy azért túl erős bizonyítékot szolgáltatott, hogy nem lehet -, úgy a Momentumot sincs értelme kárhoztatni azért, hogy hirtelen szerzett ismertségét egy választáson akarja megméretni. Ezért kéredzkedtek be ebbe a játékba.

Az egy egészen másik kérdés, hogy vajon hogyan alakulhatott úgy a helyzet, hogy most a Momentum által megszerezhető akárhány százalékon - vagy ha öt százalék alatt maradnak, akkor a levesbe vitt bármennyi "demokratikus" szavazaton - is múlhat, hogy hány évig kell még Orbán Viktor elviselhetetlen rendszerében élnünk. Hét éve volt a demokratikus közvéleménynek, hogy kiizzadjon magából egy olyan közmegegyezést, hogy ez így nem mehet tovább; nem azért csináltuk végig a rendszerváltást, nem azért csatlakoztunk Európához - nem, nem a pénzosztó Brüsszelhez, hanem a szilárd közjogi alapokat, emberi jogi intézményrendszert jelentő közösséghez -, hogy életünk virágjára, delére vagy éppen alkonyára visszarángassanak minket a XX. század sötétjébe. Hét évünk volt, mert hét éve élünk a Fidesszel ebben a szégyenteljesen hazug és kirekesztő rendszerben, és mégsem született meg az az elementáris akarat, hogy az én nevemben ezt többé ne. Magyar vagyok, hazafi vagyok, ezen az úton engem nem rángathatnak tovább.

Aki a demokratikus ellenzék előtt álló feladatot most leegyszerűsíti a "ki jön az én házacskámba" játékra, és változatos módokon igazságot szolgáltat abban a kérdésben, hogy kinek kihez kellene csatlakoznia, az nem emeli magasabbra a szemét a szavazóurna pultjánál. De nem lehet itt elkezdeni, hiszen ez a sorban utolsó kérdés. Az elsőre sokkal nehezebb választ adni: hová lettek mindazok, akik 1990 és 2010 között világossá tették, hogy nem olyan országban akarnak élni, amilyenné aztán a miénk az utóbbi hét évben vált?

Ha megtaláljuk őket, már az árulókereséssel sem kell majd tovább vesződni.

Szerző
N. Kósa Judit