Az orvoskar bűne

Hát megszületett a Magyar Orvosi Kamara (MOK) Országos Etikai Bizottságának döntése. A súlyos betegektől sápot, jattot kérő veszprémi nőgyógyászt félévi praktizálástól való eltiltással sújtották. Azt az orvost, aki 2012-14 között a műtétekért 150 ezer, a vizsgálatokért pedig 15 ezer forintot kért súlyos állapotú betegektől vagy hozzátartozójuktól. A közvélemény háborog, mert az eljáró bizottságok csak kicsi „bibit” találtak a történetben. Mások úgy ahogy van, erkölcstelennek ítélik a döntést. Mivel van baj? A betegek kiszolgáltatottságával? A nem a törvény, a jó erkölcs szellemében működő etikai bizottságokkal? A szakmai és civil közvélemény ítéletével?

Az Orvosetikai Bizottságok 1958-ban alakultak, az illetékes párt és állami szervek egyetértésével. 1989-ig az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete (EDSZ) felügyelte ezeket a bizottságokat, amelyek rendkívül egyoldalú érdekképviseletet biztosítottak. Az orvostársadalom azóta sem törekedett az etikai bizottságok demokratizálására. Míg a fejlett nyugati társadalmakban sokféle etikai bizottság létezik az egészségügyben, Magyarországon szinte feudális módon működnek ezek a testületek.

Ideális esetben az orvos által megzsarolt betegeknek már az első alkalommal találkozniuk kellett volna egy betegjogi képviselővel vagy a kórházi etikai bizottság elnökével, hogy panaszukat elmondják. Az előbbieket azonban 2017-re az emberminisztérium kisöprűzte a kórházakból, az utóbbiak működését elsunnyogják a kórházak. A kórházi etikai bizottságok nem a törvény szándékának szellemében működnek ugyanis. Láthatatlanok és eredménytelenek. Vagy részfeladatot látnak el, vagy nem is szerepelnek a kórházak honlapján, vagy úgynevezett kutatási bizottságokká alakultak át. Pedig jól tudjuk: a mai egészségügyre rászoruló betegnek nem a kutatásokkal van a legtöbb összeütközése.

A kórházi etikai bizottságok létrehozását a 14/1998. (XII.11.) egészségügyi minisztériumi rendelet szabályozza, működésük tartalmát az egészségügyi törvény 156. paragrafus (6) bekezdése írja le. Elsődleges feladatuk ez lenne: „az intézményen belül felmerülő etikai ügyben való állásfoglalás, a betegjogok érvényesítésében való közreműködés, a szerv- és szövetátültetés e törvényben szabályozott kivételes eseteiben a jóváhagyás megadása”, valamint „amit az intézmény szervezeti és működési szabályzata a bizottság hatáskörébe utal”. Mint - teszem hozzá - a kommunikációs problémák rendezése például a beteg, a hozzátartozó, az orvos és az ápolószemélyzet között. Ugyancsak hozzájuk tartozna a hálapénz jelenlétének kiirtása, az etikai standardok hiányának észlelése vagy a rendszer hibájából létrejövő etikai problémák feltárása.

A rendelet szerint a tagok kiválasztásánál törekedni kell arra, hogy foglalkozásuk „biztosítsa a bizottság elé kerülő ügyek sokoldalú (…) megítélését.” Eszerint követelmény lenne a nem orvos tagok, ápolók, betegcsoportok képviselője, vagy bioetikus, teológus részvétele. Velük kapcsolatban egyetlen előírást tart fontosnak Robert J. Levine: „legyenek erkölcsileg feddhetetlenek, hajlandók legyenek ilyen munkában részt venni (…) nyilvánítsanak bátran véleményt, még akkor is, ha az ellenkezik pl. a bizottság egyik főorvos tagjának véleményével (akinek az erkölcsi támogatása nélkül viszont aligha válhat a bizottság hatékonnyá)”. A rendelet szövege még arról is gondoskodik, hogy az állásfoglalást a helyben szokásos módon közzétegyék. A kórházi etikai bizottságok „szűrőként” működnek, ügydöntő hatáskörük nincs. Állásfoglalást adnak ki, és ez sokszor alkalmas egy rossz gyakorlat megállítására. Ha hatósági intézkedés vagy kamarai eljárás szükséges, továbbítják az ügyeket a megfelelő fórumokra. Etikai kérdések tekintetében sem helyettesítik a kamarai eljárást.

Ez lenne tehát a helyes működés.

A MOK megalakulása után a kamarai törvény a köztestületekhez tartozó tagokkal kapcsolatos etikai ügyek vitelét a kamarához utalta. Az etikai bizottságok hiteles működéséhez mindenekelőtt a létjogosultságukat kellene pontosan meghatározni: helyüket, szerepüket, összetételüket, amely megfelel a XXI. századi kívánalmaknak. Nálunk viszont mindez a feudalizmus rendszerében maradt, ami lehetetlenné teszi az egyének közötti egyenlőséget. A panaszos és az orvos mint egyén nem egyenlő. A MOK keretei között működő etikai bizottságok az orvos-beteg viszonynak csak az egyik oldalát képviselik.

Ettől még hozhattak volna elfogadható döntést, ha a bioetika szabályait és a törvényi előírásokat követik. Az erkölcsi alapelvek sérelmét kellett volna megállapítaniuk, hiszen sérült az igazságosság elve, miszerint mindenkinek joga van az állam által garantált ingyenes egészségügyi ellátásra, amit az orvos nem kezelhet hitbizományként. Joga van a betegnek a hiteles tájékoztatáshoz is, ami a betegség, a terápia és a kezelés várható kimenetelére vonatkozik. Az orvos a hírek szerint ezt is megsértette. A „nem ártani elv” sérelme pedig még egy laikus számára is ordít a történetből. És idézném a jótékonyság elvét, ahol a lehető legtöbb „jó” kívánalma - mint a beteg életének megmentése, fájdalmainak csökkentése és ha a gyógyítás nem lehetséges, a páciens méltó kísérése, a hozzátartozók támogatása a kívánatos - az orvos részéről durván sérült.

Magyarországon a MOK Etikai Bizottságainak feladata az orvosi birodalomban dolgozók jó erkölcse feletti őrködés, valamint az erkölcstelenül viselkedők felelősségre vonása. A jogellenes cselekedetek leleplezésében bárki közreműködhet, hogy a magukról megfeledkezett személyek ámokfutását megállítsa. Az ő felelősségüket is számon kell kérni. De sóhivatalt csinálni egy szent hivatás őréből? Egy köztestület etikai bizottságából? Ez bűn, a sápot szedő orvos áldozataival, a betegekkel és a hozzátartozókkal szemben. Bűn a tisztességes orvoskarral szemben. Imre József orvosetikus üzen a múltból: „Minél fontosabb egy pálya a közérdek szempontjából, annál nagyobb jelentősége van a közbecsülésnek, bizalomnak, melyben részesül, annál szükségesebb, hogy az illető hivatásban élők azt, amit „kari tisztességnek” nevezzünk, soha szem elől ne veszítsék el.” Én a sírjánál a farkasréti temetőben gyújtok egy mécsest. Lehajtom a fejem. Bocsánatot kérek tőle, az orvoskar nevében is.

2017.08.16 08:01

Számlák

Két villanyszámlát kaptam szerdán. Az egyik a szokásos hatezer-valahányszáz forintos, melyet havi átalányban fizetek, a másik kicsit vaskosabb: 13 milliárd. Az utcai közvilágításé szerte az országban, ahol a miniszterelnök veje LED-lámpái pislákolnak. 
Eredetileg persze nem nekem kellett volna fizetni érte, de kiderült, annyira tróger melót végzett a Pista cége, hogy még a rinocérosz arcbőrrel megáldott illetékeseknek sem volt pofájuk benyújtani a számlát Brüsszelnek. Valahol persze érthető, hiszen az unió csalás elleni hivatala már előre jelezte, komoly gondokat lát az elszámolásban: nemcsak szarok az új lámpák, de arcátlanul drágák is. Olyannyira, hogy akár egy nyomozást is megérne az hazai ügyészség részéről. 
Az eljárásról szóló tudósítások helyett azonban csak arról érkezett hír, hogy a Tiborcz-lámpákra kipengetett milliárdokat házon belül rendezi a kormány. A hazai büdzséből, azaz többek között az adómból. Ezerháromszáz forint jut rám, ahogy minden határokon belüli magyarra, ötezer-hétszáz, ha a szűk családot vesszük. Végül is kibírjuk, egy kisebb hétközi bevásárlás ára. Vagy az elsős fiam éves iskolai színház- és mozibérlete. Ennyit bizonyosan megér, hogy kikerüljék a finnyás uniót, nehogy már Brüsszel látványosan visszadobja a számlákat. Mert aztán megint tele kellene plakátolni az országot, mit üzenünk neki. Helyette szavak és óriásplakátok nélkül üzent, csak éppen nekem, nekünk. 
Megtehetjük, ezt is megtehetjük, birka népség – szólt hozzám a kormány, és persze ahhoz a kevesebb mint hárommillióhoz is, akik összeadták neki a harmadik kétharmadot. Utóbbiakat valószínűleg kevésbé érdekli, mint engem, több is eltűnt már a nagy közösből, s azt is szó nélkül hagyták. Esetleg lelkesen tapsoltak a magyarázathoz: a mi tolvajunk a ti tolvajotok is, legyetek rá büszkék!
Mert nem csak a Tiborcz-lámpák miatt ilyen nagy a sötétség…
2019.02.16 09:26
Frissítve: 2019.02.16 09:29

Aki szegény, az is lesz

Bár Orbán Viktor legfrissebb évértékelője óta tudjuk, hogy fel fogják számolni a szegénységet, gazdasági növekedés ide, családtámogatások oda, ismét sikerült valamennyivel fokozni a nyomást azon az amúgy sem szűk rétegen, akik a nélkülözés határán egyensúlyoznak. Becslések szerint ők mintegy 1,5 millióan vannak.
Akár örülni is lehetne a napokban közzétett inflációs adatoknak, csakhogy az jó eséllyel újratermeli az említett körben a szegénységet, sőt az érintettek még rosszabb helyzetből indulva futják a rossz köröket. A KSH azt mérte, hogy januárban a fogyasztói árak átlagosan 2,7 százalékkal voltak magasabbak az egy évvel korábbinál. A gond itt, ahogy sok más területen, az átlag szóval van. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy én két szendvicset ettem, másvalaki meg egyet sem, és akkor átlagban egyet fogyasztottunk mindketten, csak a másik éhes maradt. Az átlagban megszépült infláció jelenti a szegények valódi gyötrését. Különösen akkor, ha olyan termékek ára száguld, amire érzékenyek.
Átlag felett emelkedett például a burgonya, a zöldség és a gyümölcs ára, ezekért 20,5 százalékkal kellett többet fizetni, mint tavaly ilyenkor. A liszt ára 8,7, a kenyéré pedig 5,8 százalékkal nőtt. Persze mindenkit sújt ez, csak nem egyformán érzik. Aki például nagyvárosban él és árérzékeny (értsd: szegény), könnyen megteheti, hogy a különböző boltok vagy szupermarketek között válogat. Egy kistelepülésen azonban, ahol egyetlen bolt van, annyit kérnek az alapvető élelmiszerekért, kenyérért, burgonyáért, amennyit akarnak, hiszen a helyiek vagy ott vásárolnak, vagy sehol.
Ugyanígy a szegény rétegeket sújtja igazán a háztartási energia árának emelkedése, ami átlagban alig 1,2 százalékos volt, de ezen belül a palackos gázt használók 12,3, a fával fűtők 7,8 százalékkal fizethetnek többet. Márpedig palackos gázt vagy fát jellemzően a kisebb településen élő szegényebb rétegek használnak.
A vagyoni szélsőségek a társadalom felső és alsó rétegeiben is egyre élesebben jelentkeznek, de míg felül (többnyire) jól látható a busás gazdagodás, a nyomor nehezen tetten érhető. A szegénység egyre inkább falura megy, ahová meg politikus nem jár vagy csak elvétve. A hatalomnak ez a réteg láthatatlan, és a hangzatos ígéretek ellenére sem nyúlnak a 22 800 forintos foglalkoztatást helyettesítő támogatáshoz, a 28 500 forintos minimálnyugdíjhoz és a családi pótlék összege sem változott 11 éve, miközben az árak jó 20-25 százalékkal nőttek. A közmunkások nettó bére is maradt 54 ezer forint. A nyugdíjakat idén 2,7 százalékkal emelték, amivel, hacsak nem marad vagy csökken az infláció év közben, az idősek rosszul járnak, hiszen sok alapvető termék ára ennél gyorsabban nő.
Tavaly novemberben a 3,1 százalékos itthoni infláció az egyik legmagasabb volt Európában az Eurostat adatai szerint. Akkor Szlovákiában 2, Csehoszágban 1,6, Lengyelországban pedig 1,1 százalékos volt a pénzromlás. A V4-es átlag tehát jó volt. Az átlag árnyoldalát meg a magyar szegények érezték a saját bőrükön.
2019.02.16 09:26
Frissítve: 2019.02.16 09:29