Az orvoskar bűne

Hát megszületett a Magyar Orvosi Kamara (MOK) Országos Etikai Bizottságának döntése. A súlyos betegektől sápot, jattot kérő veszprémi nőgyógyászt félévi praktizálástól való eltiltással sújtották. Azt az orvost, aki 2012-14 között a műtétekért 150 ezer, a vizsgálatokért pedig 15 ezer forintot kért súlyos állapotú betegektől vagy hozzátartozójuktól. A közvélemény háborog, mert az eljáró bizottságok csak kicsi „bibit” találtak a történetben. Mások úgy ahogy van, erkölcstelennek ítélik a döntést. Mivel van baj? A betegek kiszolgáltatottságával? A nem a törvény, a jó erkölcs szellemében működő etikai bizottságokkal? A szakmai és civil közvélemény ítéletével?

Az Orvosetikai Bizottságok 1958-ban alakultak, az illetékes párt és állami szervek egyetértésével. 1989-ig az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete (EDSZ) felügyelte ezeket a bizottságokat, amelyek rendkívül egyoldalú érdekképviseletet biztosítottak. Az orvostársadalom azóta sem törekedett az etikai bizottságok demokratizálására. Míg a fejlett nyugati társadalmakban sokféle etikai bizottság létezik az egészségügyben, Magyarországon szinte feudális módon működnek ezek a testületek.

Ideális esetben az orvos által megzsarolt betegeknek már az első alkalommal találkozniuk kellett volna egy betegjogi képviselővel vagy a kórházi etikai bizottság elnökével, hogy panaszukat elmondják. Az előbbieket azonban 2017-re az emberminisztérium kisöprűzte a kórházakból, az utóbbiak működését elsunnyogják a kórházak. A kórházi etikai bizottságok nem a törvény szándékának szellemében működnek ugyanis. Láthatatlanok és eredménytelenek. Vagy részfeladatot látnak el, vagy nem is szerepelnek a kórházak honlapján, vagy úgynevezett kutatási bizottságokká alakultak át. Pedig jól tudjuk: a mai egészségügyre rászoruló betegnek nem a kutatásokkal van a legtöbb összeütközése.

A kórházi etikai bizottságok létrehozását a 14/1998. (XII.11.) egészségügyi minisztériumi rendelet szabályozza, működésük tartalmát az egészségügyi törvény 156. paragrafus (6) bekezdése írja le. Elsődleges feladatuk ez lenne: „az intézményen belül felmerülő etikai ügyben való állásfoglalás, a betegjogok érvényesítésében való közreműködés, a szerv- és szövetátültetés e törvényben szabályozott kivételes eseteiben a jóváhagyás megadása”, valamint „amit az intézmény szervezeti és működési szabályzata a bizottság hatáskörébe utal”. Mint - teszem hozzá - a kommunikációs problémák rendezése például a beteg, a hozzátartozó, az orvos és az ápolószemélyzet között. Ugyancsak hozzájuk tartozna a hálapénz jelenlétének kiirtása, az etikai standardok hiányának észlelése vagy a rendszer hibájából létrejövő etikai problémák feltárása.

A rendelet szerint a tagok kiválasztásánál törekedni kell arra, hogy foglalkozásuk „biztosítsa a bizottság elé kerülő ügyek sokoldalú (…) megítélését.” Eszerint követelmény lenne a nem orvos tagok, ápolók, betegcsoportok képviselője, vagy bioetikus, teológus részvétele. Velük kapcsolatban egyetlen előírást tart fontosnak Robert J. Levine: „legyenek erkölcsileg feddhetetlenek, hajlandók legyenek ilyen munkában részt venni (…) nyilvánítsanak bátran véleményt, még akkor is, ha az ellenkezik pl. a bizottság egyik főorvos tagjának véleményével (akinek az erkölcsi támogatása nélkül viszont aligha válhat a bizottság hatékonnyá)”. A rendelet szövege még arról is gondoskodik, hogy az állásfoglalást a helyben szokásos módon közzétegyék. A kórházi etikai bizottságok „szűrőként” működnek, ügydöntő hatáskörük nincs. Állásfoglalást adnak ki, és ez sokszor alkalmas egy rossz gyakorlat megállítására. Ha hatósági intézkedés vagy kamarai eljárás szükséges, továbbítják az ügyeket a megfelelő fórumokra. Etikai kérdések tekintetében sem helyettesítik a kamarai eljárást.

Ez lenne tehát a helyes működés.

A MOK megalakulása után a kamarai törvény a köztestületekhez tartozó tagokkal kapcsolatos etikai ügyek vitelét a kamarához utalta. Az etikai bizottságok hiteles működéséhez mindenekelőtt a létjogosultságukat kellene pontosan meghatározni: helyüket, szerepüket, összetételüket, amely megfelel a XXI. századi kívánalmaknak. Nálunk viszont mindez a feudalizmus rendszerében maradt, ami lehetetlenné teszi az egyének közötti egyenlőséget. A panaszos és az orvos mint egyén nem egyenlő. A MOK keretei között működő etikai bizottságok az orvos-beteg viszonynak csak az egyik oldalát képviselik.

Ettől még hozhattak volna elfogadható döntést, ha a bioetika szabályait és a törvényi előírásokat követik. Az erkölcsi alapelvek sérelmét kellett volna megállapítaniuk, hiszen sérült az igazságosság elve, miszerint mindenkinek joga van az állam által garantált ingyenes egészségügyi ellátásra, amit az orvos nem kezelhet hitbizományként. Joga van a betegnek a hiteles tájékoztatáshoz is, ami a betegség, a terápia és a kezelés várható kimenetelére vonatkozik. Az orvos a hírek szerint ezt is megsértette. A „nem ártani elv” sérelme pedig még egy laikus számára is ordít a történetből. És idézném a jótékonyság elvét, ahol a lehető legtöbb „jó” kívánalma - mint a beteg életének megmentése, fájdalmainak csökkentése és ha a gyógyítás nem lehetséges, a páciens méltó kísérése, a hozzátartozók támogatása a kívánatos - az orvos részéről durván sérült.

Magyarországon a MOK Etikai Bizottságainak feladata az orvosi birodalomban dolgozók jó erkölcse feletti őrködés, valamint az erkölcstelenül viselkedők felelősségre vonása. A jogellenes cselekedetek leleplezésében bárki közreműködhet, hogy a magukról megfeledkezett személyek ámokfutását megállítsa. Az ő felelősségüket is számon kell kérni. De sóhivatalt csinálni egy szent hivatás őréből? Egy köztestület etikai bizottságából? Ez bűn, a sápot szedő orvos áldozataival, a betegekkel és a hozzátartozókkal szemben. Bűn a tisztességes orvoskarral szemben. Imre József orvosetikus üzen a múltból: „Minél fontosabb egy pálya a közérdek szempontjából, annál nagyobb jelentősége van a közbecsülésnek, bizalomnak, melyben részesül, annál szükségesebb, hogy az illető hivatásban élők azt, amit „kari tisztességnek” nevezzünk, soha szem elől ne veszítsék el.” Én a sírjánál a farkasréti temetőben gyújtok egy mécsest. Lehajtom a fejem. Bocsánatot kérek tőle, az orvoskar nevében is.

2017.08.16 08:01

Sárga krizantémok

Rengeteg a koszorú. A ravatalozóból egész a járdáig ér a virág, mintha kiömlött volna a krizantém az előtér nyitott ajtaján át a temetőbe, az októberinek tűnő napfénybe. Csak úgy vakít a sárga és fehér virágfolyam, benne itt-ott felbukkanó szalagok: Búcsúzunk; Emléked megőrizzük. Az épület mellett áll egyébként egy koszorútartó is, vasból hegesztve, csillogó feketére festve, de a koszorúk valahogy mégis a földön gyűlnek, egyre távolabbra ér a virágözön. Mintha mindenki azt akarná, hogy egyszer még, utoljára valami kis közvetlen kapcsolata legyen az elhunyttal, az ő koszorúja a többibe kapaszkodjon. 
Nem láttam még olyan temetést, ahol ennyire összhangban lettek volna a koszorúk. Kicsi város a mienk, nincs túl sok virágos. Gyorsan terjed a hír. A halálról meg minden egyébről. Valaki megkérdezte a közvetlen hozzátartozókat, mi volt a kedvenc virága, aztán a rendeléskor megsúgta az egyik virágosnak, hogy a néném a sárga krizantémot szerette a legjobban. A virágos pedig mindenkinek továbbadta az információt, aki tanácstalanul álldogált az üzletben, hogy mit rendeljen. Így történt, hogy azon a napon a liliomok is a krizantémokhoz igazodtak: csak annak volt helye a koszorúkon, ami illett az egyszerű, sárga virágokhoz. Az egyszerű élethez.
Minden temetés máshogy szomorú. Eltékozolt életek, tragikus balesetek, soha ki nem bogozott családi viszonyok, örökre elmaradó beszélgetések – mindenhol más ízük van a könnyeknek. Különleges kegy az élettől, ha az ember a saját halottját sirathatja, és nem az önvád, a bűntudat vagy a keserűség nyomja a vállát a koporsó mellett, mintha nem lenne épp elég nehéz a veszteséget feldolgoznia. A legmélyebb, legtisztább fájdalom mégiscsak a veszteség fájdalma, suhan át rajtam az érzés: amikor nem magunkat sajnáljuk, nem az elrontott viszonyainkat siratjuk, hanem azt, hogy ami volt, s ami olyan jó volt, az nincs többé. 
Okosakat kellene mondanunk egymásnak, valami vigasztalót, amitől az egész nem tűnik olyan végtelenül rémisztőnek. De nem lehet. Az agyunk hallja a pap hangján formálódó szavakat, hogy most megpihenhet az elgyötört test; hogy visszük tovább az örökségül kapott szeretetet, a tál ételt, ami mindig ott várt az asztalán, a melegséget, a gyermekkori nyaralások emlékét – csak a szívünk süketült meg a nagy csöndben. Kiengedni a vizet a csövekből, hogy ne fagyjanak szét a télen. Kipakolni a hűtőt. Elajándékozni a cserepes virágokat. Lekapcsolni a fűtést.
A koszorúk felett egy az őszi hűvöstől kissé kába méh döng, halkan, mintha nem akarná megzavarni a szertartást, de valahogy mégis jólesne odahúzódnia a közelünkbe. Rászáll egy sárga krizantémra, és mocorogni kezd a közepén. Gyűjtöget. A néném még most is ad, holtában.
Megköszönni, talán azt lehetett volna többször. Más nem jut eszembe. De talán tudta. Hiszen mentünk, ott voltunk mindig. Talán a sárga krizantém is számít.
2018.11.20 09:17
Frissítve: 2018.11.20 09:22

Fecni

A most Budapestnek beígért, tíz évre szóló ezermilliárd forint jó nagy pénz. Arra pont elég, hogy ne csak a zsíros közbeszerzésekről álmodozó kevesek, hanem a város sorsát szívükön viselő, baloldali érzelmű lokálpatrióták is elábrándozhassanak arról, mi lenne, ha politikai ellenérzéseiket félretéve jövőre inkább Tarlós Istvánra szavaznának. Aki a hétvégén jelentette be, hogy – ő tudja miért - írásba foglaltatta a miniszterelnökkel, milyen feltételekkel áll csatasorba.
Nos, mindenki arra szavaz, akire akar – ízlés kérdése –, de ha valaki Orbán választási ígéreteiben vagy akár a vele most aláíratott papírban bízik, az finoman szólva is jó nagyot téved, kevésbé finomkodva úgy átveri magát, hogy porzik a palánk. Konkrétan: itt egy olyan ember ígérget, akinek az egész életműve arról szól, hogyan kell a pillanatnyi politikai-stratégiai érdekből tegnapi szövetségeseket elárulni, versenyszabályokat átírni, jogi kiskapukat kihasználni. Egy olyan ember, aki számára elvek már régen nem léteznek, csak pillanatnyi érdekek és hosszútávú stratégiák.
Ez utóbbi most így néz ki: a fő cél az európai parlamenti választás megnyerése, az illiberális gondolat európai méretű terjesztése. Láthatóan a tavaszi választás óta ennek rendel alá mindent. Ez messze nem csak Orbán személyes ambíciója: a rezsimje számára létfontosságú a fajsúlyos uniós jelenlét, mivel a magyar illiberális pártállam – ez a rezsim egyetlen gyenge pontja, egyben Európa szégyene - az uniós támogatásokból finanszírozza magát. Amíg Orbán ezt a küzdelmet megvívja, addig neki pont elég semlegesíteni Budapestet Tarlóssal, nagyhangú fejlesztési ígéreteket tenni, lobogtatni valami általános megfogalmazásokkal teli papírfecni-megállapodást.
Utána, ha a rezsim pozíciója nemzetközileg is megszilárdul, majd rá lehet fordulni Budapestre, folytatni a fővárosi autonómia felmorzsolását, és fütyörészve kukázni a most aláírt megállapodást. Ha pedig pedig Tarlós ígéretéhez híven emiatt feláll a székéből, akkor már csak Orbánnak tesz egy utolsó, nagy szívességet.
2018.11.20 09:16
Frissítve: 2018.11.20 09:22