Hát megszületett a Magyar Orvosi Kamara (MOK) Országos Etikai Bizottságának döntése. A súlyos betegektől sápot, jattot kérő veszprémi nőgyógyászt félévi praktizálástól való eltiltással sújtották. Azt az orvost, aki 2012-14 között a műtétekért 150 ezer, a vizsgálatokért pedig 15 ezer forintot kért súlyos állapotú betegektől vagy hozzátartozójuktól. A közvélemény háborog, mert az eljáró bizottságok csak kicsi „bibit” találtak a történetben. Mások úgy ahogy van, erkölcstelennek ítélik a döntést. Mivel van baj? A betegek kiszolgáltatottságával? A nem a törvény, a jó erkölcs szellemében működő etikai bizottságokkal? A szakmai és civil közvélemény ítéletével?
Az Orvosetikai Bizottságok 1958-ban alakultak, az illetékes párt és állami szervek egyetértésével. 1989-ig az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete (EDSZ) felügyelte ezeket a bizottságokat, amelyek rendkívül egyoldalú érdekképviseletet biztosítottak. Az orvostársadalom azóta sem törekedett az etikai bizottságok demokratizálására. Míg a fejlett nyugati társadalmakban sokféle etikai bizottság létezik az egészségügyben, Magyarországon szinte feudális módon működnek ezek a testületek.
Ideális esetben az orvos által megzsarolt betegeknek már az első alkalommal találkozniuk kellett volna egy betegjogi képviselővel vagy a kórházi etikai bizottság elnökével, hogy panaszukat elmondják. Az előbbieket azonban 2017-re az emberminisztérium kisöprűzte a kórházakból, az utóbbiak működését elsunnyogják a kórházak. A kórházi etikai bizottságok nem a törvény szándékának szellemében működnek ugyanis. Láthatatlanok és eredménytelenek. Vagy részfeladatot látnak el, vagy nem is szerepelnek a kórházak honlapján, vagy úgynevezett kutatási bizottságokká alakultak át. Pedig jól tudjuk: a mai egészségügyre rászoruló betegnek nem a kutatásokkal van a legtöbb összeütközése.
A kórházi etikai bizottságok létrehozását a 14/1998. (XII.11.) egészségügyi minisztériumi rendelet szabályozza, működésük tartalmát az egészségügyi törvény 156. paragrafus (6) bekezdése írja le. Elsődleges feladatuk ez lenne: „az intézményen belül felmerülő etikai ügyben való állásfoglalás, a betegjogok érvényesítésében való közreműködés, a szerv- és szövetátültetés e törvényben szabályozott kivételes eseteiben a jóváhagyás megadása”, valamint „amit az intézmény szervezeti és működési szabályzata a bizottság hatáskörébe utal”. Mint - teszem hozzá - a kommunikációs problémák rendezése például a beteg, a hozzátartozó, az orvos és az ápolószemélyzet között. Ugyancsak hozzájuk tartozna a hálapénz jelenlétének kiirtása, az etikai standardok hiányának észlelése vagy a rendszer hibájából létrejövő etikai problémák feltárása.
A rendelet szerint a tagok kiválasztásánál törekedni kell arra, hogy foglalkozásuk „biztosítsa a bizottság elé kerülő ügyek sokoldalú (…) megítélését.” Eszerint követelmény lenne a nem orvos tagok, ápolók, betegcsoportok képviselője, vagy bioetikus, teológus részvétele. Velük kapcsolatban egyetlen előírást tart fontosnak Robert J. Levine: „legyenek erkölcsileg feddhetetlenek, hajlandók legyenek ilyen munkában részt venni (…) nyilvánítsanak bátran véleményt, még akkor is, ha az ellenkezik pl. a bizottság egyik főorvos tagjának véleményével (akinek az erkölcsi támogatása nélkül viszont aligha válhat a bizottság hatékonnyá)”. A rendelet szövege még arról is gondoskodik, hogy az állásfoglalást a helyben szokásos módon közzétegyék. A kórházi etikai bizottságok „szűrőként” működnek, ügydöntő hatáskörük nincs. Állásfoglalást adnak ki, és ez sokszor alkalmas egy rossz gyakorlat megállítására. Ha hatósági intézkedés vagy kamarai eljárás szükséges, továbbítják az ügyeket a megfelelő fórumokra. Etikai kérdések tekintetében sem helyettesítik a kamarai eljárást.
Ez lenne tehát a helyes működés.
A MOK megalakulása után a kamarai törvény a köztestületekhez tartozó tagokkal kapcsolatos etikai ügyek vitelét a kamarához utalta. Az etikai bizottságok hiteles működéséhez mindenekelőtt a létjogosultságukat kellene pontosan meghatározni: helyüket, szerepüket, összetételüket, amely megfelel a XXI. századi kívánalmaknak. Nálunk viszont mindez a feudalizmus rendszerében maradt, ami lehetetlenné teszi az egyének közötti egyenlőséget. A panaszos és az orvos mint egyén nem egyenlő. A MOK keretei között működő etikai bizottságok az orvos-beteg viszonynak csak az egyik oldalát képviselik.
Ettől még hozhattak volna elfogadható döntést, ha a bioetika szabályait és a törvényi előírásokat követik. Az erkölcsi alapelvek sérelmét kellett volna megállapítaniuk, hiszen sérült az igazságosság elve, miszerint mindenkinek joga van az állam által garantált ingyenes egészségügyi ellátásra, amit az orvos nem kezelhet hitbizományként. Joga van a betegnek a hiteles tájékoztatáshoz is, ami a betegség, a terápia és a kezelés várható kimenetelére vonatkozik. Az orvos a hírek szerint ezt is megsértette. A „nem ártani elv” sérelme pedig még egy laikus számára is ordít a történetből. És idézném a jótékonyság elvét, ahol a lehető legtöbb „jó” kívánalma - mint a beteg életének megmentése, fájdalmainak csökkentése és ha a gyógyítás nem lehetséges, a páciens méltó kísérése, a hozzátartozók támogatása a kívánatos - az orvos részéről durván sérült.
Magyarországon a MOK Etikai Bizottságainak feladata az orvosi birodalomban dolgozók jó erkölcse feletti őrködés, valamint az erkölcstelenül viselkedők felelősségre vonása. A jogellenes cselekedetek leleplezésében bárki közreműködhet, hogy a magukról megfeledkezett személyek ámokfutását megállítsa. Az ő felelősségüket is számon kell kérni. De sóhivatalt csinálni egy szent hivatás őréből? Egy köztestület etikai bizottságából? Ez bűn, a sápot szedő orvos áldozataival, a betegekkel és a hozzátartozókkal szemben. Bűn a tisztességes orvoskarral szemben. Imre József orvosetikus üzen a múltból: „Minél fontosabb egy pálya a közérdek szempontjából, annál nagyobb jelentősége van a közbecsülésnek, bizalomnak, melyben részesül, annál szükségesebb, hogy az illető hivatásban élők azt, amit „kari tisztességnek” nevezzünk, soha szem elől ne veszítsék el.” Én a sírjánál a farkasréti temetőben gyújtok egy mécsest. Lehajtom a fejem. Bocsánatot kérek tőle, az orvoskar nevében is.
