Mintha harapófogóval húzták volna, olyan nehezen jött elő Donald Trumpból a szélsőjobb, a Klu Klux Klan, a fehér felsőbbrendűség és a rasszizmus konkrét elítélése. Nem csoda, hiszen a volt KKK Birodalmi Varázsló, David Duke még most is lelkes Trump-hívő, mi több, mostanáig hangosan dicsérte az elnököt, akinek a dicséret olyan, mint másnak a mákos tészta: ebből nyeri az energiát, és még szereti is. Mint hírlik, a fehér házi stáb naponta kétszer Trumpot dicsérő nyilatkozatokat, jó híreket és az elnököt eltökélten komor vagy éppen szeretetteljesen mosolygó orcával ábrázoló fotókat tartalmazó dossziét tesz le a főnök úr asztalára, különben egy mérföldes körzetben mindenkinek garantáltan el lesz rontva a hangulata.
Világos, hogy nem könnyű Trumpnak rosszat mondania az őt a kulturált emberek körén kívülről támogató hordáról. Már az elnökválasztási kampány során sem átallott olyasmit válaszolni az őt erről faggató újságíróknak, hogy nem nagyon tudja, ki az a Duke, mi fán terem a fehér felsőbbrendűség, és egyáltalán, mi is az a szélsőjobb, nem kérte, és nem is tehet róla, ha ezek az alakok éppen őt támogatják. Aha, értjük: mit van mit tenni, minden egyes újnáci voks pont ugyanannyit ér, mint egy tisztességes emberé.
Ismerjük mi hazulról ezt a dilemmát. Orbán Viktornak első kormánya idején nagyon nem akaródzott elítélni Csurka Istvánt, aki a MIÉP-frakcióval kívülről támogatta közös céljaikat, például a közmédia megszállását. Az is emlékezetes, hogy Orbán kezdetben megértő, sőt meleg hangon nyilatkozott a szárnyait bontogató Jobbikról és Vona Gáborról. Mostanra bezzeg változott a helyzet: Vona befelé, Orbán meg a szélre tart a jobboldali politikai palettán.
Trump esetében végül is jó jel, hogy környezete – például most bezzeg felemlegetetten zsidó veje és a judaizmust a házasság kedvéért felvevő lánya – végül csak elérte a Charlottesville-ben embert is ölő újnáciktól való elhatárolódást. De már késő. A hosszú hallgatásból már mindenki levonta a konzekvenciát. Akárcsak Orbán esetében.
