Drágán ingyenes

A kormány saját kutatása szerint is évről évre csökken a nyelvvizsgával rendelkezők aránya a 15-29 éves korosztályban (2016-ra felére csökkent a sikeres nyelvvizsgák száma 2010-hez képest), ezért kitalálták, hogy 2020-tól csak legalább egy középfokú nyelvvizsgával lehessen bejutni a felsőoktatásba. Logikus, nem? Talán azt gondolják (mint a tanulási problémákkal küzdő tanulók ügyében hozott lex Taigetosz esetében), hogy lustaságból nem tanulnak nyelvet a fiatalok, ez pedig majd motiválja őket. De gonoszkodó, Soros-bérenc, ballibsi észjárással egyesek akár azt is feltételezhetik: így próbálják karcsúsítani az egyetemre bejutó diákok arányát. Kevesebb diploma, kevesebb gondolkodó, kevesebb gond.

De mi ne feltételezzünk ilyen elvetemült dolgokat, maradjunk a motivációs verziónál. Az sem túl rózsás: a hazai általános és középiskolai nyelvoktatás színvonala - néhány nagyszerű kivételtől eltekintve - a béka ülepe alatt van. A rendszer képtelen biztosítani, hogy az érettségizők többsége stabil idegennyelv-tudással hagyja el az intézményt, így ez az intézkedés leginkább azokat a diákokat motiválhatja, akiknek szülei megtehetik, hogy magántanárhoz, illetve tanfolyamokra, nyelvvizsga-előkészítőkre fizessék be gyermekeiket.

Most azt találták ki, hogy januártól az első sikeres közép- vagy felsőfokú nyelvvizsga díját - 35 éven alattiaknak, a minimálbér 25 százalékának megfelelő összeghatárig - megtérítik. Hurrá. Ezzel az intézkedéssel megint csak a tehetősebbeknek kedveznek; akiknek van pénzük tanfolyamokra, magántanárokra (mert jelenleg bizony ezek teszik ki a nyelvvizsga-költségek tetemes részét), valamivel kevesebbet fizetnek majd. Akiknek nincs, azok meg így jártak. A nyelvtudás drága dolog. Meg amúgy is, a szegény ember gyereke minek akar egyetemre menni? Tárt karokkal várják őt a szakképzési centrumok.

Szerző

Minden nagyon szép...

Publikálás dátuma
2017.08.12. 09:55
FOTÓ: MTI/BALOGH ZOLTÁN

Befejeződött a budapesti és balatonfüredi vizes-világbajnokság, a résztvevők hazamentek, a hivatalos kommunikáció szerint sikerült megrendezni minden idők legjobb, legsikeresebb sporteseményét. Minden világverseny után ezt mondják, ahol nem történik tragédia, nem csúszik órákat a program, és nem követnek el olyan hatalmas hibákat a szervezők, amelyek mellett már nem lehet elmenni szó nélkül.

A magyarországi vb ilyen volt, ezért a záró ünnepségen Julio Maglione, a vizes sportokat tömörítő nemzetközi szervezet, a FINA elnöke is elmondta ezt az ominózus mondatot. A valóság az, hogy nagy bakiktól mentes volt a vb, de bosszantó hibák azért akadtak. A Hajós Alfréd Uszodában a vízilabda-meccseken a szerencsén múlt, hogy működik-e a wifi a sajtóhelyen, olimpián - amelynek megrendezéséről (vagyis a hozzáférésről az ehhez kapcsolódó forint tízmilliárdokhoz) sokáig álmodoztak a tűz közelében lévők – ilyesmi nem fordulhatna elő. Néhány rendező nem tudta, hol vannak az adott ülőhelyek, szerencsére a nézők megoldották a helyzetet, addig keresgéltek, amíg rá nem jöttek, hol kell helyet foglalniuk a lelátón.

A BKK sűrített járatokat ígért, amit a magyar pólóválogatott mérkőzései idején betartott, de a 22:45-kor befejeződött találkozók után - a magyarok 20:15-kor játszottak, a csoportkörben utána minden nap volt még egy mérkőzés 21:30-kor – már nem. Aki kint maradt a Margitszigeten, annak igazi tortúra volt a hazajutás az éjszakai menetrend szerint érkező járműveken. Igaz, ebben is volt pozitívum, nem üresen közlekedett a 4-6-os villamos…

„Nehéz volt, de gyönyörű. Kedvet kaptunk hozzá. A magyar kormány nevében is kijelenthetem, önöket bármikor, bármely új kihívás esetén tárt karokkal visszavárjuk” – mondta Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter, a szervezőbizottság elnöke a vb záró ünnepségén.

Hiszek neki: ennyi közpénzt ellenőrizetlenül és felelőtlenül kevés másik eseménynél lehetett elkölteni; aki részesült ebből a lehetőségből, annak valóban gyönyörű volt ez a gigaprojekt. A 20 milliárd forint körüli költségvetéssel megálmodott esemény több mint 140 milliárdba került, a vizes vb-k történetének legköltségesebb eseményét sikerült megrendezni, de az sem jelentene meglepetést, ha később kiderülne, az eddig ismertnél is drágább volt. Ehhez hasonló lehetőségeknek mindenki örül, aki a húsos fazék közelében sündörög. Hetente nőttek a költségek, folyamatosan felbukkant egy-egy váratlan kiadás, az idő rövidségére hivatkozással közbeszerzés nélkül, az állami vezetőkhöz közel álló baráti cégek kaptak megbízásokat a piaci ár többszöröséért.

Ennyi mellébeszélés, hazudozás még egyetlen sporteseményt sem kísért Magyarországon. Csak egy konkrét példa a nyilvánvaló hazugságra: a szervezőbizottság közleményekben cáfolta az Index és a 444.hu fényképes beszámolóit arról, hogy nem fejeződött be időben a margitszigeti Casino felújítása. Ez lett volna a szervezőbizottság főhadiszállása. A Bp2017 Világbajnokság Szervező és Lebonyolító Nonprofit Kft. közbeszerzés nélkül – amit a rendkívüli sürgősséggel indokoltak – idén májusban bízta meg a miskolci BO-TO BAU Építőipari, Kereskedelmi és Szolgáltató Kft.-t 935 millió forintért a munkálatok elvégzésével. Az épület nem készült el a vb idejére, amit az is egyértelműen bizonyít, hogy a késlekedést folyamatosan tagadó szervezők július 24-én, a vb tizedik napján (!) sajtótájékoztatón jelentették be, hogy elkészült a Casino. Saját hazugságukat buktatták le a szervezők sajtótájékoztatóval, az ország nyilvánossága előtt megünnepelve a késedelmes átadást.

A versenyek felvezetése, a háttérben végzett marketing- és kommunikációs munka valóban világszínvonalú volt. Olyan viadalok – szinkronúszó, műugró – zajlottak tömött lelátók előtt, melyek szabályait a nézők többsége nem értette, a helyszínen lévők nagy része korábban sosem látott ilyen versenyt. Szintén a kiválóan előkészített kommunikációnak volt köszönhető, hogy a más sportági eseményeken rendkívül kritikus magyar szurkolók minden hazai indulót győztesként ünnepeltek, még akkor is, ha valaki csak két riválist tudott megelőzni. Ez mindenképpen nagyon komoly pozitívuma volt a világbajnokságnak, ahogy az is, hogy minden helyszínen sportszerűen buzdította a közönség a hazaiakat, és tisztelte az ellenfeleket, amiről sok sportág vehetne példát. Fantasztikus lenne továbbvinni ezt a hozzáállást! Óriási előrelépés lenne, ha nemcsak az olimpiai bajnokok, hanem az érmesek, helyezettek is megfelelő anyagi és erkölcsi elismerésben részesülnének.

Az már más kérdés, hogy kicsit a sportági szakembereket is megfertőzte „a minden rózsaszín” hangulata, a hazai rendezés okozta eufóriában a többség „túlálmodta” magát. Miközben ugyanis az ezüstérmes férfi vízilabda-válogatott kivételével a többi sportágban a magyarok nem teljesítették az előzetes célkitűzéseket – még az úszók sem, akik tíz éremre, közte öt aranyra számítottak a rajt előtt, ebből lett két arany, négy ezüst, két bronz –, ennek ellenére senki sem volt csalódott, vagy, ha igen, akkor ezt jól titkolta… Ami egyébként nem baj, hiszen az kétségtelen: minden magyar sportoló igyekezett a maximumot nyújtani, senkire sem lehetett azt mondani, hogy ne próbált volna meg mindent.

A teljesítetlen célkitűzések ellenére voltak emlékezetes pillanatok, nyilatkozatok. Kozma Dominik lazasága és szenzációs úszásai, a fiatal Milák Kristóf ezüstje 100 m pillangón vagy a férfi 4x100-as gyorsváltó bronzérme felejthetetlen élményt jelentettek, de a közösségi oldalakon óriási sikert aratott az úszó Molnár Flóra tánca is a nyár slágerére, a Despacitora a medence partján, az interjúzónában. Természetesen nem szabad megfeledkezni Hosszú Katinkáról, aki két arannyal, egy-egy ezüsttel és bronzzal a legeredményesebb magyar úszó volt, s a medencében nyújtott teljesítményéért maximális tisztelet jár neki. Nagy kár a „pályán kívüli megnyilvánulásaiért”, ahogy például klubja, az Iron Aquatics önkényesen és szerződés nélkül kisajátította magának a Duna Arénát. Az ellenszenv akkor is Katinka ellen irányul, ha ezt nyilván nem ő találta ki, az ötletgazdák azonban a háta mögé bújva azt gondolják, bármit megtehetnek. Ha úgy gondolják, szövetségi elnököt buktathatnak, vagy éppen elfoglalhatnak egy uszodát. Edző-férjének, Shane Tusupnak a szakértelmét az eredmények igazolják, viselkedése, ahogy mindenkit semmibe vesz - mindenen és mindenkin átgázol, írott és íratlan szabályokat sért -, azonban rengeteget ront a megítélésén. Egyszerűen nem lehet őt kedvelni, ami – ha brandet akar építeni – nem ideális állapot.

Nagyon lehetett sajnálni Kiss Szofit, aki az egyéni technikai selejtezőben 13. lett a szinkronúszók versenyében, ezért nem jutott be a tizenkettes döntőbe, ami felveti azt a kérdést, minden rendben van-e a magyar sportdiplomáciával? Pontozásos sportágban szinte minden világbajnokságon akad egy hazai sportoló, akinek sikerül ott lenni a döntőben, nálunk ez nem jött össze.

A műugróknál ez a kérdés nem merült fel, náluk nem múlt a pontozókon semmi, ők voltak az egyetlenek, akiket agyonnyomott a hazai rendezés és a felfokozott várakozás, sajnos olyan hibákat követtek el, melyek kizárták az esélyét a fináléba kerülésnek.

Nem szereztek érmet, pedig kettőben is bíztak a nyílt vízi úszók, itt feltehetően a szakvezetés volt túlságosan derűlátó. A sportág nagy hátránya, hogy a helyszínen egyáltalán nem, a televízióban pedig rendkívül nehezen nyomon követhető. Volt magyar sportoló – Rasovszky Kristóf – aki a 25 km-es távot azért nem teljesítette, mert verekedésbe keveredett, ahol elmondása szerint olyan rúgásokat kapott, hogy nem tudta folytatni a versenyt. A nézők ebből nem láttak semmit, de nincs okunk kételkedni a versenyző szavaiban.

Más a helyzet a Duna Arénával, amellyel kapcsolatban nagyítóval kell keresni azokat az állításokat, melyekről később nem derült ki, hogy nem igazak. Fürjes Balázs, egyes kiemelt fővárosi beruházásokért felelős kormánybiztos az ATV-ben ismerte el, hogy az aréna első, valóban lenyűgöző látványterve egy blöff volt. Szerinte nincs abban semmi rendkívüli, hogy az ékszerdoboznak álmodott létesítmény úgy néz ki kívülről, mint egy parkolóház. A költségek drasztikus emelkedése is normális, az első tervek még 7,5 milliárdról szóltak, végül 49 milliárd forintért készült el, ami akkor is hatalmas összeg, ha Fürjes lapunknak március 20-án azt mondta, ebből az összegből 10 milliárd az áfa, ami tehát nem költség, mert visszakerül az államkasszába.

Az Arénának a hónap végéig van üzemeltetője, azt viszont nem tudni, hogy szeptember 1-től ki viseli gondját a létesítménynek, amelynek éves fenntartási költsége 1 milliárd forint, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. áprilisban kiírt üzemeltetési pályázatára ugyanis senki sem jelentkezett. Erre vonatkozó kérdéseinkre – pedig többször feltettük őket, ahogy más médiumok is –, semmilyen válasz nem érkezett...

Szerző

Mit kezdjen a romákkal a szociáldemokrácia?

Publikálás dátuma
2017.08.12. 09:50
FOTÓ: VAJDA JÓZSEF

Az átalakító (transzformatív) beavatkozás, amely az újraelosztás mélystruktúráit változtatja meg, lehetőséget kínál arra is, hogy előmozdítsa az el nem ismerés korrekcióját és megteremtse ennek a strukturális feltételeit.

Van-e esélye Magyarországnak egy antirasszista szociáldemokrata politika megvalósítására vagy maradunk a vezérelvű logikát követő vajdákat, váteszeket és egyéb “etno-vállalkozókat” támogató megoldásoknál?

Megkísérlek egy vázlatos gondolatmenetet bemutatni, ami egy antirasszista szociáldemokrata értékéket következetesen képviselő politika alapját képezheti. Ebben az elképzelésben Nancy Fraser feminista, "poszt-marxista” politikatudós elméleti munkáját fogom használni, aki elveti a klasszikus marxizmus tanait. Ma még mindig vannak olyan baloldali politikusok, akik abban hisznek, hogy ha csökken az egymással szemben álló osztályok ellentéte és kizsákmányolása, akkor azonnal mérséklődni fog, vagy végleg felszámolódik a lenézett, megvetett, diszkriminált és „rasszizált” csoportok társadalmi megkülönböztetése. Nancy Fraser azt állítja, hogy a társadalmi igazságosság ma magában foglalja az újraelosztás (redistribution) és az elismerés (recognition) követelményét. Ez újfajta intellektuális és politikai hozzáállást igényel azoktól, akik megpróbálják feloldani az egymással szemben felállított kategóriákat - mint a fentiek. Ezeket nem egymással szemben, hanem egymás mellett, vagy egymással összefonódva lehet érvényesíteni az antirasszista szociáldemokrata politikában.

A Fraser által javasolt antirasszista szociáldemokrata politikát a baloldali pártok a hazai cigányság javára fordíthatnák. A romák alkotják a "rasszizált" emberek legnagyobb számú csoportját Magyarországon, akiket a fehér többség évszázadok óta kijelöl/megjelöl, lenéz és megvet. A romák hátrányos társadalmi és politikai megkülönböztetését a fehér többség racionalizálja és normává alakítja a társadalmi folyamatokon keresztül. A "rasszizálás" olyan politikai és társadalmi folyamat, amely az emberiség biologizáló és hierarchizáló felosztásának legitimációját szolgálja.

Nancy Fraser és Axel Honneth az "Elosztás vagy elismerés?" (Redistribution or Recognition?) című kötetben megjelent vitáját többen elemezték és ismertették magyarul, lásd Huszár Ákos kitűnő tanulmányát, vagy Győri Csaba könyvismertetőjét. Mindketten felhívják a figyelmet arra, hogy az elosztás és az elismerés összefonódó politikájának diagnózisa és közpolitikai továbbgondolása fontos eleme lehet a magyar baloldali politika számára. Szalai Júlia volt az egyik első társadalomtudós, aki az elismerés és elosztás politikáját összekapcsolta a romák politikai érdekérvényesítésével. A romák egyszerre áldozatai az újraelosztás és az el nem ismerés igazságtalanságainak, azokat azonban mégis két egymástól elkülönülő diskurzus szerint orvosolják. Az el nem ismerés igazságtalanságát, általában jogilag megragadható diszkrimináció-ellenes politika mentén kezelik. Az újraelosztás torzulásából fakadó materiális igazságtalanságot pedig elsősorban a szegénység- és a kirekesztés-ellenes politikával korrigálják. Fraser külön kiemeli, hogy e kétféle igazságtalanság közül egyik sem tekinthető a másik okának vagy okozatának. Ennek megfelelően, egy ilyen komplex igazságtalanság orvoslására, mint amivel a magyarországi romák is szembesülnek, nem elégséges sem az elosztás, sem az elismerés egyedüli és egyszeri korrekciója.

Nancy Fraser gondolatmenete alapján az elosztáson alapuló igazságtalanság a társadalom politikai-gazdasági szerkezetében gyökerezik. Ilyen például a kizsákmányolás, amikor a munka eredménye mások javára hasznosul. Gondoljunk azokra a történetekre, amelyekben a védtelen, jogaikat kevésbé érvényesítő közmunkások, közmunka (a köz javát szolgáló munka) fedőnév alatt a helyi autoritások házát és kertjét csinosítják adófizetők pénzéből. Másik példaként említem a kizsákmányolás azon formáját, amikor az éhbérért foglalkoztató vállalkozók olyan fizetést adnak, amiből a dolgozók nem tudnak megélni. Sajnos, a kizsákmányolás technikájának legkönnyebb célpontjai a kiszolgáltatott, iskolázatlan, illetve a már eleve kirekesztett léthelyzetben élő emberek. A teljes kiszorítottság a jövedelemtermelő tevékenységek szférájából, az életesélyek drasztikus csökkenése, az emberhez méltó életszínvonal elérhetetlenségéhez vezet.

Számszerűen, a Központi Statisztikai Hivatal legfrissebb adatai szerint 2015-ben a roma népesség körében a szegénységnek és társadalmi kirekesztődésnek kitettek aránya háromszorosa volt az országos átlagnak. Az adatok alapján a cigány lakosság több mint négyötöde szegénységi kockázatnak és társadalmi kirekesztettségnek van kitéve. Egy korábbi felmérés szerint, amit a Tárki 2012-ben készített, a roma háztartások esetében 70 százalékos a szegénységi ráta. (Az EU 2020 indikátor alapján a roma háztartások 92 százaléka szegénységben és társadalmi kirekesztettségben él. Ez az arány a nem roma háztartások körében 42 százalék.)

Paradox módon, miközben felmérések és statisztikai adatok bizonyítják a romák esélytelenségét, generációs kirekesztettségét, a magyar társadalom többsége még mindig úgy vélekedik, hogy a romák “túltámogatottak”, „mindent megkaptak”, de azzal nem élnek és ezért kizárólag őket terheli felelősség. A szomorú valóság az, hogy a rendszerváltás utáni kedvezőtlen társadalmi és gazdasági változások: a jövedelmi egyenlőtlenségek gyors növekedése, a teljes foglalkoztatottság megszűnése, az alacsony iskolázottságúakat foglalkoztató állami vállalatok felszámolása és privatizálása a működő tőke érdekeinek a kielégítésére, a jóléti újraelosztás radikális átszervezése és csökkentése, hátrányosabban sújtották a roma, mint a nem-roma lakosságot. Ladányi János és Szelényi Iván összehasonlító elemzése szerint a romák kétszer-háromszor akkora valószínűséggel lettek szegények a posztkommunista kapitalizmus időszakában, mint a nem romák.

A igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a romák társadalmi integrációját célzó intézkedések, elenyésző eredménnyel működtek. A rendszerváltás utáni gazdasági és társadalmi átrendeződések sokkal nagyobb mértékben rontották a romák helyzetét, mint amennyit ezek a programok tudtak tenni a romák valós integrációjáért.

Nancy Fraser szempontjai szerint ezek a jóindulatú fejlesztési programok a romákkal szembeni igazságtalanságok orvoslására kizárólag megerősítő (affirmative) beavatkozást tudtak eszközölni. Ez a beavatkozás a társadalmi folyamatok, képződmények és struktúrák méltánytalan, romákat hátrányosan érintő következményeit korrigálja a háttérben újrageneráló keretek és feltételek megváltoztatása nélkül. Ezért soha nem is épültek ki a romák valós esélyegyenlőségét biztosító struktúrák és mechanizmusok.

Ezek a programok nem kapcsolódtak össze a társadalmi mobilitást biztosító alrendszerekkel, mint például az oktatás, a foglalkoztatáspolitika, a szociálpolitika és a közösségi közlekedés. Fraser felhívja a figyelmet arra is, hogy ezek a fejlesztések, mint a romákat célzó esélyegyenlőségi programok, nemhogy eltörlik, hanem éppenséggel felerősítik az osztálykülönbségeket. A társadalomban létező valós feszültségeket és konfliktusokat, a roma és a nem roma szegények közötti megosztottságra terelik át. Ezek a programok céljukkal ellentétben, társadalmi szolidaritás helyett, mítoszokat és előítéleteket erősítenek fel. Az affirmativ beavatkozás a gazdasági és társadalmi elosztás igazságtalanságát hivatott korrigálni, úgy hogy közben nem változtatja meg az osztály- és faji-hátrányokat generáló társadalmi és gazdasági struktúrákat. Ezért van az, hogy a társadalom többsége, a romák bizonyított társadalmi és gazdasági kirekesztettségének ellenére is azt gondolja, hogy érdemtelenül kapják a különböző célzott támogatást. Ez a megközelítés önellentmondásos, mivel a mélystruktúrák megváltoztatása nélkül a romák megbélyegzését és további rasszizálódását eredményezi.

Ezzel szemben az igazságtalan elosztást és elismerést orvosló transzformatív (átalakító) megközelítés egy antirasszista szociáldemokrata politika alapját képezheti, amely a következő elemekből áll össze: általános jóléti programok, szegényeket tehermentesítő progresszív adórendszer, minőségi oktatáshoz, foglalkoztatáshoz, méltányos lakhatáshoz és közösségi közlekedéshez való hozzáférés biztosítása, társadalmi mobilitást segítő programok, a demokratikus döntéshozatalban való részvétel biztosítása, területi és társadalmi hátrányok együttes kezelése. Az átalakító, transzformatív beavatkozás úgy próbálja orvosolni az elosztásból fakadó igazságtalanságokat, hogy közben előmozdítja a szolidaritást és a kölcsönösségen alapuló támogatást.

Mindkét beavatkozás, a megerősítő (affirmativ) és az átalakító (transzformatív) megközelítés is az elismerés univerzális alapértékét tartja mérvadónak: minden ember egyenlő. De a kétféle megközelítés nagyon különböző rejtett és nyílt társadalmi dinamikát indít el. A romák integrációját célzó megerősítő (affirmativ) beavatkozás, a célokkal ellentétben a hátrányos helyzetű romák megbélyegzéséhez vezetett. Ezzel szemben az átalakító (transzformatív) beavatkozás, amely az újraelosztás mélystruktúráit változtatja meg úgy, hogy osztályellentétek helyett szolidaritást és együttműködést indukál, lehetőséget kínál arra is, hogy előmozdítsa az el nem ismerés korrekcióját és megteremtse ennek a strukturális feltételeit. Nyilván ez sokkal összetettebb megközelítés, azonban elengedhetetlen az egymásért felelősséget vállaló, szolidáris, együttműködésen alapuló, a hátrányos megkülönböztetés és kirekesztés minden formáját elutasító, antirasszista szociáldemokrata politika megteremtéséhez.

Szerző