- Nem voltak most olyan sokan - mondta az egyik taxis hajnalban, miközben arról beszélt, hogy ő már évek óta nem jár a Szigetre szórakozni, pedig régen szinte minden évben kint volt. Azon nem kell meglepődni, hogy az egész már nem olyan, mint 25 évvel ezelőtt. Miért is lenne olyan egy egyre nagyobb nyereségre és nézőszámra hajtó fesztivál? A más pedig nem feltétlenül azt jelenti, hogy rosszabb, a Sziget esetében viszont az idei fesztiválról el lehetett mondani, hogy ez most nem sikerült olyan jól. Valóban érzékelhetően kevesebben voltak, sem a sörért, sem az ételért, de még igazából a mosdóknál sem kellett 5-10 percnél többet várni.
A kilátogatók általában nemcsak a fellépőkért jönnek, hanem a Sziget-élményért is: a szabadság szigetén teljesen kiszakadhat az ember a mindennapokból, emellett rengeteg civil és kulturális programon lehet részt venni nap közben. Hogy a szervezők mennyire nem számítanak már a magyar fesztiválózókra, az abból is látszik, hogy szinte az összes beszélgetős program angolul zajlott. A szervezők a Sziget-élményre építettek idén, önmagában a zenekínálat nemigen vitte volna el a hátán a rendezvényt. Ugyan ott volt a nulladik napon a magyar és a külföldi fesztiválozókat egyaránt vonzó Pink, de a többi napra már nem jutott igazán nagy durranás. A legismertebb DJ-k hatalmas házibulit tudtak csapni, ők tagadhatatlanul a kortárs zenei élet fontos, népszerű, de sokszor rövidéletű szereplői, viszont kérdés, hogy ez mennyire elégíti ki a fesztiválozókat.
Ráadásul a fellépők egy része járt már a Szigeten, sőt más hazai fesztiválokon is. Régen a Sziget egyik büszkeségének számított a Világzenei színpad, ott egy érdektelennek nem mondható best of programot állítottak össze. A ska, balkáni zene és elektro keveréke az uralkodó irányzat évek óta. Bár jó hangulatot lehet ezekkel zenékkel teremteni, de a színpad elbírna több afrikai vagy ázsiai zenekart is. “Régen ez sokkal jobb volt” - remélhetőleg nem ezt fogjuk mondani jövőre, és az új, brit-amerikai befektetők - akiknek hatása idén még nem látszott - kitalálnak majd valamit, hogy a jegyárak brutális felemelése nélkül a Sziget-élmény egyet jelentsen az együttléttel, az élvezhető kulturális programokkal és az olyan fellépőkkel, akikért tényleg érdemes kimenni a Szigetre.
A Sziget olyan, mint egy óriási majális, épp csak a vattacukor hiányzik belőle.
Nem is lepődik meg senki, amikor célba dobással, zsonglőrködéssel, jósdával vagy bábelőadással találkozik.
Sarkadi Bence saját készítésű marionettjeivel és különleges történeteivel egyre nagyobb közönséget csábít maga köré.
Zeneválasztásai és a bábuk aprólékos mozdulatai tökéletes összhangban vannak, a műsor teljes mértékben leköti a nézők figyelmét; nem véletlen, hogy a művész szerte a világon fellépett már előadásaival.
Zsigeri boldogság
A Sziget egyik legjobb koncertjét adta az ausztrál Jagwar az A38-sátorban. A hol elszállós, hol „veretős” (persze nem a David Guetta-i értelemben) live act hatása a zsigeri boldogság.
Az Európa színpad az idei fesztivál egyik legizgalmasabb helyszíne volt, egyik színfoltja a spanyol ZOO, amely ska, hiphop és latin zene ötvözetével dolgozik okosan, a futballultráktól az egykori nu-metalosokon át a salsa-táncosokig szinte mindenkit megérintve.
Klezmatics Fotó: Tóth Gergő
Döbbenetesen kevesen voltak viszont a legendás New York-i Klezmatics koncertjén. A fergeteges buli amúgy borítékolható volt, a végére oda is csődültek a tizenévesek, őszinte csodálkozással adták át magukat a zsidó esküvői muzsikának. Jé, milyen jó zene!
A nagyszínpadon szemérmetlen hatásvadászatot folytatott a Major Lazer: az amerikai producer-frontember Diplo magyar mezben pózolt, énekeltette és vetkőztette a rajongókat, ő a lehető legjobb értelemben vett lakossági szórakoztatás. Éles ellentétben állt mindezzel Vince Staples, aki csóró gyerekből lett hirtelen rapsztár, s épp ezt dolgozza fel legutóbbi lemezén, komolyan kritizálva a műfaji külsőségeket. Staples egy szál egyedül, vörös füstbe burkolva rappelt, arcát csak akkor láttuk, ha dramaturgiailag indokolt pillanatban a hátsó kamerába bámult. Mégis működött.