Huszonötödször

A második királynő a Szigeten Patti Smith óta! - kiáltotta egy inkább hatvanas, mint harmincas férfi a Nagyszínpad előtt pénteken koraeste. Ő nem méltatlankodott, hogy az angol dalszerző-énekesnő, P. J. Harvey koncertje még nappali fényben kezdődött, pedig alig lehetett felismerni a 48 éves, de néha a tizenkét évesek zavart bájával színpadon álló művészt. Évtizede vártuk, hogy Magyarországon láthassuk, most végre ott volt előttünk élőben. Koncertje megállta volna a helyét a nemrég épült hamburgi Elbphilharmonie vagy a New York-i Madison Square Garden épületében is, akárcsak a Müpa pódiumán, de leginkább egy kis klubban valahol a belváros mélyén. Mégis a Sziget Fesztivál hozta el őt.

Talán sosem jelent meg ekkora dilemmaként a kulturális közbeszédben, hogy kinek szól a Sziget és merre kellene tartania. 44 ezerrel, tíz százalékkal kevesebben jöttek el az idén, mint tavaly. Ennek lehet oka a kevésbé nagy sztárok fellépése, az egyre több európai fesztivál, de az újdonság tűnő varázsa is. A fanyalgók az alternatív és rockfesztiválnak indult rendezvény zenei pálfordulását szidják, és a kulturális eseményt a VIP-részlegben megjelent potentátokkal minősítik - ahelyett, hogy az elfogadást hosszú évek óta következetesen erősítő programjaival jellemeznék.

A Sziget ma már csak résztulajdonosa, alapítója, Gerendai Károly is arról beszélt, hogy már nem ismeri a mai fiatalok ízlését, a meghívott fellépők nagy részét. És sokan mi sem, akik negyedszázadon át szigetlakóknak számítottunk. Valóban, nem haladtunk a korral: rácsodálkozunk a Nagyszínpad DJ pulton játszó fellépőire, befogott füllel sietünk arrébb egy kis sátorba, ahol persze most is felfedezhetünk valaki újat.

A tizenöt éves gyerekünk számára azonban ez volt az első Szabadság Szigete. Őt elvarázsolta a színkavalkád, a sokféle ember, az afrikai táncosok és a házasságkötő sátor, az Art Zone alkotásai és a tűzmadarak. Átélte a „Kell egy hét együttlét” érzését, amelyet mi - talán leginkább magunk miatt - már alig.

Szerző
Hompola Krisztina

Úton a XX. századba

Juhász Ferenc egykori honvédelmi miniszter 2003-ban fogalmazta meg 10 éves, hosszútávú haderő-fejlesztési tervét. Az Úton a XXI. század hadereje felé című elképzelés szerint a katonai költségvetésnek 2006-ra kellett volna elérnie a GDP 2 százalékát; 10 éven át évi 100 milliárdot költött volna fejlesztésekre. De a terv a beindítása pillanatában elveszítette minden realitását, ugyanis 2004-re nem plusz 100 milliárdot kapott a miniszter, hanem ennyit vontak el a tárcájától.

Most viszont dr. Simicskó István világrengető tervei nem a XXI. század, hanem a XX. század haderejét célozzák. Pedig a rendszerváltás óta nem volt esélye a honvédségnek ilyen méretű költségvetési forrásbővülésre. A NATO tagországok 2014. szeptemberi walesi csúcstalálkozóján határoztak a katonai kiadásaiknak a GDP 2 százalékhoz történő közelítéséről. A Trump adminisztráció hivatalba kerülése után igény fogalmazódott meg arra, hogy a NATO ezt a 2026-ig szóló felajánlást korábban, 2024-ig teljesítse. A magyar kormány csatlakozott ehhez. 2015-től napjainkig az Orbán-kormány bizonyította is, hogy elkötelezett a védelmi kiadások növelésére. 2015-ben 57 milliárddal, 2016-ban 48 milliárddal, 2017-ben 52 milliárddal, a 2018-ra tervezett költségvetésben pedig 73 milliárddal növelték a katonai kiadásokat.

Azt gondolnánk, hogy a forrásbővülés hatására a kormány végre nekilát egy olyan valódi haderőreformnak, amire az előző kormányoknak az állandósult forráshiány miatt nem volt lehetőségük. Ez jelentené a vezetők és vezetettek arányának normalizálását, az állomány arányok rendezését, a rendfokozati piramis helyreállítását, az így költséghatékonyabbá vált szervezet NATO-kompatibilis harceszközökkel történő ellátását, magyarul a Varsói Szerződés rozsdás vasainak lecserélését. Erre ma nem is NATO partnereinknél található a legjobb példa, hanem az oroszoknál. Vagy 10 évvel ezelőtt elvégezték a fentebb leírt változtatásokat, jelentős bérköltségek szabadultak fel, elérték, hogy a haderő költségvetésén belül 50 százalékra emeljék a beszerzések, fejlesztések arányát, ami a világon egyedülálló. Összehasonlítva: a magyar honvédségen belül a fejlesztésre fordítható költség ebben az évben 38,6 milliárd forint, a költségvetés 10,9 százaléka.

A kormány egyébként már 2015-ben kénytelen volt a HM költségvetését 57 milliárddal megnövelni. Ezt teljes egészében felemésztette a második félévtől hatályba lépő 30 százalékos béremelés és a kerítésépítés. A 2016-os plusz 48 milliárd a most már az egész évre kiterjesztett, 30+5 százalékkal megnövelt béremelésre és a határvédelemre ment el. A 2017-es 52 milliárdos növekményt továbbra is a béremelések terhelik, de már megjelent 33 milliárd fejlesztési pénz a Zrínyi 2026 program elemeként. A gond az, hogy a Zrínyi 2026-ról a HM szinte semmit nem hajlandó elárulni. Sejthető, hogy a program fő célja egy 20 ezer fős területvédelmi, önkéntes tartalékos ármádia kialakítása, 197 darab ismeretlen rendeltetésű lőtér létrehozásával 27 milliárdból. De felfoghatatlan, hogy miből gondolja a tárca, hogy rövid időn belül 20 ezer fiatal fog jelentkezni szolgálatra. Ha az összes gárdistát, vitézt, hagyományőrzőt, nemzeti arcvonalast, betyárseregest beléptetik, még akkor is csak néhány ezerrel nőne a létszám.

Az MH 2018-as költségvetésében a főösszeg jelentős növekedése ellenére a fejlesztés aránya még mindig csak 16 százalék, miközben a HM és háttérintézményei, a vezérkar és a titkosszolgálatok létszáma egyre nő, a végrehajtók, vagyis az MH Összhaderőnemi Parancsnokság alárendeltjeinek létszáma viszont csökken, pedig a 13439 fős végrehajtói állományból a HM által nem bevallottan 6-7 ezer fő eleve hiányzik. Összegezve: egy 20-21 ezer fős vízfej szív el minden forrást a 6-7 ezer főnyi végrehajtó elől. Magyarul, ha a miniszter nem óhajt a szervezeti struktúrán változtatni, a meglévő torz struktúra képes bármilyen plusz forrást nulla képességnövekedéssel elherdálni.

A 2018-as költségvetés fejezeti indoklásában azt olvashatjuk, hogy a Zrínyi 2026 program megvalósításának fontos eleme a társadalmi támogatottság, miközben a tíz éves haderőfejlesztési programot még a parlament Honvédelmi Rendészeti Bizottságának tagjai sem ismerhetik. Ez különösen azért kirívó, mert 2026-ig 5500 milliárd forrásbővüléssel kell számolni. Ez az irdatlan sok pénz hiányozni fog más szektorokból, és a jelen tendenciák alapján félő, hogy ebből lesz 20 ezer humán inkurrenciánk leventeképzésen átesett territoriális tartalékos címen, fejlődik a HM Elektronikai, Logisztikai és Vagyonkezelő Zrt, akárcsak a Honvédkórház, aranyáron felújítunk 12 roncs Mi 24-es harci helikoptert, stb.

Az anyagi forrásokkal ezek szerint nem lehetne gond. A gond ott van, hogy Orbán képes-e felismerni a lehetőséget, hogy ennek a pénznek a kétharmadából egy amerikai minőségű hadosztály építhető fel 12-14 ezer fővel, és a maradék egyharmadból a légierő-légvédelem is kellően megújítható? Az külön figyelemreméltó ebben a gondolatmenetben, hogy ha Orbán megrendeli az amerikaiaktól egy komplett Stryker hadosztály technikai eszközeit a kiképzéssel együtt, egyből fogadja Trump.

Szerző
Kovács Gyula nyugállományú katona

Új Egyenlőség-jel - Multiellenesség?!

Szél Bernadett, az LMP társelnöke kiperelte az Orbán-kormánytól a multikkal kötött elhíresült „stratégiai megállapodások” tartalmát. Ebből kiderül, hogy a retorikájában szabadságharcos, multiellenes kormány a valóságban óriási összegekkel tömi a hazai kis és középvállalatok helyett a külföldi nagycégek zsebeit.

Raskó György egykori mezőgazdasági államtitkár, földprivatizátor nagybirtokos, a Momentum párt pénzügyi támogatója mérges nyilvános Facebook bejegyzésben támadt neki az LMP-nek: szerinte a zöldek „zagyva”, „demagóg”, „multiellenes”, „piacellenes”, sőt, „maoista”!

A Momentum mecénása érdekes ponton ér tehát össze a Fidesszel. A magyar állam ugyanis az uniós átlag dupláját költi multik támogatására, nálunk többet csak a lettek költöttek. (És ebben még nincsenek benne az adókedvezmények, melyek miatt nálunk a nagy multik alig fizetnek társasági adót.)

Raskó szerint „kapitalisták nélkül nincs kapitalizmus”, állami támogatások nélkül a multik nem Magyarországra jönnének, illetve nem maradnának itt. Igaz, hogy a posztját követő vitában később kérdésemre Raskó ennek ellentétét is bizonygatta, azaz hogy tanácsadói tapasztalata szerint nem döntő a multik telepítési döntéseiben az állami támogatás… Tételezzük fel, hogy első álláspontjában van igaza: a multik zsarolják a magyar államot. Erre természetesen még lehet mondani, hogy sajnos ez a helyzet, függőségben vagyunk, a multik nélkül nem működne a magyar gazdaság. Ez egy legitim álláspont, és valószínűleg részben igaz is. De ezzel az ember beismeri, hogy nem az LMP a piacellenes, hanem a multik, akik kizsarolják az egymással megversenyeztetett magyar, szlovák, cseh, stb. adófizetőktől , hogy azok adóikkal támogassák ezen nemzetközi cégek profitját. Nem az LMP a demagóg és a piacellenes tehát, hanem az a kritikátlan multi pártiság, amely nem őszinte függésünkkel kapcsolatosan. És lássuk be, Greskovits Bélának, a Közép-Európai Egyetem professzorának igaza van, amikor azt mondja: három évtized multi központúkapitalizmus modellje nem vezetett sikerre, felzárkózásra. Ennél sokkal több kell. Ez még mind nem multi ellenesség, csupán őszinte, kiegyensúlyozott kritikai érzék. Ha a „maoizmus” vádja Raskónál az ideológiai elfogultságot jelenti, akkor azt kell mondjuk, hogy ideológiai elfogultság nem őszintén beszélni a függéstől.

Az LMP igazából csak átláthatóságot követel: milyen számításokra alapozva éri meg a magyar államnak a multikat támogatni? Hol a támogatások utánkövetése? Nem lehet, hogy - ahogy Mellár Tamás is felvetette – jobb helye is lenne ennek a pénznek? Ahogy a GKI Gazdaságkutató Zrt. felveti, ezekből a pénzekből orvosolni lehetne a magyar kis és középvállalatokat sújtó munkaerőhiányt. A hazai vállalatok helyzete ugyanis rendkívül gyenge. Ahogy Szepesi Balázs, a Hétfa Kutatóintézet vezetője felhívja a figyelmet: a multikra fókuszáló több évtizedes gazdaságpolitika eredményeképpen a magyar (és általában a visegrádi) országok kis és középvállalkozóinak termelékenysége harmada csupán az ezen országokban termelő multikénak. Miért van ez így? Raskó válasza, mely szerint azért, mert nincsenek versenyképes, exportképes termékeik, nem ok, hanem maga a probléma. Miért ilyenek a kkv-k? Azt ugye csak nem gondoljuk, hogy a magyar vállalkozók „genetikailag alkalmatlanok” lennének? Akkor milyen állami motiválós és támogató eszközök hiányoznak? És miért nem erről szól harminc éve a magyar gazdaságpolitika? És miből lehet ezeket megfinanszírozni? Talán éppen a multiknak juttatott kétséges hatékonyságú támogatásokból? A szakképzett munkaerő képzéséhez szükséges oktatási rendszer hazai finanszírozásából 2014-ben például nagyságrendileg pont a GDP-nek az az 1,63%-a hiányzott, amit a magyar kormány a multik direkt támogatására eltapsolt…

Szerző
Pogátsa Zoltán közgazdász, szociológus