Elmesélek két gyerekkori történetet. Ami az időtávon kívül összeköti őket, az a színhely: a Falk Miksa utca, amelynek végén ma (a csupán névrokon) Peter kutyás szobra őrzi Sissi királyné magyar tanárának emlékét. Akkoriban, vagy nyolcvan esztendővel ezelőtt, ezen az utcán sétáltatták naponta végig Gönci Terka óvodájának óvottjait, köztük e sorok szerzőjét.
Előbb azonban még a Kutyagyárról. Ez az üzem, amelyben nem ebeket, hanem ebek gyártottak (hogy mit, arra már nem emlékszem), az én fantáziámban kelt életre és gyarapodott napról-napra mind újabb részletekkel. És mert egy effajta világképben szükségszerűen kellett egy gyűlölt árulónak is lennie (lásd: Lev Trockij, Emmanuel Goldstein, Soros György stb.), én Lukács Leót neveztem meg ebben a szerepben. A valódi L. L., akitől nevét kölcsönöztem, köz- és váltóügyvédi irodát tartott fenn a Falk Miksa utca elején, amit a háza kapujában elhelyezett zománctábla is hirdetett. Nos, egy séta alkalmával így szereztem be a nevet, amelyet azután az áruló ebre aggattam. Gyermeki fantáziavilágom eseményeit ismertetve családom tagjaival, arról is beszámoltam, hogy egy Lukács Leó nevű áruló kutya furakodott be a gyárba, akinek le kell vágni a fejét.
Egy napon uszodában jártam apámmal, aki ott megismerkedett egy úrral, és engem is bemutatott neki. Szépen összecsaptam a bokámat és megmondtam a nevemet, amire a pocakos férfi is elárulta a magáét:
– Lukács Leó.
Azonnal nyilvánvaló volt számomra, hogy itt valami nagyon nem, vagy éppenséggel nagyon is stimmel, de már nem futamodhattam meg apám előtt, és a nevet hallva új ismerősünk arcába vágtam:
- Te áruló vagy! Neked le kell vágni a fejed!
Apám mesélte, hogy amikor hónapokkal-évekkel később az uszodában összefutott néha dr. Lukács Leóval, az ügyvéd minden alkalommal együttérzően érdeklődött nála:
- Meggyógyult már a kisfia?
*
Jó nyolc esztendővel később felelősségteljes feladatot kaptam a rólam akkoriban gondoskodó nagynénémtől, akinek a születési bizonyítványában ugyan az Erzsébet utónév szerepelt, ám akit mindenki, még a férje is, következetesen Máriának szólított. Valószínűleg számos egykori illegális neve közül ragadt rajta éppen ez, ámbár a Szovjetunióban, ahol később teljes legalitásban élt, Marija Ivanovnának szólíttatta magát. Nos, Mária néném a második világ(nagy honvédő)háború idején a szovjet hadifogolytáborokban istápolta és okította a fogságba esett magyar katonákat és munkaszolgálatosokat. Ezek egyike megkérte, hogy miután Mária elvtársnő bizonyára előbb kerül haza, mint ő, Örkény István, tudassa a szüleivel, hogy fiuk él. Figyelembe véve, hogy a hadifogoly apja és anyja korábban csak olyan értesítést kaptak a magyar hadvezetéstől, hogy nevezett eltűnt, semmi biztosat sem tudtak a sorsáról. Ha ugyanis egy munkaszolgálatosról azt közölték hivatalosan, hogy „eltűnt”, az a gyakorlatban egyaránt jelenthette, hogy az illető belehalt a keretlegények kínzásaiba, netán felrobbant az aknamezőn, amelyre aknamentesítési célzattal ráhajtották, vagy esetleg átszökött az oroszokhoz, mindenesetre szovjet hadifogságba esett.
Örkény jó lóra tett. Nagynéném a Vereckei-szoros érintésével valóban jóval előtte, már 1944 végén hazatért, míg az üzenet küldője még a következő évben is a krasznogorszki antifasiszta hadifogolytáborban tanulmányozta az antifasizmus alapjait. Aztán a táskája mélyén valamit keresgélő Mária nénémnek egyszer 1945 tavaszán véletlenül a kezébe akadt az értesítendő házaspár nevét és címét (Örkény Hugó gyógyszerész és neje, Budapest V. Falk Miksa utca 24.) tartalmazó cédula.
Akkor kaptam a kivételes feladatot, hogy keressem fel a szülőket és vigyem hírül nekik, hogy nagynéném személyesen találkozott, sőt többször is beszélt a fiukkal, aki a körülményekhez képest jól van, egészséges, hamarosan hazatér és addig is csókoltatja őket. (Mindez egyébként teljességgel fedte a valóságot. Örkény István, túlélve a munkaszolgálatos létnek, a frontnak és a hadifogság első időszakának poklát, viszonylag jól volt, és a következő év karácsonyára haza is tért.) Egy hónappal az ostrom után a villamosok még nem jártak Budapesten, ezért gyalogszerrel tettem meg az utat Zuglóból Lipótvárosba, a Juhász Andorról Falk Miksára frissen visszakeresztelt utcába. Örkényék lakását simán megtaláltam, ám hiába csöngettem (vagy talán kopogtam? – nem emlékszem biztosan, hogy helyreállították-e már akkorra a villanyszolgáltatást Budapesten), senki sem nyitott ajtót. Talán megvárhattam volna, amíg hazajönnek, esetleg beszélhettem volna a szomszédokkal, vagy visszamehettem volna később, én azonban tizenhárom évem kegyetlen tárgyilagosságával és pimasz fölényességével a leglogikusabbnak és legegyszerűbbnek tűnő megoldást választottam. Kitéptem a noteszemből egy kockás lapot és ceruzával ráfirkantottam, hogy „fiuk él”, aztán a cédulát a forrás részletezése, aláírás és minden egyéb kiegészítő információ nélkül az ajtórésbe dugva távoztam.
A lelkiismeret-furdalás csak bő két évtizeddel később, a Tóték színházi előadásának szünetében tört rám, de akkor nagyon. És azóta is mindig feltámad bennem, amikor a Blahán, a József körút és a Rákóczi út sarkán feljövök az aluljáróból és elmegyek az árkádok alatt az öreg pestiek által máig is Örkény-patikának nevezett gyógyszertár előtt.