Kopott kövét a régi útnak
riasztó léptékkel verem.
S akácfalombok összesúgnak:
"Nem ismerem…"
(Áprily Lajos: Kolozsvári éjjel)
Tamás Gáspár Miklósnak
A vissza nem térő körülmények között megalapított Izrael állam bonyolult története máig meghatározza kortárs társadalmi konfliktusait, amelyek soha nem csak a kis ország belügyei, hanem mindig világpolitikai kérdések is, s melyek eltérő módon, de személyes problémát is jelenthetnek azok számára, akikről Izraelben diaszpóraként beszélnek. Mindez nem magától értetődő; a szerte a világban élő vallásos, emancipált, szekularizált zsidók, tehát a diaszpóra: ráadásul megannyi állam hű vagy hűtlen polgárai. (Mindez Izraelben is lehetséges: lásd a Negev-sivatagban lévő kisvárosba, Aradra "emigrált", többször árulónak nevezett Ámosz Ozt.) Ismerős élmény lehet mindez azoknak is, akik mifelénk tanulták meg, hogy már soha többé, sem itt, sem ott nem lesznek otthon.
Zsidónak és izraelinek lenni sem innen, sem onnan nem ugyanaz, de magyarként érezni valamit Izrael iránt, mint azt Gershom Scholem írja, a "személyes, belső mozzanat" meglétének, tapasztalatának kérdése, ami egyetlen pillanatra sem azonos egy távoli vagy közeli országgal való vak azonosulással, és végképp nem aktuális politikájának szó nélküli tudomásulvételével. Pár hónapja, mielőtt múzeumügyekben Tel-Avivban, Jeruzsálemben, Betlehemben, a Rámalláh feletti Birzeitben járhattam, eltöltöttem jópár órát azzal, hogy felleljem anyai nagyanyám egykori teniszpartnerének, az 1945-ben Palesztinába emigrált Petschauer Lászlónak a leszármazottait, mélységes sajnálatomra sikertelenül. A személyes mozzanat tehát nem a zsidók iránti kiismerhetetlen, nosztalgikus lojalitás, hanem adandó alkalommal fájdalmas, de magától értetődő érzés. Nyilván mindenkit érdekel, hogy mi lett azzal az emberrel, akiről sokat hallott gyermekkorában, s jónéhány fényképen látható saját édesanyjával.
Mifelénk azonban mindez másként van. Az a tény, hogy az 1967-es háború után a szocialista országok – Románia kivételével – megszakították a kapcsolatot Izraellel, szinte teljesen lehetetlenné tette a személyes tapasztalatok megélését, mint azt a fenti példával érzékeltetni igyekeztem, következésképp Magyarországról nézvést a kortárs izraeli társadalom hosszú évtizedekre eltűnt, s helyét egy tabu, a tiltás nyomán egy fantom vette át. Míg a valóságban Izrael állam a modern történelem része lett, addig a kapcsolatok megszakítása itthon eltüntette azt, s a kortárs társadalom helyén a zsidó fantom tűnt elő, semmi más, mint évtizedes előítéletek, hallomásokra épített okoskodások, ostobaságok, csúsztatások, mitologémák, üres és tompa-élű kávéházi bölcsességek.
A Kádár-rendszer lehetetlen helyzetbe hozta a Hitközséget, a Rabbiképzőt, a Zsidó Múzeumot, tehát a magyar zsidó közintézményeket, amelyek folyamatos identitásválsága egészen máig tartott, míg a Mazsihisz elnöke, Heisler András nem tett egy apró, de történelmi lépést, azaz véget vetett a tabunak, s az aktuális magyar kormány ellenségpolitikájával való cinkos együttműködés miatt a szemébe nem mondta a Goldmark teremben Izrael miniszterelnökének, hogy amit tett, az miért volt árulás.
De tény, hogy az 1967 utáni évtizedekben a tabu határozta meg az Izraelről szóló nyilvános beszéd korlátait, a politikai tudás lehetőségeit és kényszereit egyaránt. Az először 2017-ben megbontott állapot, az elhallgatások, csúsztatások, szakadások paradigmájából következően Izraelről a magyar nyilvánosságban lehetetlen lett artikuláltan szólni, mindenki a félreértésektől tartott, s aggódott. A kortárs izraeli társadalom eltűnt a magyar nyilvánosság szemhatáráról, helyét átvette egy jelentésmentes Izrael-kép, aminek annyi köze volt ahhoz, ami 1967 és 2017 között történt, mintha valaki egy hortobágyi lovasbemutató alapján formálna képet a mai magyar társadalomról, s nem látná, hogy szabadtéri színházban volt. Az izraeli társadalom válságairól szóló kritika elképzelhetetlen volt a nyilvánosságban, s mindez együtt járt a nyomasztó és feldolgozhatatlan ténnyel, hogy a még oly szerény kritikát is azok engedhetik meg maguknak, akik valamiként zsidóknak számítanak. Mindez nem kis mértékben jelen írást is meghatározza. Már régen formálom a szerepem, nyilvános zsidó vagyok, semmi más. Hiszen, mint az mindannyiunkhoz hasonlóan velem is van, identitásaimat a beszédhelyzetem nem általam definiált szabályegyüttesei szabják meg. Wittgenstein agyonidézett mondata, mely szerint nyelvem határai egyben világom határai, valójában beszédem határait jelenti. Ami kimondható, az nem azonos mindazzal, amit a nyelvtan megengedne. Az Izrael-tabu arra vezetett, hogy mifelénk máig nem lehet arról beszélni, hogy mi történik Izraelben, anélkül, hogy bármelyikünk(!) ne "sértené" azt a vélekedést, hogy amit ír, azzal magát Izraelt támadja, azaz írása őt magát az antiszemitizmus gyanújába keverheti. S ez a tabu még mindig működött az izraeli miniszterelnök látogatása kapcsán is, amikor a magyar nyilvánosságban gyakorlatilag szó sem esett arról, hogy miféle politikai válságokat okoz, s melyek elől menekül Netanjahu, miféle társadalomból érkezett ide. Ugyanis nem a mitikus Izraelből jött, hanem egy államból, nem a történelemből, hanem a jelenből.
A magyar nyilvánosságban egyetlen szó nem hangzott el arról, hogy Izraelben nem csak zsidók élnek, lakossága mintegy húsz százaléka arab. S minthogy Izrael 1992-ben elfogadott alaptörvénye szerint "zsidó és demokratikus állam", ez óhatatlanul számos megkerülhetetlen kérdést vet fel a nem-zsidó izraeli állampolgárok számára, akiknek lojalitása nélkül élni lehetetlen. A kiváló jogászprofesszor, Menachem Mautner Law and the Culture of Israel című munkájában pontosan felidézi az 1992-es alaptörvény szövegezési folyamatát. Izraelben egy multikulturális társadalom létezik, amelyben a jog és kultúra nem kerülhetne ellentmondásba, s a zsidó hegemónia már régen nem magától értetődő. Már csak azért sem, mert az mindössze kívülről tűnik valamiféle egységnek, a mindennapi életben nem. Izrael már nem a szekuláris baloldali cionista alapítónemzedékek által meghatározott közösségi társadalom többé. Mindenkinek meg kellett tanulnia a mások szemével látnia önmagát, ugyanúgy, mint Magyarországon, ahol semmiféle homogén kultúra és egységes identitás nincs, s attól, hogy a miniszterelnök ezt több mint kívánatosnak tartja, a valóság még nem fogja őt követni. A vallásos, illetve ultraortodox zsidók többé nem jeruzsálemi turistalátványosságok, s a haszidizmus szent hagyományába menekülő értelmiségiek rajongásának tárgyai csupán, hanem - pusztán demográfiai okoknál fogva - a társadalom egészére hatást gyakorló, látható enklávéban élő extrém kisebbség, a világi történelmen kívüli világával. Közben a volt Szovjetunióból mintegy másfél-millióan emigráltak Izraelbe, döntő többségükben szekuláris tömegek. A valláshoz való viszony, túl az ultraortodoxián, jobbára a kulturális háttérrel, származással függ össze; a keleti, mizrahi zsidók mintegy fele vallásos, míg az európai háttérrel rendelkező askenázik kétharmada szekuláris. Azaz, a multikulturalizmus a zsidó lakosságon belüli kérdés is.
Tel Aviv és Jeruzsálem is két külön világ. Uri Ram, a Ben-Gurion egyetem szociológiaprofesszora elhíresült könyvének címe pontosan írta le ezt, egy régebbi könyvcím parafrázisaként: The Globalization of Israel: McWorld in Tel Aviv, Jihad in Jerusalem. Izraelben rabbikból álló bíróságok nélkül még elválni sem lehet, s akit érdekel, hogy milyen pokoli helyzetbe kerülhet bárki, tekintse meg a 2016-ban meghalt Ronit Elkabetz, 2014-ben rendezett Gett, azaz Válólevél című izraeli-francia-német filmjét. (A főszerepet is ő játssza, felejthetetlenül.) S ott van a posztcionizmus, tehát a magától értetődő hegemóniát nem ismerő nemzedékek új valósága: az izraeli emlékezetpolitika önismereti traumái ugyanolyan kíméletlenek, mint bárhol a világon, ha egy ország leszámol a mítoszaival.
Az Izrael létét lehetővé tévő első háború után 1948-ban mintegy félmillió palesztinnak kellett elmenekülnie, s mi magyarok illő, hogy ismerjük ezt a történetet Kardos G. György 1968 és 1977 között megjelent, Izraelben játszódó trilógiájából. Az Avraham Bogatir hét napjának olvasói tudhatják, mint jelentett a zsidók és arabok együttélése, a közöny: a mindennapi közelség ellenére megőrzött, áthatolhatatlan távolság.
Attól tartok, ha továbbra is működik az Izrael-tabu, azaz bármiféle, a kortárs izraeli társadalom válságaival foglalkozó kritika láthatatlan marad, akkor egyszerűen kimaradunk korunk egyik megkerülhetetlen kérdésének megértésére tett kísérletekből, ami mindannyiunkat infantilizál, ha akarjuk, ha nem. Azaz, nem hat meg különösképp, hogy két, egyaránt a homogén nemzetállam abszurdumával elfoglalt miniszterelnök találkozik Budapesten: ez valóban megfelel a saját érdekeiknek, de ami a dolog lényegi részét illeti, azon semmit sem változtat. Izraellel kapcsolatos kérdéseinkben részben más okoknál fogva, de mégis jelen van a mai magyar társadalom alapkérdése - íme egy érzelmekkel teli fogalom -, az utódállamokban élő magyarokhoz fűződő viszonyunk.
Izraelről beszélni nem a magyar zsidók privilégiuma, akik amúgy Erdélyben is jól vannak, mert pontosan tudják, hogy ott mi veszett el. A jelenlegi magyar kormánypolitika a "határainkon kívül élő" magyarokat részben szavazatszerzéshez szükséges zsákmánynak tekinti, ami annál még mindig jobb, mintha valamiféle autentikus lét biodíszleteinek látná őket. A magyarul beszélő romák akkor lehetnek majd a nemzet részei, ha a kormányzat biztos lehet abban, hogy rájuk szavaznak.
Mindez tagadhatatlanul visszaköszön abban, ahogyan a miniszterelnök a zsidókat látja. Különös másoknak, magyarországi vallási közösségnek. Semmi másnak.
A program nélküli hatalmon maradásért folytatott közvélemény-kutatási politika, amely bárkit felhasznál, akit meg lehet venni, legyen az ultraortodoxia Jeruzsálemben, vagy liberális pártnak tűnő individuális túlélőgyakorlat Budapesten, jóvátehetetlen károkat okoz mindannyiunknak.
Izraelről tudni, az ott történteket érteni vágyni, egész egyszerűen identitásunk gazdagságának kérdése. Ha a magyar kormányfő meglát pár csudálatosan öltözött, azaz igazán echte zsidónak tűnő ortodox rabbit, s őket tekinti autentikus zsidóknak, és nekik ígéri meg, hogy megvédi a magyarországi zsidókat, ha antiszemitizmust tapasztalnának, akkor semmit nem akar tudni sem Izraelről, sem a világról, sem a magyar társadalomról. Épp annyira érdekli őt Izrael, mint Erdély, mert jól tudja, a mai magyar társadalmat sem érdekli egyik sem.
Holott mindkettőről tudnunk kellene, hacsak nem örülünk annak, hogy a trianoni határokra emelt kerítések, az iszonyatos és nevetséges falak mögé zártuk magunkat, azt remélve, hogy megúszhatjuk a valóságot, holott előtt-utóbb csak meg kell értenünk, hogy mi van kint a világban, kint az életben. Trianon árvái, a holokauszt elhallgatói, Kádár gyermekei, mind mi vagyunk.
