Rónay László: Ahová betolakszik a politika…

Ott fű sem terem. S mivel mindenhová betolakszik, egyre inkább a saját képére és hasonlatosságára formálja a terepet, ahol különben semmi keresnivalója sem volna. Eddig is tudtuk, hogy a miniszterelnök kedvenc sportága a labdarúgás. Így aztán természetesnek gondolta, hogy ott is helye van a hatalomnak, kivált a zseniket szülő Felcsúton, ahová ömlik a TAO-pénz és a felajánlás. Még Gömbös Gyula sem támogatta ekkora lelkesedéssel és ilyen nyitott szívvel kedvenc sportját, s emlékezetünk mélyéről sem bányászhatunk elő olyan püspököt, aki egyházmegyéjében nem a hitélet, hanem a labdarúgás felvirágoztatásán dolgozik, nyilván kellő anyagi támogatással, s azzal az elvárással: kontrázza meg Ferenc pápa intelmeit. Meg is teszi, hasonlóan a KDNP jeleseihez. (Jó volna, ha valaki meggyőzően bizonyítaná, hogy ez a csapat miért keresztény, s miért az a benyomásunk, hogy csak megélhetési politikusok szánalmas gyülekezete.)

A rombolás fő iránya

Lehet vitatni, az egészségügyben, vagy az oktatás-nevelés területén okozott a politika nagyobb kárt. Holtverseny. Nézzük először az oktatás-nevelést! Itt a politika áldásos beavatkozása máris komoly sikereket eredményezett. Sikerült olyan struktúrát és környezetet teremteni, amelyben az ismeretek és a megértés hiánya érdem. Hogy mi lesz ennek a távlati következménye, máris megjósolható. Klebelsberg Kunó még kultúrfölényről álmodott, s megtett mindent, hogy ez valóra váljon, s Magyarország a térség vezető ereje legyen. Egyetemeket alapított, helyezett át jobb körülmények közé. Napjaink politikája - nem nevezném oktatás-, inkább elbutítás-politikának - viszont azon buzgólkodik, hogyan szüntethetné meg az egyik legszínvonalasabb egyetemet, miképp szüntesse meg az egyetemi autonómiát, hogyan korlátozza az egyetemet végzők számát. Hazánknak nincs szüksége jól képzett értelmiségiekre, annál fontosabbak az alulképzettek, a szavazógépek, akik örömmel hallják vissza némely politikus megfogalmazásában személyes gondolataikat, melyeknek stílusa is lezüllesztett nyelvet mutat. Egyik-másik pártvezér, szimpatizáns túl is teljesíti az elvárást. Nem tekintik kárnak a kiherélt képzést, a gondolkodtatásra való igyekvés hiányából fakadó elvándorlást, menjenek csak a gondolkodásra termettek, legalább nem okoznak zavart a tökfejekben. Kultúrfölény? Ugyan már! Kerekasztal, amelynél az oktatásügy kártevői tevékenykednek? A veszély nagyságát érzékelők kizárásával? Ezt a kiváló asztaltársaságot egyheti próbaidőre be kellene iskolázni egy hátrányos helyzetű településre! Kiváló esélyük volna eszméik megvalósulását személyesen is elősegíteni. Palkovics úr a cigányosztályban – micsoda téma! Hoffmann Rózsa felvilágosító körúton a cigánylányok körében!

Erről eszembe jut, amikor a gyakorlóiskola vezetőtanára lejött a vidéki iskolába, hogy bebizonyítsa: bennem van a hiba, miattam nem valósul meg a mozzanatos fogalmazás. Abban az osztályban hat-nyolc anyányi és apányi cigánygyerek ült a padokban. Ugyanazokban, évek óta. A misszionárius egy órát hospitált a nagy áttörés előtt, aztán eszébe jutott: sürgősen haza kell utaznia. Így kútba esett a mozzanatos fogalmazás ügye, s ez bizonyára mélységes gyászt okozott a kísérleti alanyok sorában.

A velem egykorúak bizonyára emlékeznek még a Nevelési tervre, melyet a minisztériumban agyaltak ki azok, akik a gyakorlóiskolákig láttak el, de az oktatás valódi állapotáról semmiféle valós ismeretet nem szerezhettek a kozmetikázott jelentésekből. Évek rakódtak évekre, az évtizedek óta használatos és szerelmi vallomásokban bővelkedő padokban angyaloknak kellett volna ülniük, de a helyzet a korábbiakkal összehasonlítva mit sem változott. Ezt „fönt” is tudták. Összekacsintottak és egy még derűsebb helyzetelemzést juttattak el még följebbre. Így van ez ma is. Gyakran halljuk-olvassuk, az oktatásügyben minden rendben van, sosem volt ennél jobb és rendezettebb. Különösen hasznot hozott a helyi önkormányzatok hatáskörének megszüntetése, az állam sokkal jobb gazda. Én még egyetlen polgármestertől sem hallottam ilyet, azt viszont hallottam, hogy Budaörs polgármestere bepereli a kormányt, mert elfogult és rossz gazda. Ez valóban újdonság. Kormány a vádlottak padján. Hacsak…, hacsak a pártatlan ügyészség, rendőrség nem ítéli úgy, minden a legnagyobb rendben, Soros settenkedik a feljelentés hátterében.

Passz ide, öngól oda

A jóakaratú állam igyekszik minél több iskolát az egyházaknak átpasszolni. Természetesen megfelelő anyagiakkal. A szülők ugyan nem lelkesednek, de ki hallja meg morgolódásukat? Azt viszont érzékelni, hogy még a hagyományosan kiváló egyházi iskolákban sincs elég paptanár, néhol az igazgató is civil. Akkor mire a nagy felhajtás? A pénz fontosabb, mint a színvonal? Annak idején abban a meggyőződésben adtam fiamat a piaristákhoz, hogy a legjobb kezekben van, ahogy hajdanán én is. Andris unokám már nem lett piarista diák. A hagyomány elvesztette vonzását, nem a mi hibánkból. Ezzel egyszer nyíltan szembe kellene nézni, hiszen a szerzetesi iskolák a nevelés és oktatás leghatásosabb intézményei voltak, számtalan meghatározó személyiséget bocsájtottak szárnyra.

„Boldogok az együgyűek!” Kissé önkényesen értelmezve az evangéliumi igazságot, fenntartás nélkül helyeselhetjük politikusaink kijelentéseit, melyekkel visszautasítják Brüsszel nemtelen támadásait: nálunk boldogan élnek az emberek. Mindazok, akiket szent együgyűségben tartanak.

Az egészségügyről nem az én kompetenciám szólni. Csak annyit tudok, nagyok a sikereink: tavaly kevesebben mentek Nyugatra munkát vállalni. Hogy mégis mennek és menni fognak, az nyilván önzésük és nem az itteni visszás állapotok következménye. Mint ahogy a pontrendszerrel folytatott manipulálás is, amely a túlélésért vívott harc bevett taktikája. Hány biztos megoldásról hallhattunk már! A hálapénz elvétele. Visszaadása. Fizetés a gyógyításért. A Fidesz vezérletével leszavaztuk. Úgy fest, hiba volt, bár a pénztárossá degradált ápoló személyzet joggal örvendezett. Kinevezéseknél nem a szakértelem, a tudás, hanem a pártrokonszenv a döntő… (Ez nem csak az egészségügyre jellemző, létünk sok területén a fejlődés biztosítéka. Előzményeit lásd a Kádár-korszakban.)

A politika nyelvrontása

Itt már-már végzetes a kártevés. Bevett szokás a nyilvánvaló tények letagadása. Ha kiderül az igazság, hírhozóját perekkel kell behálózni, hiteltelenné tenni. Általános politikai gyakorlat. Kicsit módosítva a ballada szövegét: „Amit mondtak estig, nem igaz reggelre / Amit mondtak reggel, leomlott estére.” Lényegtelen, mondani és mondani – ez a siker titka. Soros György büszke lehet, soha ennyit nem emlegették, igaz, legtöbbször szitokszóként, s azok szidják a leghangosabban, akiket külföldön kitaníttatott, ami azt jelenti, hogy a hála fogalma és iránya megváltozott. „Hálásak vagyunk, Uram, kegyelmeidért!” – imádkozza a hívő. A másfajta hívő is ezt darálja, csak másféle úrnak hódol alázatosan.

Igazság. Abból csak egyetlen létezik: az az igaz, amit a pártom vezetői mondanak. Kivált, ha még fegyveres erővel is nyomatékosítják. Kövér László, ha tehetné, belelövetne az ellenzéki padsorokba. Most még erre nincs felhatalmazása, de ami késik, nem múlik. És ez a másik oldalra is igaz, bár ők testőrség híján csak pofonokkal fenyegetőznek.

Kérdésre sem kell igazat válaszolni. A leggyümölcsözőbb elterelni a beszédet és hazafiatlansággal vádolni a kérdezőt. Ez mindig beválik. Fejlettebb formája az igazságra való törekvés ellehetetlenítésének az ellentétesen gondolkodó újságírók kizárása. „Önöknek nem beszélek” - mondja méltósággal, akit tegnap értek hazugságon. Ez azonban csak Európa nyugati részén számít bűnnek, keleten bevett: a törökök szabad elvonulást ígértek a várvédőknek, majd felkoncolták őket, az oroszok azt mondták 1956-ban, kivonulnak, de láss csodát – bevonultak.

A többes szám első személyű személyes névmásnak az lett a sorsa, ami az ikes igéknek: eltűnt. Keresve sem találunk felelős személy(ek) megnyilatkozásában „mi”-t, az „én” dívik. „Megoldom én”; „Megmondom én” – ez is jelzi, hogy a szóló nem egy a népéből, hanem az emeletről prelegál. Énközpontú, mint az uralkodók.

A náci Németországban volt olyan felekezet, ahol az oltárra helyezték a Mein Kampfot. Van még hova fejlődni. De nincs ok csüggedésre, aki okos, tudja, hol a helye, és mit olvasson.

(Ezzel az írással köszöntjük az augusztus 16-án nyolcvan éves Rónay Lászlót.)