A szabadság kísérlete (Nőnek lenni a rendszerváltás után)

Mint a lendkerekes autó, amit még a szocializmusban löktek be és a rendszerváltás után magától gurult tovább, úgy futott végig a korábban betanult program a nők és a férfiak fejében, szívében, életében.

Mindig is hajlamos voltam készpénznek venni, amit az emberek ihletett pillanataikban mesélnek, és a rendszerváltó férfiak igazán nem voltak ihlet híján. Csodálatos vezéralakok bukkantak elő, akik magukhoz méltónak ítélték a történelmi feladatot és gyönyörűen szónokoltak szabadságról, egyenlőségről, demokráciáról. A nők pedig csöndesen építgettek egy mikrovilágot, amelyet át meg átszőttek a szolidaritás szálai. Ifjonti reménytúltengésemben azt gondoltam, hogy ebből a lopakodó mozgalomból akár valamiféle erős szövetség is kinőhet. S hogy a nők mind több kockázatot vállalnak, egyre bátrabban élnek majd a szabadság és a választás új lehetőségeivel, végül pedig áttörik az üvegplafont, amelybe mindannyiszor beleütköznek, valahányszor a magasba akarnak emelkedni. És bizonyára megváltoznak a férfiak is. Gyöngédek lesznek a gyengékkel, kíméletlenek az erőszakosokkal - láttunk erre példákat bőségesen a közelmúlt történelmében. Hiszen a szívnek és az értelemnek nincs neme. S mindabból, ami addig elválasztott, éppen hogy erőt és bizalmat meríthetünk közös ügyünk iránt. Éreztem persze, hogy korai még ennyire lelkesednem, de az optimista énem egyre csak ujjongott és azt hajtogatta, hogy nagy változások jönnek, hiszen mindenki erre várt jó ideje már. De tévedtem.

Néhány biztató év után el is párolgott a lelkesedésem és csalódottan figyeltem, mi történik. A nyugati elődöknél tapasztalt szabad és lázadó szellemnek itthon nyomát sem láttam. A magyar nők nem vonultak utcára, nem verték félre a harangot a jogsérelmek, az alacsony bérek, a kirekesztés, a munkahelyi diszkrimináció, a szexista nyelvhasználat, de még a testi erőszak elszenvedése miatt sem. (Később, a kilencvenes évek vége felé ez volt az egyetlen ügy, ami miatt utcai akciókat indítottak.) Inkább visszahúzódtak a magánélet védettebb területeire és távol tartották magukat a közéleti hadakozásoktól. Mintha azt üzenték volna: túlságosan nagy árat kellene fizetnünk, s erre még nem állunk készen. Többségük nem akart dolgozni a rendszerváltás után, nyilván elege lett a rosszul fizetett, rossz minőségű munkából, amit korábban végzett. Vagy felértékelődött a magánszféra, mint a vágyak, ambíciók, életstílusok megvalósításának színtere. Vagy egyszerűen jobban bíztak a férfiak által nyújtott biztonságban, mint az önálló egzisztencia megteremtésének lehetőségében. Számos más ok is lehetett, annyifélék vagyunk, nem láthatunk bele a másik ember lelkébe. Mindenesetre zavarba ejtő tény volt, hogy éppen az egyenrangúság alappillére, a női foglalkoztatás roppant így meg mindjárt a rendszerváltás hajnalán. Mi ez a passzivitás? Nem tudnak a nők mit kezdeni a frissen nyert szabadsággal? Nem akarnak saját életet? De hát nem ebben egyeztünk meg, nem így szólt a megállapodás. Vagy nem is volt semmiféle megállapodás, szabadság és választás nem is létezik? Ez is csak afféle szómágia?

Mielőtt az a vád érne, hogy a nők nyakába akarom varrni a rendszerváltás kudarcait, hiszen valójában azokról beszélünk, kijelentem, hogy erről szó sincs. Ezt a helyzetet nők és férfiak együttesen állították elő. Mint a lendkerekes autó, amit még a szocializmusban löktek be és a rendszerváltás után magától gurult tovább, úgy futott végig a korábban betanult program a nők és a férfiak fejében, szívében, életében. Így értünk el a posztkommunista patriarchátus korába mindazzal a „bölcsességgel”, amelyet korábban sajátítottunk el, s amihez úgy hozzászoktunk, hogy már nem is éreztük az önfeladás és a beletörődés mellékízét. Sokan próbálkoztak a civil világban az állampolgári jogismeretek, a közösségépítés és egy szabadabb citoyen-lét példáinak terjesztésével, köztük a mi alapítványunk is, de úgy tűnt, mintha ez csak néhány pesti értelmiségi vesszőparipája lenne. Csaknem tizenöt éven át az optimizmus és a csalódottság árapályán hullámozva evickéltünk előre, sikerek és kudarcok között. Nem vagyok az a fajta ember, aki könnyen feladja, de voltak pillanatok, amikor a hátam közepére kívántam az egészet. Akkoriban sokat tanítottam külföldi egyetemeken és láttam, hogy a világon mindenütt az az ember számíthat mások megbecsülésére, akinek magának is van önbecsülése, hisz magában és van mersze kockáztatni az álmaiért. Na jó, mondjuk csak egy jobb életért.

Kerestük mi is az álmot. Albert Schweitzerrel szólva a tudásunk pesszimista, de a hitünk optimista volt, azonban rá kellett ébrednünk az igazságra: a rendszer megváltozott és közben mégis maradt, amilyen volt. Már-már elhittük, hogy a rendszerváltás megszabadított a hazugságoktól, a tévhitektől és az előítéletektől, és dehogy leszünk mi ezután apró fogaskerekek egy nagy gépezetben - saját kezünkbe vesszük a sorsunk irányítását. Csakhogy a konvenciók, a törvények és a megszokások olyan mélyen gyökereznek az emberben, mint ősfák a földben. És nem tudni, ki árulta el a másikat, de nem lett szövetség, sem közös élet, visszafordult az idő, bizony, s valami furcsa, szokatlan rajzot írt le a történelmünk. És most hiányzik csak igazán „az elsikkasztott feminizmus”. Most, amikor megint messze kerültünk Európától.