Aki visszahozza a személyes történeteket

Elment Kántor Lajos – hetvenkilenc évesen, váratlanul. Hová ment? A fene nagy semmibe, hogy megtöltse azt a fene nagy semmit igaz, és súlyos tartalommal - saját magával. Onnan ment el oda, ahol az erdélyi, még inkább romániai életünk mindensége volt. Lehetett.

A hasonló alkalmak megemlékezéseiben gyakran mondjuk, írjuk le, hogy még nem tudjuk, mit, kit veszítettünk. Most pontosan tudjuk. A 60-as, 70-es, 80-as, 90-es, és a 2000-es évek egyik utolsó reneszánsz alakját, azt, aki mindent tudott - a sötét „középkorról”, az álszentségről, amivel szembement. Megfigyelt, és felfedezett. Alig volt és van ebben az országban olyan súlyos és jelentős értékmentő és azt teremtő irodalmi, sőt, azt mondom művészeti esemény, amelynek ne ő lett volna kezdeményezője (sokszor az egyik), és lebonyolítója, amiben ne lett volna benne a tudása és az esze. Vagy fordítva: előbb az esze, utána a tudása. Mondom: alig van ilyen.

Az ember, aki visszahozza a személyes történeteket.

Mindig előás - ismét jelen időben mondom! - valakit (vagy valamit), akit (amit) meg kell menteni az erdélyi, a romániai, az egyetemes magyar kultúra, kultúrtörténet számára. A szerves folyamat számára. Hogy történhessen tovább. Általa, aki folyamatosan adta, na meg általunk, akik folyamatosan kaptuk. És ezt csak ő tette. Következetesen. Új arcát mutatja fel a személyeknek és a történeteknek. Ő adta nekünk az igazi Szabédit is, Domokos Gézát, Csiki Lászlót, és Lászlóffy Aladárt. Meg Poszler Györgyöt.

Na meg abban az apró remekben, abban az ólmosan súlyos pici, érces kiskönyvecskében – amit bizonyára itt mindenki ismer - Ilia Miskát. Levelekben. Visszahozott és megtartott embereket a gondolkodás terében. Fiatalokat. Korunkban.

A levelek nagy szeretője, a mindenkori levelek nagy szeretője, Kántor Lajos.

Járt nálam a nógrádi zsákfalucskában Márkházán. Egyik alkalommal, amikor a jelenlévők egyike észrevette őt, hazarohant pár tíz-kilométert, elhozta a több mint harminc éve egyszer már dedikált egyik könyvét, hogy ismét dedikáltathassa ugyanazt!

2013-ban a nagyváradi Törzsasztali beszélgetés után többen kikísértük a pályaudvarra. Két vénember, ő meg én, meg a fiatalok. Boldog és elégedett ember volt ő, tele Váraddal is kapcsolatos tervekkel.

Jártam a lakásán, és megfordultam a Malom környékén, Kalotaszentkirályon. Gyakran beszélgettünk arról, ami mind a kettőnket rémesen érdekelt. Mert ami ebben nem történik meg, az rémes. Vajon miért nem kompatibilis az erdélyi - a romániai -, a felvidéki, a délvidéki és így tovább magyar irodalom a magyarországival? Sem a klasszikus, sem a kortárs. A befogadóban nem akarnak azzá, eggyé válni. Miért? Az egyik oldalról - tudjuk melyik az az oldal (nem politikáról beszélek!) - a szakmán túl miért nincs készség a valamikori másik oldal befogadására? Megtesz-e mindent a szakma - hm, a szakma! -, megtesz-e mindent azért, hogy az olvasóban is megteremtődjön a szándék, és az igény? Ne csak a szavakban, lózungokban, politikai lózungokban – mi szeretünk téged édes Erdély, mi szeretünk téged drága erdélyi barátunk. Hanem úgy, hogy olvassa el az olvasó a remekműveket. Szándékosan nem mondok anyaországot. Hogy ott teremtődjön meg ez a szándék, és igény, mert hiszen anyaország nincs. Anyaország csak az agyafúrt agyakban van! Vagyis ami van és odaátra került - az nem anyaország. Hogyan lehetne egy ország anya?! Hiába vannak bratyizások - politikusi szinten -, ezek mind kirakatbeli jópofizások, erre nincs szükség! Nincs befogadva a magyar irodalom a magyar irodalomba. Egészen pontosan: szervesen még csak nem is érintkezik.

Ezekről is beszélgettünk – nála és nálam. Megbeszéltük, és nem vitatkoztunk.

Kántor Lajos mindig tudta, hol élünk. Nem anyaországban, mert akkor gyermekországnak is lennie kellene. Meg apaországnak. És ezek nem vállalhatóak! Még pontosabban – nem tűrhetőek. Gyermekországban éppúgy nem él az ember, mint ahogy anyaországban sem. És apaországban sem szeretne élni. Mert akkor anyaországban szoptatnának az anyák, és gyermekországban szopnának a gyermekek. Apaországban pedig vernék mind a kettőt. Beszélgettünk.

Ha azt mondanám, hogy intézmény volt – közhelyet mondanék. Ha azt, hogy nem volt az – hazudnék, hamisítanék. Ha azt mondom, hogy ma is - itt is! - az, és marad: talán találtam benne még valamit, ami ő. Igen, hatalom is volt, és egyszerre szolgája, nem alattvalója egyben annak a hatalomnak, amivel a tudás felruházta.

Kritikus csak érzelemmentesen lehet az ember, na meg – ebben a közegben – sok-sok szenvedéllyel. Kántor Lajos szenvedélyes volt, kritikus, aki az érzelmeit képes volt kikapcsolni. Temetett és éltetett.

Konglomerát! Kántor Lajos, az összmagyar konglomerát.

Ünnep. Csaknem gyerek voltam még Nagyváradon, amikor elkészült az első, Kolozsváron írott, Bukarestben megjelent erdélyi irodalmi lexikon, amit Láng Gusztávval közösen írt, és Marosvásárhelyen, Szatmáron és Aradon is bemutatott. 1971. Ezerkilencszázhetvenegy! Amikor a magyarok még nem idegen nyelven író románok írók voltak Romániában.

Túlélő képek, Erdélyi írók 1989-2009. Kántor László portréival, Romániai magyar írók írásaival. Benne Balogh Edgár, Horváth Imre, Méliusz József, Bözödi György, Gáll Ernő, Sütő András, Szász János, Beke György, Fodor Sándor, Domokos Géza, Székely János, Bajor Andor, Szabó Gyula, Bálint Tibor, Pusztai János, Palocsay Zsigmond, Lászlóffy Aladár, Páll Lajos, Lászlóffy Csaba, Mózes Attila. Most meg…, most meg már Kántor Lajos.

Románia, Románia! Szorítson sokáig torkában az isten, hogy még sok ilyen felforgatót adhass magadnak. Meg nékünk!

* (Elhangzott augusztus 17-én, Kántor Lajos temetésén Kolozsvárott, a Szépírók Társasága, a Kossuth Kiadói Csoport, és a XXI. Század Társaság képviseletében.)