Idegenek országában

A gyerekmedence mellett a felállás a megszokott: anyák, apák, nagyszülők a parton, a gondjaikra bízott gyerek(ek) a medencében. A párbeszéd folyamatos közöttük, bár meglehetősen töredékes. A gyerek néha válaszol, ám többnyire nem. Megfigyeltem, ha az apróság ebben a kommunikációs játszmában szeretné teljesen lenullázni az anyját vagy apját, akkor a víz alá bukik, és ezzel egyetlen szempillantás alatt kizárta a külvilágot. Minthogy a gyerekek túlnyomó többsége úszószemüveget visel, az alámerülések és kibekkelések taktikáját választják. (Ez már másnak is bejött.) Mi még annak idején játszi könnyedséggel szedtük össze a strandon a kötőhártya-gyulladást, de hagyjuk a múltat. Már csak azért is, mert ezek a vízforgatós medencék szennyezettségüket tekintve nyilvánvalóan össze sem hasonlíthatóak a harminc évvel korábbiakkal.

De vissza a szülőkhöz, akik folyton gyereküket szólongatják. Három perc alatt minden gyereket ismerek. Név szerint. Az idegengyűlölet hazájának (Mekkája!) egyik furcsa ellentmondása a medence partján rajzolódik elém – elmélkedek magamban az agyzsibbasztó kánikulában. Kevin és Stella már megkapta az eligazítást az apjától, Dzsenifert és Titanillát hiába szólítgatja anyukájuk, míg Zsaklin és Mirtill a vízpisztolyukkal (inkább vízipuska ez) lövik olyan szorgalmasan egymást, hogy abból a medence partján napozók is bőven kapnak. Virginia és Zoé hiába igyekszik egyszerre felkapaszkodni a gumimatracra, ez sokadszorra sem sikerül. Alina és Konrád egymás után másznak fel a csúszdára, ám ott valahogy elfogy a bátorságuk, így a kislány apukája siet a segítségükre, akiről később derül ki, hogy Norbinak hívják. Ezt onnan tudtam meg, hogy felesége szólongatta, és miután az „Apa, apa!” kiáltások hatástalanok maradtak, akkor váltott a keresztnévre. Hamarosan az is kiderül, hogy az anyukát Malénának anyakönyvezték. Nem baj – állapítom meg magamban –, legalább az alma nem esett messze a fájától ebben a családban.

A medence egy másik szegletében Márkó és Erik esett egymásnak. Ez már igazi verekedés, ők már régen túl vannak a barátságon – gondolom csöppet sem jóindulatúan. Itt már egy felnőttnek kell közbelépnie, és megérkezik Markó papája, akiről akkor tudom meg, hogy Brúnónak hívják, amikor előttük vásároltak jégkrémet a büfében.

Amikor azt hiszem, már mindent felzabált körülöttem a kozmopolitizmus, akkor egy új család érkezett a medencéhez. A kigyúrt apa egy másodperc alatt kapta le magáról a pólóját, és a hátán ott láttam tetoválva azt a Magyarországot, amelynek ugyan soha nem mosta három tenger a partjait, de háromszor akkora volt, mint a mostani. Magamban hirtelen „ősmagyarnak” neveztem el, és nem is csalódtam benne. Három gyereke szélsebesen belevetette magát a medencébe, a partról rendezkedő apa egy kiképző őrmester stílusában szólította őket: Hunor, Zsejke, Vejke. (Van olyan név, hogy Vejke? – morfondíroztam lábamat a vízbe lógatva.) Odafordulhatnék hozzá – gondoltam –, és barátilag a vállára tehetném a kezem azzal a retorikailag nem érdektelen kijelentéssel, hogy „Édes hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad”, de nem tettem. A magyar szempontból gyalázatosan alakuló névadási statisztikán valamelyest javítanak Hunorék, de a mérlegen keveset változtatnak.

Különösen azért, mert egy anyuka két kislánnyal abban a pillanatban érkezett. Az ő nevük sem maradt titokban. A Polettet még valahogy megemésztettem – a medence partján eltöltött órák hatása nem múlt el nyomtalanul –, bár nem ment könnyen. Ami utána következett, az valóban a drámai csúcspontnak illett be. Az életnél tényleg nincs jobb forgatókönyvíró. Polett nevét már többször hallottuk, de a másik kislányéra most már nagyon kíváncsi voltam. Nem mertem találgatni. Ő sem menekülhetett anyja gondoskodása elől, hamarosan naptejjel kente be a bőrét. – Ódri, Ódri! Gyere ide – rendelte magához. (Rögtön az futott át a fejemen, hogy Audrey Hepburn vagy Ódry Árpád, de ez egyszerű gonoszkodás volt tőlem.) A medenceparti emberek összenéztek. Névhasználat dolgában ők bizonyára edzettebbek lehettek nálam, mégis furcsállva, tűnődve, hitetlenkedve néztek egymásra és maguk elé.

Meg sem fordult a fejemben, hogy fonetikusan írandó-e az Ódri. Persze a Zsaklin, a Dzsenifer és Zsanett után ezen egy csöppet sem kellene csodálkozni, noha szokni azért még kell a névadási stílusváltást és trendfordulót.

„Tercsi, Fercsi, Kata, Klára és valahány név van a naptárban” – köszön vissza a régi gyerekkori szövegemlék. Jó időre elköszönhetünk ezektől a nevektől. Feltéve, ha ez már nem történt meg.

Fico, az áruló

A magyar történelemben ki tudja, már hányszor fordult elő, hogy az ország vezetői a nemzetközi politikát illetően rossz lóra tettek. Az ország mostani urai mintha mindent elkövetnének azért, hogy hűek legyenek ezekhez a hagyományokhoz. Hiába fedezi a magyar költségvetés 2,5-4 százalékát az uniós támogatás, Soros György mellett Brüsszelt kiáltották ki a legnagyobb ellenségnek, szerintük az EU-t „meg kell állítani”.

Ha már a kormány nyíltan vállalja, hogy nem kíván a mag-Európához tartozni, s ott rúg bele az EU-ba, ahol tud, fel kellett mutatnia valamit, ami azt bizonyítja, Magyarország nemzetközi szinten igenis számottevő. Mivel ezt tényekkel felettébb nehéz lenne alátámasztani, és elég kínos lenne azzal kampányolni, hogy a magyar kormány számára Vlagyimir Putyin a legfontosabb szövetséges, ezért előhúzták a csodakalapból a Visegrádi Négyeket. Számos politikusunk állította, kivált azóta, hogy július óta átvettük a V4-ek soros elnökségét: Csehország, Szlovákia, Lengyelország és Magyarország együttműködése már nemcsak Európában vált megkerülhetetlenné. Hogy ebből egy szó sem igaz, kit érdekel? A lényeg, hogy ha ezt szajkózzák, akkor itthon tényleg sokan elhiszik.

Bár Robert Fico szlovák kormányfő az utóbbi időben több megnyilatkozásával arra engedett következtetni, hogy a visegrádi együttműködés számára csak sokadlagos, itthon úgy tettek, mintha meg sem hallották volna ezzel kapcsolatos megjegyzéseit. A kormányzati propagandagyár továbbra is lelkesen ismételgette, hogy a V4-eknek nincs párja.

Fico azonban ezúttal konkrétan kijelentette: a mag-Európához akar tartozni, ez pedig felülír minden regionális együttműködést. Az Orbán-kormány legádázabb hívei most nyilván árulónak tartják Ficót, pedig csak annyi történt, hogy „beárazta” az eddig sem igazán működő V4-eket. Az ugyanis még nem képezi egy hosszabb távon gyümölcsöző együttműködés alapját, hogy ezek az országok elutasítják a menekültek kvóták szerinti elosztását.

Fico tudja, miről beszél. Miközben itthon a hivatalos propaganda csak negatív jelzőket képes Brüsszelre aggatni, hiába a jelentős EU-s támogatások, Magyarországon a legalacsonyabb a gazdasági növekedés a V4-ek közül. Az egy főre jutó GDP tekintetében a szlovákok úgy 20 százalékkal előznek meg minket, a csehek már rég jóval előttünk járnak, és a lengyelek is elhagytak bennünket.

A tények persze mit sem számítanak, továbbra is csak azt hallgathatjuk majd, hogy Magyarország erős ország, a V4-ek meg pláne. Ha a diktatúrákban működik a recept, hogy a kormány ráteszi a kezét minden jelentősebb médiumra és a saját alternatív valóságát közvetíti bennük, akkor itthon miért vallana kudarcot?

A cseh CVVM ügynökség felméréséből az derül ki, hogy a magyarok nagy része azért átlát a szitán, már ami az EU ostorozását illeti. A V4-ek közül nálunk a második legmagasabb az uniópártiak aránya, s csak 22 százalék hiszi el azt, hogy az Orbán-kormány döntései befolyásolják az Uniót. A magyarok, minden kormányzati igyekezet ellenére, nem akarják megtudni, milyen is az élet az Unión kívül.

Beetetés

Nyár van, hőség, aki csak teheti, nyaral. Ezek a dolgok összefüggnek és belőlük következik, hogy pártunk és kormányunk üzeneteit most - finoman szólva - a második vonal közvetíti. Az egykori elszámolási biztos, valamint a rezsibiztos áll a vártán, mindig kimondva, amit kell. Akár igaz, akár nem. A gondolkodás végülis nem az ő reszortjuk.

Budai Gyula például azzal szórakoztatta a nagyérdeműt, hogy "Soros már Washingtonban áskálódik". Képviselőházi, szenátusi és minisztériumi lobbistáin keresztül szervezi a hazánk elleni támadásokat. Ezt azért is volt fontos most közölni, mert a milliárdos hazai ügynökei elérték a parlament rendkívüli ülését a felsőoktatási törvény módosítása, vagyis a lex CEU ügyében. Igaz, a kormánypártiak nem mennek el, tehát a hétfői ülés határozatképtelen lesz, de az aknamunka így is felháborító.

Ám ez még mind semmi Németh Szilárd esetéhez képest. A Fidesz és a nemzetbiztonsági bizottság alelnöke ugyanis egy régebbi interjúban azt állította, utasította a szolgálatokat, figyeljék meg a civil szervezeteket. Amelyeket nyilvánvalóan Soros György pénzel. Csakhogy egy célzott vizsgálat nemrég kiderítette, ilyen utasítást nem adott, hiszen nem is adhatott, legfeljebb felhívhatta a figyelmet a civilek tevékenységére. Ami persze szerinte fenyegeti a nemzet biztonságát, így közvetve mindannyiunk, de legfőképpen a hatalom érdekeit.

A dolgok itt is összefüggnek. A lényeg pedig az, hogy a rendszer elvhű propagandistáit már az sem érdekli, hogy ne legyenek rajtakaphatók. Mármint a hazugságon. A jelek szerint gondolkodás és skrupulusok nélkül mondják, amit előírnak nekik. És ha a beetetés mondjuk csak ötven százalékig sikeres, már akkor is nyert ügyről beszélhetnek.

Várjuk vissza Lázár Jánost. Ha már beetetés, legalább legyen elegáns és majdnem hihető.