Totális csőd a Pappa pia

Direkt üzenetek a milliárdos állami támogatásból készült nyári musicalben, a totális csődöt bemutató Pappa pia-ban.

A Pappa pia állami támogatással készült nyári musical. Bár, ha figyelembe vesszük a műfaj definícióját, akkor rögtön totális csődről számolhatok be: ahelyett, hogy egyesítené a zene, a tánc és a dramatikus elemeit, inkább csak egymás mellé helyezi őket, mindenféle értelmes és elemezhető kohézió nélkül. Így már érthető a marketing kampányban sokszor hangoztatott bulifilm szlogen – a kérdés, hogy kinek volt az. Az egymilliárd forintos állami támogatást eltapsoló, - pardon - eltáncoló stáb számára biztosan, a nézőknek kevésbé. Már, ha azzal az elvárással ülünk be a moziba, hogy poposan unalmasra újrahangszerelt magyar slágerek meghallgatásánál azért többet szeretnénk kapni a moziban.

Igazságtalan lennék, ha azt állítanám: felháborító fércmű a Pappa Pia, miután megvan a hagyománya az efféle amatörizmust és ízléstelenséget sem mellőző mellényúlásoknak a magyar szórakoztató filmezés történetében. Gondoljunk csak Kabay Barna és Petényi Katalin nagy magyar filmsikerek remake-jeire (Hippolyt és társai) az ezredfordulón és azután. Lehetett szidni ezeket a filmeket, de sokan megnézték őket.

A Pappa Pia sokkal inkább a magyar kabaré hagyományokon alapuló „szétszórt” vígjátékok archetípusa, mintsem a gyakran említett Mamma Mia!, amely backstage musicalként az ABBA dalaiból és dramatikus jelentekből érthető egésszé állt össze. Mert noha itt Divinyi Réka forgatókönyvíró igyekezett ugyanezt elérni, nemhogy semmiféle kohézió nincs a dalok és a zenén kívüli jelenetek között, hanem még gyökeresen ellent is mondanak egymásnak. Persze, Divinyi óriási hátránnyal indult az ABBA filmhez képest, hiszen ott az írónak egy sikeres színpadi verziót kellett mozgóképes környezetbe helyeznie. (Ez volt a helyzet a Made in Hungária esetében is.) De ez akkor sem mentség a minimalista, ennek ellenére zavaros cselekményre (mentsük meg a Papi csónakházát) és az olykor irritálóan buta karakterekre - hacsak nem ez volt a szándékos ars poetica.

Az is lehetséges, hogy a „súlytalanság” Csupó Gábor rendező kvalitásain múlt. Ezt az elméletet erősíti, hogy Stohl András pazarul hozza a totálisan idióta komikus antagonista karakterét (értsd: mesterien ripacs) és nem túl valószínű, hogy az író egy karaktert zseniálisan megold, a főszereplőkkel viszont nem tud mit kezdeni. Szabó Kimmel Tamás igazi filmsztár alkat, Ostorházi Bernadett friss és energikus jelenség a kamera előtt, ám mindketten görcsösen próbálkoznak.

A Pappa Pia kurzusfilmnek sem utolsó. Különösen, ha a direktben arcunkba vágott üzeneteket listázzuk: aki külföldre megy Magyarországról, az minimum áruló, a drog bűnös dolog, azt viszont jól tesszük, ha sok alkoholt iszunk. Reggelire pálinkát, de ha az nincs kéznél, minimum sört. Aki fizet érte, az lúzer, aki ingyen nyomja, az menő.

Csupó fő bűne, hogy mozgóképes mesélő létére mindent elkövetett, hogy még véletlenül se nézzen ki a végeredmény nemzetközi szinten elfogadhatónak. A tánckarok és a koreográfiák leginkább improvizáltnak tűnnek, ami egy kísérleti filmnél biztos menő lett volna, de itt inkább kínosnak hat. A grandiozitás, amely a műfaj lényege lenne, még nyomokban sincs jelen a vásznon, amely inkább no budget atmoszférát teremt a milliárdos helyett.

Bizisten, megpróbáltam igazán megengedő lenni a Pappa Piával szemben, de mivel az egy merénylet a musical műfaja ellen, muszáj minden jóízlésű embert figyelmeztetnem: fogyasztása csak saját felelősségre ajánlott!

Több mint ötmilliárd, avagy 2017 az áttörés éve?

Jönnek a „drága”, vagy egyszerűen csak többmilliárdosnak nevezhető magyar filmek: a több mint 400 ezer nézőt összehozó, több mint kétmilliárd forint állami támogatással készült Kincsem, a most debütáló, 1 milliárdos állami támogatásból forgott Pappa Pia mellett az Antal Nimród jegyezte 1,2 milliárdos Viszkis, és a szintén 1 milliárdos, Gárdos Éva által dirigált Budapest Noir című thrillerek. Utóbbi három rendezője az Egyesült Államokból hazatért magyar művész.