Egy perc

Bejárta a világ televízióit, a híradókat az a kép, amikor a budapesti masters világbajnokságon a spanyolok egyik veterán úszója ottmaradt a rajtkövön, miközben a többiek elstartoltak. A spanyol nem bent ragadt, nem elfelejtette, hogy indulni kellene; így demonstrált és így tiltakozott. Azt kérte ugyanis a FINA masters szervezőitől, hogy a barcelonai terrortámadás áldozatainak tiszteletére egyperces gyászszünettel emlékezzenek meg, ám a rigorózus rendezők elutasították a kérést, a szigorú menetrendre hivatkozva.

Fernando Álvarez, mert róla van szó, utóbb azt nyilatkozta: neki ez százszor fontosabb volt, mint akár aranyérmet nyerni a világbajnokságon.

A spanyol csak akkor ugrott a vízbe, amikor a többi mellúszó már a cél felé tartott, s bár nem szívesen használok erre az esetre ilyen kifejezést, de azzal az egy perccel sokkal többet nyert, már ami a figyelmet illeti. És megérdemelnek egy elismerő szót a vetélytársak is; kimászva a vízből vigyázzállásban, majd tapssal fogadták az egy perccel később célba érkező Álvarezt. Ily módon nagyon is ihletetté vált a pillanat; ennél jobban nem lehet felmutatni, hogy vannak fontosabb érzések, érzelmek, mint a győzelem.

Szép gesztus volt, fontos pillanat ahhoz a drámához, amit a barcelonai szörnyű merénylet jelentett. De ugyanakkor itt maradt bennünk a keserűség; vajon mi az a rendkívül feszített tempó, amely egy ilyen versenyen megengedhetetlenné teszi az emberséget? Hol van az a nélkülözhetetlen egy perc, ami miatt a szervezők letiltották a kezdeményezést? Ki, hogyan, és milyen megfontolásból dönthetett úgy, hogy a masters világbajnokság egyik mellúszó számának muszáj elstartolnia, különben romba dől az egész világbajnokság ?

Álvarez, a maga sajátos módján kiharcolta a tiszteletet. Maga és az áldozatok iránt is. A rendezők elvették tőle az egy percet, ő viszont rámutatott arra, hogy a sport (sem) lehet soha embertelen.

Szerző
Németh Péter

Nem itt van Amerika

A milliomosokat, milliárdosokat nem illik az első millióról kérdezni - tartja egy amerikai mondás. És ennek meg van az oka. Az új magyar nábobokat a sokadik millióról sem illik kérdezni. És ennek is meg van az oka. De nagyjából ez az egyetlen hasonlóság a két ország krőzusai között.

Kétségtelen, hogy a nagy amerikai bölények, Rockefeller, Ford, Vanderbild, Guggenheim, Morgan, és a többiek nem voltak éppen első áldozó kiscserkészek az üzleti világban, de az is igaz, hogy hozzájuk mérhető kemény cowboyokkal, vasútépítőkkel, szerencselovagokkal és pénzbárókkal kellett megküzdeniük. De ezek a könyörtelen kapitalista gigászok már az első, - de legkésőbb a második generációtól - magyar ésszel nehezen felfogható összegre kiállított csekkeket adtak különböző jótékonysági alapítványoknak, maguk is támogattak múzeumokat, ösztöndíjakat. Amerikában ma is elvárás, hogy akinek tehetsége vagy szerencséje révén nagyon sok pénze van, az adjon vissza abból a társadalomnak. Aki erre nem hajlandó - és nyilván akad ilyen is -, azt kinézik az úri társaságból. Bőkezűen adakozni nem kötelező, csak erősen ajánlott.

Egyszer alkalmam volt beszélgetni Peter Munkkal, vagyis Munk Péterrel, Kanada egyik leggazdagabb emberével, akinek egyik hobbija a felhőkarcolók építése. Ő mondta nekem, hogy négy gyermekét a legjobb iskolákba, főiskolára, egyetemre járatta, mindent megadott nekik amire később szükségük lehetett a sikeres élethez. Sikeresek is lettek a maguk területén, de már a maguk erejéből. Atyai örökségre pedig nem számíthatnak, mert a vagyon a kanadaiaké, a társadalomé lesz, amely lehetővé tette Munknak, hogy vállalkozhasson és meggazdagodhasson. Ezért ő úgy gondolta, hogy tartozik ennyivel ennek az országnak. Gyakran mondogatjuk, itt, Magyarországon van Amerika. Ha a gyors meggazdagodás lehetőségét vesszük figyelembe, talán még lehetne némi hasonlóságot felfedezni, hogy azután már csak az ordító különbségek maradjanak.

A rendszerváltás után kapcsolataik, ügyeskedés révén sokan jutottak vagyonhoz, de csak kevesen tudták azt megőrizni, gyarapítani, mert ahhoz már tehetség, kreativitás is kellett volna. Ez figyelmeztető jel lehetne az elmúlt hét év újgazdagjai számára is: gondolkozzanak el, mi vár azokra, akik a hatalom jóvoltából, elsősorban a közpénzekből tollasodtak! Nem a saját erejükből, hanem a rezsim valamelyik erős emberének kegyéből, vagy a hozzájuk fűződő "kötélbarátság", szomszédság nyomán lettek gazdagok, érthető, ha ezért - ellentétben a tehetős amerikaiakkal -, nem a hazájuk, kizárólag a mentoruk iránt éreznek hálát. Tisztelet a ritka kivételnek, akiket a tehetségük vitt sikerre, akik nálunk is támogatják a tehetséges, szegény sorsú gyermekeket, a művészetet, a tudományt.

A mesterségesen felhizlalt magyar oligarchák többsége alighanem "elvérzik" majd, ha egyszer ismét a piacgazdaság csataterén kell helytállniuk. Akkor a különféle titkos számlákra kimentett vagyonok gyorsan el fognak apadni, és jutalmul nekik nem marad más, csak a feledés.

Szerző

Hosszú oldal - Kollégák

Mellbe vág a meleg, ahogy kinyílik a villamos ajtaja. „Fűtés! Van fűtés!” – szakad ki belőlem kis híján hangosan a felkiáltás, aztán emlékeztetem magam, hogy csak semmi feltűnés. Nem könnyű. Mellettem egy csontsovány kutyaszerű lény reszket a betonon. Fel vagyok készülve, hogy kapok majd hideget-meleget az állatvédő hajlamú utastársaktól, s én majd higgadtan elmagyarázom, hogy nem vagyok állatkínzó. De ránk se hederítenek.

Szorítkozzunk a tényekre. Ez a stratégiám – volt időm kiötölni hajnali négy óta a gyepmesteri telep előtt. Azt mondták ugyanis, hogy hiába járok be két hete a Winstonhoz, őt csakis az fogadhatja be, aki először megy érte a kéthetes türelmi idő végén. A törvény, az törvény. Így hát én január közepén, hajnali négykor ott álltam a vaskapu előtt. Winstont az utcán találták csonttá soványodva, lázasan. Alaposan megverhették, mancsait úszóhártyaszerűen szétfeszítette a belefagyott hó és sár. Az orvos szerint minimális az esélye a túlélésre. Az első két napon, amikor bementem hozzá, meredten ült a kennelben. Nem emlékeztetett angol buldogra, sípolt a tüdeje, az orrából folyt a takony. Elmondtam neki, hogy ő a leggyönyörűbb kutya a világon, nekem elhiheti, van szemem az ilyesmihez. Nem reagált.

Aztán a harmadik napon odavánszorgott a rácshoz, és a kezembe nyomta eldeformálódott mancsát. A gondozó majdnem elbőgte magát; én nemcsak majdnem. De a törvény, az törvény, aki előbb érkezik... Később persze megtudtam, hogy senki más nem jelentkezett érte, mert dongalába van, a szaporítóknak értéktelen.

Hát ezért jó, hogy a villamoson van fűtés. Winston szőre sárga a kosztól, én csupa szőr meg mocsok vagyok az emelgetésétől, és a három nadrág miatt darabosan mozgok. Ismerem ezeket az arcokat: jaj, csak nehogy ide üljenek, ez van rájuk írva. Hát megállunk és próbálunk a lehető legkisebbre zsugorodni. Winstonnak, mondjuk, nem nehéz: lötyög rajta a hám is.

Átellenben integet egy férfi. Vörös az arca, piszkos barna kabát van rajta és lyukas csizma. Hajléktalan. „Itt még van egy hely” – mutatja a szemközti ülést, én pedig olyan fáradt vagyok, hogy gondolkodás nélkül elindulok. Ez a legjobb villamos, alulról jön a fűtés, kacsint rám, és nekem ekkor esik le: azt hiszi, én is hajléktalan vagyok. A barna kabát orrfacsaró bűzt áraszt. Néhány utas a következő megállóban átszáll a másik kocsiba. Máskor tán én is így tennék. De most mi se vagyunk éppen rózsaillatúak.

Kérdezi, mit keresünk errefelé, nem látott még minket. Megyünk vidékre, a szüleimhez, mondom, mert most, hogy szereztem egy kutyát, kirúgtak a kollégiumból, és lényegében hajléktalan vagyok. De valami majd lesz: munka is, lakás is. „Kolléga” – mondja, és nevetünk. Elővesz a zsebéből egy marcipánkockát. „Egy kislánytól kaptam két napja, azóta nem nyúltam hozzá, mert hát ilyesmit nem ehet csak úgy meg az ember. De ez igazán ünnepi alkalom, ugye? – kérdezi, s mire felocsúdnék, már oda is adta Winstonnak az édességet. Hebegek, hogy hadd fizessem ki, de azt kéri: ne sértsem meg. Mert az adástól ő most jobban érzi magát, mintha egy egész tábla csokit evett volna meg.