Egy perc

Bejárta a világ televízióit, a híradókat az a kép, amikor a budapesti masters világbajnokságon a spanyolok egyik veterán úszója ottmaradt a rajtkövön, miközben a többiek elstartoltak. A spanyol nem bent ragadt, nem elfelejtette, hogy indulni kellene; így demonstrált és így tiltakozott. Azt kérte ugyanis a FINA masters szervezőitől, hogy a barcelonai terrortámadás áldozatainak tiszteletére egyperces gyászszünettel emlékezzenek meg, ám a rigorózus rendezők elutasították a kérést, a szigorú menetrendre hivatkozva.

Fernando Álvarez, mert róla van szó, utóbb azt nyilatkozta: neki ez százszor fontosabb volt, mint akár aranyérmet nyerni a világbajnokságon.

A spanyol csak akkor ugrott a vízbe, amikor a többi mellúszó már a cél felé tartott, s bár nem szívesen használok erre az esetre ilyen kifejezést, de azzal az egy perccel sokkal többet nyert, már ami a figyelmet illeti. És megérdemelnek egy elismerő szót a vetélytársak is; kimászva a vízből vigyázzállásban, majd tapssal fogadták az egy perccel később célba érkező Álvarezt. Ily módon nagyon is ihletetté vált a pillanat; ennél jobban nem lehet felmutatni, hogy vannak fontosabb érzések, érzelmek, mint a győzelem.

Szép gesztus volt, fontos pillanat ahhoz a drámához, amit a barcelonai szörnyű merénylet jelentett. De ugyanakkor itt maradt bennünk a keserűség; vajon mi az a rendkívül feszített tempó, amely egy ilyen versenyen megengedhetetlenné teszi az emberséget? Hol van az a nélkülözhetetlen egy perc, ami miatt a szervezők letiltották a kezdeményezést? Ki, hogyan, és milyen megfontolásból dönthetett úgy, hogy a masters világbajnokság egyik mellúszó számának muszáj elstartolnia, különben romba dől az egész világbajnokság ?

Álvarez, a maga sajátos módján kiharcolta a tiszteletet. Maga és az áldozatok iránt is. A rendezők elvették tőle az egy percet, ő viszont rámutatott arra, hogy a sport (sem) lehet soha embertelen.