Az évtizedek óta „jelenlegi” magyar futball körei szóban már régóta állják a versenyt a nemzetközi élmezőnnyel, sőt dumában messze az előtt vannak, úgyhogy senki ne lepődjék meg, ha a megejtően önzetlen támogatók közt magasan a legnépszerűbb hazai klub üdvöskéjét újabban „felcsúti Maradonának” nevezik. Ez az a felnőtt csapat, amely – abszurd módon – „akadémiának” nevezi magát, miközben akadémistát, azaz a helyi, felsőfokúnak túlzással sem tekinthető tanintézetben nevelkedő vagy onnan kikerülő labdarúgót a fehér holló gyakoriságával szerepeltet.
Ne vágja rá az olvasó, hogy másutt is túloztak már, hiszen hányszor hallottuk korábban a „Kárpátok Maradonája” kifejezést! Ám vigyázat, az a 125-szörös román válogatott Gheorghe Hagira vonatkozott, aki minden kétséget kizáróan világklasszis futballista volt, sőt az 1994-es vb idején olyan pazar teljesítményt nyújtott, hogy a támadó középpályás posztján Rait és Zinhót felvonultató, aranyérmes brazil válogatottnál csak sopánkodhattak: ilyen invenciózus irányító is létezik a világon...
Ezzel szemben „Felcsút Maradonája”, bizonyos Sallai Roland háromszoros magyar válogatott, és huszonegy bajnoki meccset játszott a Palermo csapatában. (Hagi éppen százat a Barcelonában, illetve a Real Madridban). Legutóbbi fellépésére 814 néző volt kíváncsi a labdarúgás Fejér megyei katedrálisában. Nyilván többen is kimentek volna, ha biztosak abban, hogy „az isteni Roland” nem csupán huszonhat percet játszik csereként; s főként, ha tudják, hogy az első félidő vége mulatságosabb lesz a Sas-kabarénál. (A 45. percben a két balmazújvárosi komikus, Horváth kapus és Rus addig-addig szerencsétlenkedett teljesen ártalmatlannak tetsző szituációban, amíg oda nem gyötörte a labdát az „akadémia” légiósának, a huszonnyolc éves horvát Knezevicnek, akinek csak az üres kapuba kellett passzolnia.)
De óvatosan a kritikával, mert ha Horváth és Rus ügynöke hasonlóképpen érzékeny, mint Kleinheisler László menedzsmentje, akkor kínos kalamajka támadhat. A T&M cég közleményben kelt ki az ellen, hogy – idézem – „divatba jött Kleinheisler szapulása, ezért született annyi igazságtalan cikk a játékos balszerencsés passza után”. A bírálat nem e lapnak szólt, ám a magunk is nézünk, mint a moziban, mert nem tudunk semmiféle ócsárlási módiról. Az pedig, hogy bárki megírja, Kleinheisler váratlanul az ellenfél labdarúgóját szöktette a roppant egyoldalú Celtic–Asztana BL-selejtezőn (5-0), nem minősíthető igazságtalannak; legfőképpen azért nem, mert ez az igazság. Amúgy – emlékezetem szerint – a T&M 2015 őszén, a norvég–magyar Eb-pótselejtező (0-1) után nem adott ki kommünikét a következő szöveggel: „A teljességhez tartozik, hogy a magyar sajtóban szüntelenül dicsért Kleinheisler lövését Nyland kapus simán védhette volna, de ügyetlenül a saját hálójába ütötte a labdát.”
Az ügynökség persze joggal ad magára, hiszen kétségkívül ritka fejlemény magyar labdarúgót eljuttatni Kazahsztánba.
Mennyivel egyszerűbb volt a Neymar átigazolását intézőknek! A PSG-hez szegődő „Junior” – bármennyibe került – talpra állította a Parc des Princes 47 721 nézőjét, mert a Toulouse elleni meccs (6-2) utolsó góljánál nemhogy a jegyszedőt, de még annak vejét, fiát, unokáját is elfektette. Hogy mit művelt az egész meccsen, arról sokat elmondanak a Foot 365 internetes portál „párizsi” osztályzatai: Areola 4 – Daniel Alves 5, Thiago Silva 5, Kimpembe 5, Kurzawa 6 – Verratti 5, Thiago Motta 6, Rabiot 7 – Di Maria 4, Cavani 4, Neymar 9.
A trükkös brazil olyannyira felszabadult, hogy üzenet küldött: „Nem ilyen embereknek kellene a klub élén állniuk.”
A félreértések elkerülése végett: a címzett az igazi Maradona korábbi kenyéradója, a Barcelona, nem pedig a felcsúti Maradona klubja volt.
