Európa Kulturális Fővárosa - Újabb magyar város pályázik

Publikálás dátuma
2017.08.22. 07:48
Fotó: MTI/Bruzák Noémi

Székesfehérvár is pályázik a 2023. évi Európa Kulturális Fővárosa (EKF) címre, jelentette be Cser-Palkovics András polgármester vasárnap. A székesfehérváriak ugyanis így döntöttek: a májusban indult szavazáson a 3700 válaszadó 93 százaléka támogatta a kezdeményezést. Cser-Palkovics a bejelentéskor elmondta, a várost az ország egyik innovációs központjává és kulturális, szellemi gócpontjává akarják tenni, ezért pályáznak az EKF-re.

Ehhez tíz szakértőből álló munkacsoportot hoznak létre, a város honlapján található névsor szerint a tagok: Balázs Mihály építész, Batta András zenetörténész, Kristóf Anita, a Hungexpo vendégrendezvény értékesítési igazgatója, Lantay Attila Székesfehérvár főépítésze, Lehrner Zsolt bankfiók vezető, gazdasági szakember, Ruprecht László kreatív séf, gasztronómiai tanácsadó, Sebő Ferenc énekes, gitáros, tekerőlantos, dalszerző, népzenekutató, Szikora János a Vörösmarty Színház igazgatója, Szőcs Géza író, költő, volt kulturális államtitkár, Tóth Norbert kortárs művészeti tanácsadó, a Forrás Művészeti Intézet igazgatója.

A címet 2023-ban Magyarország és az Egyesült Királyság egy-egy városa viselheti. A pályázatokat december 20-ig kell beadni, végső eredmény pedig 2018 végén várható. Székesfehérváron kívül nyolc város döntött úgy, hogy pályázik: Tokaj, Debrecen, Veszprém, Eger, Gödöllő, Győr, Szombathely és Miskolc, utóbbi azonban visszalépett. A győztes város 1,5 millió euró (462 millió forint) hozzájárulást kap az EU-tól.

Nem zavar be a Brexit
Nottingham, Belfast, Dundee, Leeds és Milton Keynes jelentették be eddig, hogy indulnak a címért. Az, hogy 2023-ban az Egyesült Királyság adja a másik kulturális fővárost, még azelőtt eldőlt, hogy a britek az EU-ból való kilépésről szavaztak volna. Korábban egyébként három nem EU-s ország városa is megkapta a címet: Törökországban Isztambul, Norvégiában Stavanger és Izlandon Reykjavik.

Szerző

Megáll, visszanéz

Publikálás dátuma
2017.08.22. 07:47
Forrás: Margó Irodalmi Fesztivál
Fikcióból és mindennapi tapasztalatokból épül fel Takács Zsuzsa tárcakötete, A sóbálvány.

„Zaklatott álmából ébredve egy áprilisi hajnalon Z. rettenetes felfedezést tett.” A sóbálvány című novelláskötet első mondata olyannyira meghatározó több szempontból is, hogy a Bedecs László vezette beszélgetés a Kezdőmondat Takács Zsuzsával címet kapta. A novellák az Élet és Irodalom tárcarovatában jelentek meg az elmúlt évben, majd kötetté szerveződtek. Takács Zsuzsa elmondta, hogy egy versesköteten dolgozott, amikor felkérték a feladatra, amelyre azonnal igent mondott. Úgy látja, tekinthetjük úgy is a novellákat, mint egy napló részeit, vagy mint egy minden hónapban leadandó témát.

„Egyáltalán nem volt sorrend kiépítve, nem gondoltam azt, mint egy vérbeli prózaíró, hogy a regény így fog kezdődni és így fog végződni, teljesen az ihletre bíztam a dolgot, a holnapok ihletésére.” – felelte arra a kérdésére, volt-e előzetes koncepciója. Elmondta, hogy a tévét, rádiót nézve, hallgatva, a mindennapi híreket és történelmi fordulatokat követve mindig témák bővében volt. Akadtak egészségügyi, az irodalomoktatással, a színházzal kapcsolatos tapasztalatai is. A tárcanovellák főszereplője Z., aki különböző foglalkozásokat űz; ezek közel állnak az írónőhöz: tanártól kezdve orvosig, nemzetközi diplomáciatörténészig, sokféle szerepben láthatjuk a főhőst. Takács bevallotta, az utolsó novella az egyik kedvence, amely arról szól, hogy egy metrószerelvény kigyullad, és Z. bent ég a kocsiban. A szerző szerint azonban ez egy vidám, Kosztolányi Hajnali részegségére emlékeztető bódító állapot, szerinte így is kell, hogy a főszereplő az első novellában szülessen, majd a végén megsemmisüljön.

Bedecs visszakérdezett, hogyan érti, hogy a halál nem tragikus a novellában, amelyre Takács Zsuzsa kézenfekvő válasszal szolgált: „Tekintettel, hogy én még élek, úgy gondolom, hogy a halál nem tragikus, hogy valóban nem jelenti a végső elmúlást. Én egyrészt hívő ember vagyok, nem érzem azt, hogy a halállal lezárul az életünk. Az, hogy milyen mértékben zárul le, azt nem tudom. Azt hiszem, hogy az ember tovább él a könyveiben, tovább él a génjeiben, az unokáiban.” A szerző személyes élményeiből táplálkozott A könyvek felszámolása című novella írásakor is – amelyet az est folyamán fel is olvasott –, a novellában szereplő gyík valóban előbukkant a könyvek közül.

Felvetődött még a tárcakötet címének talánya is, amely az Ószövetségből Lót történetét sugallja, azonban Bedecs meglátása szerint arra nincs konkrét utalás a kötetben, ennek jelentéséről is faggatta a szerzőt: „Én azt hiszem, hogy bizonyos értelemben a főhős Z. maga a sóbálvány. Visszanéz a városára, ez Budapest, nem Szodoma és Gomorra, szeretetet és nosztalgiát érez, az egyébként szerinte pusztuló városa iránt. Ez gyakran megtörténik vele, sóbálvánnyá csak időlegesen válik. Semelyik történet nem tragikus, inkább úgy gondoltam, hogy ez optimista könyv lesz, reményt adó; nekem mindenesetre reményt adott, tehát, hogy visszanézek a városra, és elámulok.” – mondta.

Az első mondat többször előkerült, több szempontból is jelentőséggel bír a kötetben. A zaklatott álom nem csupán Kafkára való utalás, hanem meghatározó, kötetszervező tényező is. Takács Zsuzsa bevallotta, hogy olyannyira saját tapasztalatokra, élményekre építkeznek a novellák, hogy ő maga is sokat álmodik, és ezeket hasznosítja: „mondhatni nekem dolgoznak, még a rémálmok is” – tette hozzá. Mintha az álmaink a tudatalattihoz, annak megismeréséhez vezetnének – mondta Bedecs László.

„Az biztos, hogy az álmaink őrzik az előző napok tapasztalatait, nekem az a munkamódszerem, hogy leírom az álmaimat. Ott van az ágyam mellett egy toll és egy köteg papír, természetesen egy kötegnyi papírt írok tele, lejegyzem az álmaimat, és azok hasznomra válnak, azokból építkezem. – reagált az írónő. A szövegek általában úgy szerveződtek, hogy egy álomrész után annak megfejtése következik. Az álmok változatos megjelenése, a nyugodt alvásért, vagy ébredésért folytatott harc mellett fontos jellemzője a kötetnek, hogy egy sokidentitású elbeszélővel találkozunk, akiről nem is tudjuk pontosan kicsoda.

Szerző

Tisztelgés Bartók Béla és Jimi Hendrix előtt

Publikálás dátuma
2017.08.22. 07:45
Fotó: Irene Fittipaldi
Tavalyi, emlékezetes sikerű margitszigeti koncertje után ismét Magyarországra érkezik a különleges, kétkezes gitártechnikájáról ismert amerikai virtuóz, Stanley Jordan. Szeptember 30-án, a Fertőrákosi Barlangszínházban ad koncertet két magyar és egy chilei muzsikussal.

„Nagyon jól éreztem magam a Margitszigeten, és kifejezetten a magyar zenésztársak, Horváth Kornél és Dörnyei Gábor miatt térek most vissza. Szerintem Horváth Kornél a világ legjobb ütőhangszerese” – mondja elöljáróban Jordan, aki videón látta a Fertőrákosi Barlangszínházat, és kifejezetten lelkesedik az ilyen, rendhagyó koncerthelyszínekért. A program sem lesz hétköznapi: a Jordanre mindenkor jellemző, briliáns improvizációk, afrikai és brazil hangzások mellett egy-egy kompozícióval Bartók Bélának és Jimi Hendrixnek is emléket állítanak. A gitáros és a két ütős mellett a chilei származású Christian Galvez lép még színpadra, aki a fiatalabb nemzedék egyik legjobb basszusgitárosa. Jordan elképzelhetőnek tartja, hogy ebben a felállásban hosszabb turnéra indulnak, mert „nagyon sok lehetőséget rejt magában négyünk kreatív együttműködése.”

Az 58 éves Stanley Jordant a legtöbben onnan ismerik, hogy kollégájával, Jeff Watsonnal együtt ő fejlesztette ki a kétkezes, nyolcujjas gitártechnikát, amit Amerikában „tappingnek” neveznek, s ami elképesztően bonyolult és virtuóz darabok előadására ad lehetőséget. „Nem akartam én semmit feltalálni, csak tinédzserként próbálgattam: milyen lenne, ha a megszokottól eltérően hangolnám fel a gitáromat. Annyi különleges hangszín és effekt jött elő, hogy továbbléptem: arra gondoltam, ha mindkét kezemmel pengetek, akkor semmi akadálya, hogy egyszerre játsszak dallamot, basszus-kíséretet és akkordmeneteket. Én lepődtem meg a legjobban, amikor nem a tehetségem vagy az első nagyobb koncertjeim révén, hanem ezen technika miatt kapott szárnyra a világhír.”

Az öt kontinensen koncertező gitáros úgy látja: a tappingnek ma már önmagában nincs semmi különös jelentősége; csak egy lehetőség, hogy a hangszeréből még többet tudjon kihozni. Érdeklődése fokozatosan az Európán és Észak-Amerikán kívüli zenekultúrák felé fordult: gyűjőúton volt Afrikában, a Közel-Keleten és Brazíliában, több száz motívumot hozott magával és épített be szerzeményeibe. A zongoristaként is kiváló Jordan sokoldalú személyiség: a szoftverfejlesztés éppúgy érdekli, mint a zeneterápia. Mint afro-amerikai és transznemű előadóművész, sokszor nyilvánít véleményt kisebbségi kérdésekben is, de erre vonatkozó kérdésemet most határozottan elhárította. „Korábbi interjúkban már mindent elmondtam erről, amit akartam. Az Egyesült Államokban csak abban a nyolc évben éreztem magam egyenrangú polgárnak, amíg Barack Obama volt az elnök.”

Névjegy
Stanley Jordan 1959-ben született. A neves Princeton Egyetemen zeneszerzést tanult, de elege lett, és Philadephiában utcazenésznek állt. Ott fedezte fel a patinás Blue Note kiadó producere, és 1985-ben kiadott Magic Touch című lemezével 49 héten át vezette a Billboard jazzlistáját, sőt még a poplistára is feljutott. Azóta két-három évente, sorozatban adja ki a lemezeket, amelyeken egyre fontosabbnak tartja, hogy ne csak játéktechnikája, hanem előadásának érzelmi mélysége is különleges legyen.