"Aljas média"

Csodálattal, tán némi irigységgel is figyelhette az amerikai elnök legutóbbi beszédét a magyar miniszterelnök. Vagyis az ember, aki már egy éve - Tusványoson - megmondta, az ő érdeke, hogy Donald Trump győzzön az amerikai elnökválasztáson. És bejött. Mostani ámulatának tárgya példaképének a médiáról mondott szavai lehetett. Ám ő is tisztában van vele, Amerika a korlátlan lehetőségek országa, ott nyíltan le lehet rántani a leplet a fő ellenségről.

Orbán Viktornak legutóbb - véletlenül ismét Tusványoson - csak annyira tellett, hogy a "külső erőket" nevezte meg fő ellenfeleinek. Ezek: Soros maffiahálózata, a brüsszeli bürokraták, valamint "az általuk működtetett média". Trumpnak könnyebb dolga volt. Phoenixben - lelkes hívei előtt - kimondhatta, "ideje megmutatni, hogyan csal az aljas média, ideje szembeszállni azzal, hogy a média próbálja megosztani az embereket". Nagyon tisztességtelennek nevezte a sajtómunkásokat, akik - szerinte - ráadásul "rossz emberek" is. Külön kiemelte a világszerte ismert New York Timest és a Washington Postot, valamint a CNN hírtelevíziót - főleg őket téve felelőssé az Amerikában elharapózó igazságtalanságokért.

Jegyezzük meg, e ponton az elnök jelentős hátrányban van még Orbánnal szemben, hiszen neki az életben nem lesz annyi ereje, hogy elérhesse eme orgánumok megszüntetését. A magyar miniszterelnök viszont tavaly ősszel megünnepelhette, hogy - persze tőle teljesen függetlenül - hirtelen véget ért a legolvasottabb magyar napilap története. Ugyanakkor Trump kicsit megengedőbb is. "Engem támadhat a média" - mondta. Orbántól ilyet sosem hallhatna, már csak azért sem, mert a mi kedves vezetőnk egy a pártjával, a kormányával, sőt a népével. Mindazonáltal az elnök azt már nem tűri, hogy a "becsületes, keményen dolgozó, adófizető amerikaiakat" is támadják. Hogy mit tesz ellene, azt nem fejtette ki, talán elábrándozott a Népszabadság sorsán.

A lényeg az, hogy mindkét politikus tudja, minden rosszért a média - nem baráti része - a felelős. Nagy szellemek, ha találkoznak.

Szerző
Sebes György

Orbán vagy Európa?

Ha Orbán olyan futballista lett volna, mint ahogyan álmaiban elképzelte, akkor a politikában is jobban látna a pályán. Akkor talán már észrevenné, hogy elégedetlen a játékával a csapat, és azon gondolkodnak a többiek, nem inkább a kispadon volna-e a helye. A hatalom mámora persze elhomályosíthatja a tisztánlátást, de ez nem lehet mentség egy kormányfőnek. Ezt nyugati újságíró barátom fogalmazta meg, aki majd egy hónapja él közöttünk, és a magyar politika "csavarjait" igyekszik megfejteni. Maga sem tudja még, hogy mire jut, abban azonban már most egészen biztos: a magyaroknak jövőre nem abban kell állást foglalniuk, melyik ellenzéki tömörülésre adják a voksukat. Egyetlen eldöntendő kérdésre kell választ adni - Orbán Viktor vagy Európa?

A Fidesz politikai műhelyeiben úgy tűnik elégedettek a közelmúlt bevált módszereivel: keressünk ellenséget, beszéljünk nemzeti sérelmeinkről, az ostromlott vár érzetével feledtessünk minden más problémát. Tereljük el a figyelmet a belső korrupcióról, a visszaélésekről, a civil szervezetek ellen indított támadásokról, a média kisajátításáról, az állam egyre jobban terjeszkedő túlhatalmáról. Tematizáljuk a politikai beszédet, hogy az ellenzéknek minél kevesebb ereje és ideje maradjon saját arculatát megmutatni a választóknak.

A dolog működik, a választásra készülő ellenzéki pártok szélmalomharcba bocsátkoznak a kormánypárti retorikával, alig marad kapacitásuk valamiféle jövőkép felvázolására. Ez kimerül abban, hogy a jelenlegi kormányt le kell váltani, de nem jutnak el odáig, hogy valamiféle közös platformon egyesüljenek, felülkerekedjenek a többnyire kicsinyes személyes és pártérdekeken. A bizonytalan választóknak ez pedig - úgy tűnik - édes kevés.

Lehet, hogy többre jutnának, ha csak egyetlen kérdést tennének fel a még döntés előtt álló választóknak: kivel képzelik el az ország jövőjét? Orbánnal vagy Európával?

Szerző
Somfai Péter

Tüzes ló - Hátország

A haza megint elvesztett egy katonát, talán nem örökre, de négy-öt évre biztosan. Minden katona elvesztése fáj, de ezé az eggyé nekem különösen. Mellettem cseperedett, velem iperedett, láttam az első tejfogát veszni, hallottam formálni különös szavait, melyeknek csak később lett értelmük, s derült ki róluk, hogy katicabogár vagy épp fényképezőgép. Vele sírtam, amikor első sebhelyét varrták össze egy álmos ügyeleti szobában, érte aggódtam később hajnalokon, amikor perceket késett az ígérthez képest. Miatta rekedtem be úszóversenyeken, borogattam kifordult bokáját focimeccsek után, s tanultam meg majdnem úgy főzni és lepirítani a krumplis-túrós derelyét, ahogyan azt csak apai nagyanyja tudta. Érte izgultam pár hete az érettségin, amelynek feltételrendszerét az utolsó pillanatban önkényesen megváltoztatta az „emberi” tárca, noha kenetteljes Balog miniszter korábban ennek ellenkezőjét ígérte. Vele örültem, amikor mindezek ellenére – mondhatni ellenszélben - mégis minden jól belesimult a maga kerékvágásába.

Nem dicsekszem, nem panaszkodom, tettem, amit tennem kellett. Néha gondolkodva, néha anélkül, hibázva is nem egyszer, még ha később bocsánatot kérve is.

Nem akart ez a katona elvesződni, sokáig úgy gondolta, itteni viharokban edzi majd a kardját, itt csiszolja elméjét, válik fiatalemberből felnőtté. Ám csábította a nagyvilág is, így több vasat helyezett a tűzbe, amikor „felsőbb osztályba lépésről” gondolkodott. Külhoni és hazai egyetem egyaránt keblébe fogadta, s innen kezdődnek a „mecsoda különbségek.” Magas pontszáma itthon csak „fizetős” szakra volt elég: nem véletlenül teszik az államilag támogatott helyek ponthatárait szinte elérhetetlen magasságokba, míg a perkálósat a béka feneke alá. A Nemzeti Együttműködés Rendszerében az a lényeg, hogy valahol csörögjön a zsozsó, de leginkább náluk.

A külhoni – amúgy a világ első száz legjobbjában lévő - egyetem nem kufárkodott, nem sarcolt, nem szabott feltételeket. Helyet adott, teljesítményért cserébe. A felvétel másnapján harminc oldalas, naprakész kiadványt küldött a tudnivalókról, amelyben még az is benne volt, menyibe kerül a városban egy liter tej, s hol lehet biciklit bérelni. Eközben hívtuk a hazait is, gondoltuk, a biztonság kedvéért egy év halasztást kérünk, de a megadott telefonszámon senkit nem lehetett elérni. A központos néni panaszkodott, hogy már három éve hasztalan jelzi a vezetőségnek a csalfa számot, nem változik semmi. Mikor végre elértünk egy ügyintézőt, azt mondta: halaszthatunk, de akkor is ki kell fizetni a félévi tandíj felét, (!) ha nem jár oda gyerek. És amúgy is..., csak alapos indokkal, meg kérvényekkel, meg mi egyebekkel.

Úgyhogy most csomagolunk. A nagyvilágba engedjük a haza katonáját, aki talán maradt volna, ha nem lenne ez a haza nagyon elrontva most. Főzünk neki egy kis körtebefőttet, hogy legalább ujjbegyünket rajta tartsuk még egy kicsit, s közben igyekszünk nem sűrűn ránézni a becsomagolt hatalmas bőröndökre.

Szerző
Doros Judit