In memoriam?

Sajtóhírek szerint nem vár a kormány, hanem még az ősszel - néhány sorstársával együtt - az országos intézet önálló épületbe költözésének 40. évfordulóján tennék a Szent István-Szent László Kórház részévé az Országos Kardiológiai Intézetet. Pár héttel azt követően kezdeményezték a szívbetegek ellátását végző speciális központnak egy közkórházba történő integrálását, miután kiderült, nem rendelkezik CT-berendezéssel.

Véletlen az egybeesés? Nem tudom, de megdöbbentő és gonosz ez a kormányzati terv. Hatalmi és fiskális szempontok írnak felül szakmai érveket. Újra és újra, s nem először. Ilyen "racionalizálás" még a legelszántabb liberális politikusok fejében sem fordult meg.

Az első igazgatójáról, Gottsegen Györgyről elnevezett, nemzetközileg is jegyzett centrum olyan iskolateremtő szakembereket adott az országnak, mint a nagyszerű belgyógyász Török Eszter, a kardiológiai ultrahang-diagnosztikát hazánkban létrehozó Lengyel Mária és Árvay Attila szívsebész. Az intézet innovatív technikák százait vezette be, gyermek központjában szívfejlődési rendellenességgel született csecsemők ezreit gyógyította. Szívinfarktus regisztert működtet, amely egészségügyi adatbázisaink egyik meghatározója. E sorok írója is falai között kezdte a pályáját, ragyogó mesterektől tanulhatott.

Nemzeti kardiológiai szakkórház számos országban működik Oroszországtól az Egyesült Államokig. Feladataik eltérőek: van, ahol a kutatás és kutatás-szervezés dominál, máshol gyógyító munkát is végeznek. Megszüntetésük ötlete sehol nem merült fel. Kérdés, hogy Magyarországon, autonómiájától megfosztva, feltehetőleg megnyirbált költségvetéssel lesz-e lehetősége a Kardiológiai Intézetnek, illetőleg utódszervezetének a költségigényes műtétekre. Egyáltalán az elért szakmai színvonal megőrzésére.

A csaknem másfél évtizede kiváló vezetői munkát végző Ofner Péter főigazgató nyugdíjazási kérelme jajkiáltás, s elkeserítő, hogy egyetlen szakmai szervezet sem tiltakozik. Hiába került a hazai szívgyógyászat bölcsője végveszélybe, a kórházszövetség, az orvosi kamara s a többi lojálissá tett érdekképviselet illedelmesen hallgat, ahogyan ez a NER protokollja szerint elvárható. Nem lepődnék meg, ha majd néhány egészségügyi vezető nyílt levélben támogatná a bölcs államvezetés zseniális tervét, sőt valamennyi, ma még önálló szakkórház lefokozását követelné.

Egyre kevesebb független hírportál, ellenzéki médium tudósít arról, hogy a magyar egészségügy szétzilálása zavartalanul folyik. Az egészségügyi rendszer működési zavaraira visszavezethető halálesetek száma aggasztóan növekszik, s ezt még a kormányzat sem tagadja. Káosz, fejetlenség és morálisan vállalhatatlan döntések jellemzik az önálló tárca hiányában magára hagyott ágazatot. Nem csoda, hogy az orvosok és ápolók inkább külföldön akarják gyakorolni hivatásukat.

A bömbölő, törzsszavazóknak címzett kormányzati sikerpropaganda szerint a hazai egészségügy rohamléptekkel gyarapodik, s csak a megátalkodott, Soros-féle liberál-bolsevik ügynökök állítják az ellenkezőjét. A vezető halálok elleni küzdelem báziskórházának tervezett likvidálása sem érte el a társadalom nagy részének ingerküszöbét. Minek kell még történnie ahhoz, hogy végre kinyíljon az emberek szeme?

Szerző

A demokratikus ellenzék békája

A „megfőtt béka” szindrómáról negyedszázada, a mindenki által csodált IBM váratlan válságának kapcsán olvastam először. Az évtizedeken keresztül sikert sikerre halmozó céget a 80-es évek végére a győzelmek elandalították, elfedve előle, hogy a versenytársak fokozatosan felnőttek mellé. Így eshetett a "boiled frog syndrome" áldozatául. A megfőtt béka szindróma, azt a különös helyzetet írja le, amikor valamely élőlény fokozatosan hozzászokik a kezdetben csupán kényelmetlen, majd egyre inkább zavaró, de azonnali „ugrásra” még nem késztető állapothoz. A „névadó” béka megszokja a fokozatosan melegedő vizet, és mivel nem érzékeli a lassan forróvá váló környezetét, szinte „megfőzhető”. A különös kór voltaképpen afféle tudományos „városi legenda”: nincs erre utaló tudományos kísérlet, de ettől még a modell képes egy sor valóságos problémát szemléletesen megvilágítani.

A „megfőtt békaságnak” lehetnek pozitív hatásai is: súlyos balesetet vagy betegséget követően - amikor valaki elveszíti a lábát, vagy megbénul - a betegek közérzete, szembesülve a korábban elképzelhetetlen állapottal zuhanásszerűen megromlik, ám egy év múlva, hozzászokva a korábban elképzelhetetlennek gondolt helyzethez, a többség hangulata csaknem a baleset előtti szinthez tér vissza. Így szokjuk meg az öregség jelentette fájdalmakat, a munkanélküliség mellőzöttségét, szeretteink elveszítését.

Ám a „megfőtt béka” állapot a szervezetek világában többnyire válsághoz vezet. A menedzsment hozzászokva és elfogadva a fokozatosan gyengülő teljesítményt, végül összeomlásba kormányozza a céget. De ugyanez a helyzet bukkan elő a politikában is: ha a pártok, nem figyelnek a lassú, kedvezőtlen változásokra, vagy ha a mozgalmak nem ébrednek tudatára az egykori előnyük elolvadására, megállíthatatlanul hanyatlani kezdenek.

Jellegzetes példája e szindrómának a II. világháborút megelőző - alapvetően eltérő megítélést felkínáló - helyzet. Chamberlain fokozatos kompromisszumokkal és a Hitlernek tett engedményekkel gondolta elejét venni a háborúnak, miközben sodródott afelé. Churchill viszont világosan felismerte a szükségszerű végkimenetet és ezért választotta - a történelem által később igazolt – tántoríthatatlan ellenállás stratégiáját. Ezzel a példával pusztán arra kívántam utalni, hogy a politika – de a házasság és az üzleti élet – talán legfontosabb, soha nem szem elől tévesztendő tanulsága: gondold át, hogy a kis lépésekből fokozatosan összeálló út hova vezet. Emiatt állítható, hogy a demokratikus ellenzék számára is ma az a legfontosabb: túltekinteni az egyes lépéseken és a maga valóságában elképzelni, milyen végkifejlethez vezet a mások megmozdulására adott válaszlépések sora.

Nem elég arra összpontosítani, miként reagáljunk az ellenfél vagy a potenciális partnerek lépésére. Az már lényegesebb, hogy kitaláljuk, reakcióinkra partnereink milyen válaszlépéseket tesznek, hová vezet az, ha majd a kölcsönös adok-kapok vonzásában megragadunk. Úgy tűnik ugyanis, hogy a választásokra készülő pártok viselkedését éppen az efféle „pávatánc” vezérli. Az egykor nagy pártok és a most előbukkanó új mozgalmak vezetői, hol az összefogást, hol az egyedüli harcot hirdetik. Az éles verseny miatt erős a késztetés, hogy mindenki azonnal elhatárolódva „lereagálja” a partnerek lépéseit. A média azután fel is erősíti ezt a képet, és politika egymással feleselő, egymásnak „beszóló”, egymás lépéseire ellenlépésekkel válaszoló pártok dzsungel-harcának tűnik.

Ám pontosan ez a stratégia vezet a „megfőtt béka” szindrómához. Mindenki azzal hitegeti magát és támogatóit: ő a jövővel foglalkozik. Ám ezen azt érti, hogy az előtte előbukkanó helyzetben ésszerűnek tűnő lépésre összpontosít, arra milyen jelzéseket ad környezetének. Mindenki úgy véli, mást se tesz, mint gyorsan és keményen, sőt – hiszen a választók ezt látszanak díjazni - akár agresszíven reagál arra, amit mások tettek. Vannak ugyan, akik arra figyelmeztetnek, hogy el kellene gondolkodni azon, miként kelünk át a folyón, de azt a választ kapják: ezzel majd akkor foglalkozunk, ha odaérünk. Azokra a károgókra pedig, akik azt állítják, amerre megyünk, arra nincs is híd, senki nem figyel.

A 2018-as választásokra készülő demokratikus ellenzék ténykedéséről (elnézést, akit ez sérthet) nekem az a mondás jut eszembe: „a vég elkerülhetetlen és borzalmas, de következő hetek reménnyel kecsegtető helyzeteket rejtenek”. Ennek a szemléletnek alapján a kormányváltásra készülő pártok és mozgalmak tekintetüket nem a ma még talán elkerülhető szomorú végre függesztik, hanem valakinek elejtett megjegyzésére és a többiek reagálására összpontosítanak. Miközben a többiekre reagálnak, senki nem gondol bele, vajon hova is vezet mindez. Mindenki reménykedik, hogy "a társadalom egyszer csak belátja", hogy "a polgárok végre megértik", hogy "a választók végre ráébrednek"…. Mintha nem látnák, immár nyolc éve követett stratégiájuk nem vezet ki ebből a csapda-helyzetből.

Pontosan ez a politika vezet „megfőtt béka” helyzetébe: a demokratikus ellenzék maga hozza létre, persze Orbán Viktor és tettestársainak tevőleges együttműködésével azt a környezetet, amely egyre elviselhetetlenebb. Az ilyen rövidlátó politika viszont – éppen miként Chamberlain esetén – csak a végső vereséghez vezethet.

Kéretlenül

Ne felejtsük el, emlékezzünk erre, amikor majd szavazunk – mondja a Fidesz nevében egy kéretlen hang a kiszemelt nyugdíjasok telefonjába. Mármint arra, hogy Vona Gábor szerint „szennyvíz folyik a szájukból, magukból kivetkőzve ugranak egymásnak, vért akarnak ontani remegő kezeikkel, és trágárul ordibálnak”. Biztosan vannak ilyen nyugdíjasok, ahogy más korcsoportokban is találunk habzó szájú, a másik véleményét meg nem hallgató, tettlegességgel fenyegető, vagy akár a fizikai atrocitásig is eljutó alakokat.

Bőséggel akadnak ilyenek a Jobbik szimpatizánsai között is – az elmúlt években volt alkalom találkozni velük, például a különböző gárdák vonulásain. De nem kell messzire menni: az Orbán-beszédek befogadó közönségének némely tagja – lásd Tusványos –, vagy a Lendvay utcai Fidesz-székház és Nemzeti Választási Iroda „védelmében” fellépő Kubatov-gárda is hasonló jelzőkkel illethető. És megemlíthetjük azokat a DK-híveket is, akik pár éve a baloldali megoldásokat szorgalmazó Gulyás Mártont köpdösték le néhány pofon kíséretében.

Persze, Kósa Lajossal szólva, mire számít, aki „Újpest mezben beül a Fradi B-középbe…”. Mert soha nem az számít, persze, hogy mit mond a szónok, milyen hatása van beszédének, pártja propagandájának, ne adj’ isten: uszításának, aki nem ért egyet és ezt ki is fejezi, nos, az a hibás, a provokátor, a „minekmentoda”. Mint az a fiatal nő, aki ki akarta fütyülni a magyar kormányfőt Tusványoson, s emiatt hajánál fogva rángatták, megtaposták, kezét hátracsavarva kivezették – a körülötte álló, valóban nyugdíjas korú Orbán-fanok aktív közreműködésével. Erről az eseményről jegyezte meg Vona Gábor – amúgy joggal -, hogy ezek az idősek "az aljas orbánizmus játékszereivé váltak.

Történelmi traumáikra, érzelmeikre játszik a kormányfő, azokat nem feloldva, hanem felszítva manipulálja a nyugdíjasokat." Csak arról feledkezett meg a Jobbik elnöke, hogy manapság cukisodó, vagyis középre igyekvő pártja ugyanezeket a húrokat pengeti, hogy épp a cigányellenességet felszítva és meglovagolva tudta népszerűségét egy évtizede a parlamenti küszöb fölé emelni. Meg arról, hogy a Jobbikot jobbról előző, mert a szélsőjobboldalon komoly szervezetet nem tűrő Orbán, 2010-ben kormányra kerülve épp Vonáék programját valósította meg. Felszítva a választók, köztük a nyugdíjasok legalantasabb ösztöneit, szembeállítva egymással a társadalom különböző csoportjait.

A kiszemelt nyugdíjasokat kéretlenül figyelmeztető hívás Vonának ebből a közösségi oldalon tett megjegyzéséből idéz, persze alaposan „megválogatva” szavait, hogy az idősek is értsék: a Jobbik elnöke megsértette a nyugdíjasokat. És amikor szavazni kell, emlékezzen erre. Ezért minket arra emlékeztet a Fidesz telefonos „tájékoztató kampánya”, hogy a jövő évi választás a kormánypárt szerint még nem lefutott. Tartanak Vonától és nyilván az őt támogató Simicskától, ha egy negatív kampányra pénzt áldoznak. És ezzel persze ki is jelölik személyében a fő ellenfelet.

Kéretlenül. Ami már Török Gábor szerint sem érdeke a Fidesznek.

Szerző