In memoriam?

Sajtóhírek szerint nem vár a kormány, hanem még az ősszel - néhány sorstársával együtt - az országos intézet önálló épületbe költözésének 40. évfordulóján tennék a Szent István-Szent László Kórház részévé az Országos Kardiológiai Intézetet. Pár héttel azt követően kezdeményezték a szívbetegek ellátását végző speciális központnak egy közkórházba történő integrálását, miután kiderült, nem rendelkezik CT-berendezéssel.

Véletlen az egybeesés? Nem tudom, de megdöbbentő és gonosz ez a kormányzati terv. Hatalmi és fiskális szempontok írnak felül szakmai érveket. Újra és újra, s nem először. Ilyen "racionalizálás" még a legelszántabb liberális politikusok fejében sem fordult meg.

Az első igazgatójáról, Gottsegen Györgyről elnevezett, nemzetközileg is jegyzett centrum olyan iskolateremtő szakembereket adott az országnak, mint a nagyszerű belgyógyász Török Eszter, a kardiológiai ultrahang-diagnosztikát hazánkban létrehozó Lengyel Mária és Árvay Attila szívsebész. Az intézet innovatív technikák százait vezette be, gyermek központjában szívfejlődési rendellenességgel született csecsemők ezreit gyógyította. Szívinfarktus regisztert működtet, amely egészségügyi adatbázisaink egyik meghatározója. E sorok írója is falai között kezdte a pályáját, ragyogó mesterektől tanulhatott.

Nemzeti kardiológiai szakkórház számos országban működik Oroszországtól az Egyesült Államokig. Feladataik eltérőek: van, ahol a kutatás és kutatás-szervezés dominál, máshol gyógyító munkát is végeznek. Megszüntetésük ötlete sehol nem merült fel. Kérdés, hogy Magyarországon, autonómiájától megfosztva, feltehetőleg megnyirbált költségvetéssel lesz-e lehetősége a Kardiológiai Intézetnek, illetőleg utódszervezetének a költségigényes műtétekre. Egyáltalán az elért szakmai színvonal megőrzésére.

A csaknem másfél évtizede kiváló vezetői munkát végző Ofner Péter főigazgató nyugdíjazási kérelme jajkiáltás, s elkeserítő, hogy egyetlen szakmai szervezet sem tiltakozik. Hiába került a hazai szívgyógyászat bölcsője végveszélybe, a kórházszövetség, az orvosi kamara s a többi lojálissá tett érdekképviselet illedelmesen hallgat, ahogyan ez a NER protokollja szerint elvárható. Nem lepődnék meg, ha majd néhány egészségügyi vezető nyílt levélben támogatná a bölcs államvezetés zseniális tervét, sőt valamennyi, ma még önálló szakkórház lefokozását követelné.

Egyre kevesebb független hírportál, ellenzéki médium tudósít arról, hogy a magyar egészségügy szétzilálása zavartalanul folyik. Az egészségügyi rendszer működési zavaraira visszavezethető halálesetek száma aggasztóan növekszik, s ezt még a kormányzat sem tagadja. Káosz, fejetlenség és morálisan vállalhatatlan döntések jellemzik az önálló tárca hiányában magára hagyott ágazatot. Nem csoda, hogy az orvosok és ápolók inkább külföldön akarják gyakorolni hivatásukat.

A bömbölő, törzsszavazóknak címzett kormányzati sikerpropaganda szerint a hazai egészségügy rohamléptekkel gyarapodik, s csak a megátalkodott, Soros-féle liberál-bolsevik ügynökök állítják az ellenkezőjét. A vezető halálok elleni küzdelem báziskórházának tervezett likvidálása sem érte el a társadalom nagy részének ingerküszöbét. Minek kell még történnie ahhoz, hogy végre kinyíljon az emberek szeme?