Aczél Endre: Toldys családom (III.)

Talán harmadikosok lehettünk már, amikor Petri Gyuriból előbújt a költő. A Toldy házi lapjában, amelyet irodalomtanárunk, a manószerű Freisinger Ernő szerkesztett, megjelent egy gyönyörű, erősen politikus verse a II. világháború végi jugoszláviai (bácskai) magyar-üldözésről. Nem abban a modorban, amelyet később megszoktunk tőle, de hogy már kész költő, afelől semmi kétség nem volt. „Emberek jöttek, szerb katonák” – így hangzott az első sor, többre nem emlékezhetek, mert a lap nincs birtokomban, talán senkiében.

Freisinger agglegény volt, a magyar irodalmon kívül semmi sem érdekelte. Alighanem tanárnak született, még a 90-es évek elején sem adta föl a szakköreit, sőt legalább 20 éven át mentorálta Petrit. A mi időnkben egyetlen „rossz szokása” volt: órákat sétálgatott kora délután a Vár alatt Antall Józseffel, és elviselte, hogy az állambiztonság egyik embere mindig alaposan kikérdezze, miről beszélgettek, mit mondott Antall. Aki ’56-os szereplése miatt állandó megfigyelés alatt állt. (Ernő bácsi személyes közlése – de már a rendszerváltozás utánról.)

Gyurit a filozófia és az irodalom foglalkoztatta, majd Fodor Géza, a későbbi hírneves zeneesztéta hatására a koncertek. Emlékszem, szerény könyvtáramban volt egy Kassák-kötet – az Egy ember élete –, amelyet ő fedezett fel (engem a jelek szerint nem érdekelt) és elkönyörögte. Velem ellentétben: tudta, ki Kassák. Elvitte, soha többet nem láttam. Az is rövid ideig tartott, hogy a hóna alatt partitúrákkal sétálgatott – inkább magamutogatás volt, mint komolyan veendő dolog, hiszen egyetlen hangszeren se tudott játszani.

Se Gyuri, se Papp Zsolt se Nyakas Szilárd (a Bartók rádió későbbi intendánsa) nem kártyázott, nem lovizott, viszont a pad alatt olvasott, mondjuk biológia órán. Gyuri Marxot, gyanítom nem a Tőkét, mert közgazdasági ismereteiről soha nem volt híres; Papp olvasta elsőnek Engels Anti-Dühringjét; Nyakast az esztétika foglalkoztatta, ő ajánlotta figyelmembe az immár elfeledett angol marxista esztéta, Christopher Caudwell Illúzió és valóság c. művét, akkori kedvencét, amely csekély 21 év késéssel jelent meg Magyarországon. (Mindhárman filozófiára jelentkeztek az ELTE-re, mindhármukat fölvették.)

Engem a történelem és az orosz irodalom érdekelt, és az előbbivel nagy szerencsém volt, mert Komlós Gyula tanította, aki – talán a tanárok közül egyedüliként – nem magoltatott, hanem terelgette a figyelmünket bizonyos (nem tankönyvi) témák iránt. Mely amúgy minden tanárnak a föladata lett volna, de akkortájt vagy rizikós lett volna a tantervtől eltérni vagy/és eluralkodott a konzervativizmus – és a tanári tudatlanság. (Utóbbi a politikai kinevezettek soraiban.) Ami nem szúrta a kerületi tanács oktatási osztályának a szemét.

Kezdjük a lágyabb példákkal. Testnevelő tanárunk Sykó Dezső, aki már legalább 30 éve tanított a Toldyban, a szertornán kívül semmit nem volt hajlandó befogadni. Noha kosárlabdázhattunk, focizhattunk volna kint a szabad levegőn, a jól felszerelt tornateremben nekünk egyfolytában a gerendán, a nyújtón, az ugrópadon, a talajon kellett gyakorolnunk, némi futással fűszerezve. Az olyan labdaérzékeny fiúk mint Nyakas, Putsay, alig hiszem, hogy boldogok voltak. Sykó ki nem vitt volna bennünket egy sportpályára, ellentétben utódával, a remek Paulinyi Jenővel, aki a Fradi pályára csábította a futni szeretőket. (Közöttük engem is.) Paulinyinek volt egy klasszikusa: tudta, hogy többen felmentést kérnek a tornaóra alól, de megelőzte őket: „Taigetosziak, kiállni!” – mondta óra elején. Az igazi megmentő, talán a negyedikben már, Csanádi Ferenc (a Fradi későbbi edzője, Árpád öccse) volt, akitől annyit focizhattunk és kosarazhattunk a szabad levegőn, amennyit csak akartunk.

Sykóval párban egy másik őskonzervatív járt: Szalmai János (kiugrott pap), aki lényegében megragadt az Öveges-kurzusnál; tőle ugyan semmit se tudtunk meg a modern fizikáról. Einstein nevét ki nem ejtette a száján, még a Schrödinger-féle atommodellre is jó ha öt percet szánt. Semmit sem tanultunk 15 évvel a háború után(!) a nukleáris kutatásokról, az atom- és hidrogénbombákról, de a szovjet rakétaprogramról se. Ennek a már idős embernek kiesett a látóköréből a fizika XX. századi forradalma. De kegyetlenkedni azt tudott. Jellemző módon a 33-ból négyen voltak kitűnőek és a hét jelesen érettségizőnek egyetlen 4-ese volt: fizikából.

De a konzervatívok teljesítménye mégis ártatlan semmi volt a tudatlanokéhoz képest. Kaszás Tibor igazgató például irodalomtanár volt. Bejött az órára és felírta a fekete táblára, hogy „William Shakespeare 1564-1616”. Körülbelül ennyit tudott a világ legnagyobb drámaírójáról, tőle ugyan nem tanultunk semmit a Richárdokról, Polonius filozófiájáról, Júlia erkélyéről, csak arról, amit a tankönyvből számon kérhetett. Helyettese Cihika Mihály, akiről már írtam, elvileg orosz nyelv- és irodalomtanár volt, de „fingja” se volt az orosz irodalomról, leszámítva a bolsevik propaganda közhelyeit. Egyetlen jó orosz tanárunk volt, az Állami Népi Együttesből kiöregedett hajdani szólótáncos, Osváth László, aki megtisztelt bennünket azzal, hogy a lakásán vizsgáztatott. Az ilyen meghívások borzasztóan ritkák voltak a tanári karban; engem Komlós Gyula tisztelt meg azzal, hogy az otthonában megcsináltatta velem/rajtam a kiátkozott Szondi-tesztet. Komlóst sajnos átcsábították a Fazekasba, ahol matematikus zsenik (Lovász, az MTA mai elnöke, Pósa és mások) osztályfőnöke lett. Előzőleg megajándékozott Ralph Ingersoll Szigorúan titkos c. riportregényével, amely azt kutatta, hogy Omar Bradley vagy George Patton volt-e a II. világháború legnagyobb amerikai tábornoka. Ugyancsak ő kérte halkan, hogy olvassuk el Lengyel József Elejétől végig c. kisregényét, mely szerinte felülmúlta – ha nem is a szó irodalmi értelmében – Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovicsát. Komlós mindig „sorvezetőt” kínált nem tankönyvi témákhoz, és ezzel messze megelőzte tanártársait.

P. S.: Komlós hervadhatatlan érdeme, hogy magántanárként a Papp-Petri-Aczél trióhoz „szerződtette” Rábai Imrét, Magyarország legjobb matematikatanárát, Lovászék oktatóját, aki rajtunk, tökhülyéken is nagyon sokat segített. Hála istennek, még él, szeretem.

2017.08.26 09:14

Quando, quando, örökké

Publikálás dátuma
2018.09.23 22:02

Fotó: AFP/TOSCANIALINARI/ROGER-VIOLLET/
Kétséget kizáróan minden idők legnépszerűbb nemzetközi slágereinek egyikét alkotta meg az idén nyolcvanéves Tony Renis és a 2009-ben elhunyt szövegíró, Alberto Testa a hatvanas évek elején. A dalt az 1962-es San Remo-i fesztiválon adta elő a zeneszerző, és – ilyen az élet – nemhogy nem nyert, de még a dobogóra sem került fel vele. A quando, quando, quando a viszonylag szerény negyedik helyet szerezte meg, hogy aztán olyan hírességek dolgozzák fel, mint – mindjárt hatvankettőben – Pat Boone és Caterina Valente, majd hatvanháromban Connie Francis, továbbá – egyaránt hatvannyolcban – Cliff Richard és Engelbert Humperdinck. Az adaptációknak immár se szeri, se száma, a kompozíció legalább tizenkét filmben hangzott fel azon túl, hogy 1962-ben helyet kapott Dino Risi kultikus olasz mozidarabjában, a Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Előzésben.
Renist többszörösen kárpótolta az élet: a komponista-énekes a következő évben megnyerte a San Remo-i dalversenyt, ráadásul azzal a számmal, amelyért – ha önéletrajzi ihletésű volt – irigyelni lehetett a szerzőt. A nóta első két sora ugyanis úgy szólt, hogy "szinte nekem teremtettek, festettek, Claudia, / de bevallom, a legjobban most Nadiáért vagyok oda..." (Később szó esett Lauráról, Giuliáról is.) A szerzemény címe az volt: Uno per tutte, azaz Egy mindenkiért, ám a tutte csak nőkre vonatkozhat, különben Uno per tutti lenne a szöveg. Ami pedig a Quando, quando, quandót illeti, e sláger máig él, s azon kivételes külföldi számok közé tartozik, amelyekről – a bevett magyar változat ellenére – mindenki tudja, hogy nem hazai darab, annyit játsszák napjainkban is az eredetit és a megannyi angolszász feldolgozást.
Itthon először Sárosi Katalin négyszámos kislemezére került fel a magyar variáció Tardos Péter szövegével: "Mikor jössz már énfelém?" A korong megjelenése idején – 1963-ban - Sárosi már nem volt csitri – harminchárom évet számlált –, de a legfelkapottabb táncdalénekesek közé tartozott; előző kislemezének két dalát a takarítónőktől a minisztériumi osztályvezetőkig mindenki dúdolta. Az egyikben azt kérdezte: "Ugye, te is akarod komolyan, igazán?" A másikban meg bátorította az idősebb korosztályokat, hogy "rajta, öregek, nagymamák, a charleston újra sikk!"
E dalok nyilvánvalóan már a megfelelő intelmek figyelembe vételével készültek, 1961-ben ugyanis tíz százalékkal csökkent idehaza a lemezeladás, s az illetékesek ezt részint a gyártás lassúságának, részint a nem eléggé igényes könnyűzenei kínálatnak tulajdonították. "Íme, néhány kívánalom a táncdalok előadóival szemben: kerüljék az olcsó, bombasztikus hatásokat, ízlésesen, belső érzéssel tálalják a számokat, ne utánozzanak, ne éljenek bevált sablonokkal" – javasolták. S nemsokára már elégedetten állapították meg: "Kevesebb az utánérzés, az enerváltság, a bántó torokhang az előadásban, s több az egyéniség a hangszerelésben, az összhang megteremtésében. A szövegben még nem számottevő a javulás, de úgy látszik, ebben hosszabb időre és főleg írói közreműködésre lenne szükség." Ezzel együtt leszögezték: "A következő tervnegyedév igényes tánczene-ellátása biztosítva van."
Hogy mi volt az 1961-et követő választékban? Például a Gézengúz (előadta: Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), az Ó, Serenella (Németh Lehel), az Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva) vagy a Hold ragyog a Dunán (Szántó Erzsi és a Stúdió vokál). Itáliában nem akadt hasonló központi ajánlat, a brazíliai Santosban született Testa mégis sorra írta a slágereket a Carinát éneklő Corrado Lojaconónak, a Renatót előadó Minának, a Quello sbagliatót búgó Bobby Solónak, a Non pensare a me-t tolmácsoló Claudio Villának, és lefordította Frank Sinatra védjegyét, a My Way-t (A modo mio) Patty Pravónak.
Itthon a Quando, quando, quandóval az Előzés is megérkezett. A filmet ugyanúgy 1963-ban mutatták be minálunk, ahogyan magyarra átültették Tony Renis örökzöldjét. Nem az ebből fakadó hosszas hiány miatt dúdolták hát oly sokan, hogy "mondd csak, meddig-meddig várjak..."
2018.09.23 22:02

Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23 20:36

Fotó: /
Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.
2018.09.23 20:36