Ki volt Charlie?

Európában a merénylet-és gyilkosságsorozatok gyors ütemben követik egymást, a Charlie Hebdo történetére azonban a gyorsan feledők is emlékeznek. 2015. január 7-én két fiatalember behatol a szerkesztőségbe, agyonlövi az épület előtt álló rendőrt, a (muzulmán) portást, majd „bosszú Mohamedért” kiáltással lemészárolja az ott tartózkodó újságírókat, karikaturistákat és vendégeket. A támadással egyidőben egy harmadik fiatalember egy kóser élelmiszerboltban a vásárlókra és alkalmazottakra nyit sortüzet.

A PRÓFÉTA KÉPI ÁBRÁZOLÁSA - Az iszlám vallás Mohamed megjelenítését tekinti halálos bűnnek, nem az istenkáromlást

A vicc és- hecclap elleni merénylet a már feszült helyzetben is szokatlan mérvű felháborodást váltott ki, Párizsban milliós nagyságrendű tüntetést rendeztek, melynek élén hivatalban lévő és korábbi államfők, miniszterelnökök meneteltek. Orbán Viktornak a harmadik sorban kínáltak helyet, ő azonban a másodikba tolakodott, közvetlenül Angela Merkel mögé.

A vidéki nagyvárosokban is százezres tömegek mozdultak meg, néhány nap múlva pedig Európa-szerte megjelentek a „Je suis Charlie”, "Charlie vagyok" kitűzők. Fiatalok és öregek, zsidók és muzulmánok, olaszok és svédek azonosultak egy újsággal, amiről keveset, vagy semmit sem tudtak – azon kívül, hogy muzulmán terroristák támadták meg.

Emmanuel Todd, demográfus és szociológus vastag könyvben elemzi a Charlie-jelenséget. Az ismert és elismert tudós munkája túllép az egyedi történeten, tárgya nem az újság és nem is a gyilkosok, hanem a francia társadalom mélyrétegeinek elemzése, a merénylet által kiváltott reakciók értelmezése.

Mielőtt Todd új, szokatlan és talán meghökkentő téziseit ismertetném, néhány szó a Charlieról, amely kispéldányszámú, inkább a kemény szatírát, vaskos disznóságokat kedvelők hetilapjából hirtelen politikai-társadalmi tényezővé vált. Leánykori neve Hara-Kiri volt, de amikor 1970-ben de Gaulle tábornok halálából csúfot űzött, betiltották, ezért kényszerült Charlie Hebdo címen újjászületni. Rabelais és Voltaire hazájában a tiszteletlen, gátat nem ismerő szatíra hagyomány, nyugodtan mondhatni, a kultúra szerves része. Amióta a szólásszabadság alkotmányos jog, a joggal élő - a sértettek szerint visszaélő - humoristák, karikaturisták perelhetők ugyan, de keveseknek jut eszébe, hogy pereljen és így kockáztassa, hogy röpke egy hét helyett hónapokig nevetségessé váljon.

A szatíra hagyománya szerint a Charlie Hebdo szerzői elsősorban a hatalom különféle formáit vették célba: a köztársasági elnököt, mindenféle oldalú és rangú politikusokat, üzletembereket, médiasztárokat. Nem kímélték - a kifejezés enyhe - a hatalmi szférához sorolva az egyházakat és a vallást sem. Püspökök, papok, lelkészek, rabbik hetente megkapták a magukét. És velük együtt a vallási jelképek is. A szekularizált Franciaországban, ahol például a magukat katolikusnak vallók a lakosság felét teszik ki, de a templomok heti látogatottsága 10 százalék alatti, a WC-kagylóban fürdetett kisjézus nem keltett különösebb felháborodást. A közömbösök, ha nem is találták jó ízlésűnek, vállat vontak, a hívők a sajtószabadságot saját érzékenységük elé helyezve befogták orrukat. Akinek nem tetszett, nem olvasta.

Így ment minden a maga útján a Dániából elindult Mohamed karikatúrákig, amelyeket a Charlie Hebdo is átvett. A franciaországi muzulmán hívők és képviselőik heves reakciója mindenkit meglepett. Az állampolgári egyenlőség elve azt is jelenti – mondta a szekuláris többség, hogy amit zokszó nélkül tűrnek a többiek, tűrjék el mohamedán honfitársaink is. Ebben, ha az elvet tekintjük, kétségtelen igazuk volt.

Két apró részlet azonban elkerülte figyelmüket. Az iszlám nem az istenkáromlást tekinti halálos bűnnek, hanem a próféta alakjának képi megjelenését. (A tilalom egyébként éppen abból ered, hogy Mohamedet halandónak tekintik, arcának ábrázolását egyfajta bálványimádásnak). A másik, hogy francia földön az iszlám nem a hatalmasok és gazdagok, hanem éppenséggel a kirekesztettek, a társadalom alsóbb rétegeiben élők és ezért sokszorosan sérülékenyek vallása. Ők, amikor hitük jelképét minden héten az újság első oldalán gúnyolják ki, nem a sajtószabadságra gondolnak, hanem személyiségükön, méltóságukon ejtett újabb sebre.

Emmanuel Todd statisztikai elemzéseiből kiderül, hogy a tüntetők, a „Charlie vagyok” kitűzőt viselők, főleg a nagyvárosi középosztályból kerültek ki. A vidéki kisvárosokban, a falvakban nem tüntettek. A munkából hazatérő dolgozók sem. Ami természetesen nem arra utal, hogy ezek a rétegek bármilyen formában helyeselték volna a történteket. Egyszerűen nem vonzotta őket a gyilkosságsorozat alkalmával celebrált „szekuláris mise”, a nemzeti összefogás e fajtája. Ami már csak azért is figyelemreméltó, mert a 2016-ban bekövetkező párizsi és nizzai merényletek elleni tiltakozások még nagyobb tömegeket vittek utcára a nemzeti egység, pontosabban az egységes francia nemzet nevében. És ezeken a mindenféle politikusok, értelmiségiek, művészek mellett kiemelt szerep jutott a muzulmán felekezet képviselőinek.

Itt jutunk el Todd elemzésének és a könyv megjelenése óta eltelt két és fél esztendő legfontosabb következtetéseihez. Az első: a francia „olvasztótégely” alatt nem aludt ki a tűz. A Franciaországba vándorolt, nagyrészt észak-afrikai arab-muzulmán szülők leszármazottainak integrációja, ha nem is zökkenésmentesen, de halad. Nemcsak a látható, az arab nevű, muzulmán miniszterek, képviselők, a mozikban és a televíziós képernyőn látható személyiségek bizonyítják ezt. A statisztikai adatok szerint a mintegy négymilliónyi muzulmán életvitelében nem a vallási preferenciák kerülnek első helyre, a családalapító korú fiatalok 44 százaléka nem muzulmán házastársat választ. Ha a jelenség negatív oldalát vizsgáljuk a tény még szembetűnőbb: az ún. radikalizálódott iszlamisták által elkövetett merényletek áldozatai között a muzulmánok aránya jóval magasabb az átlagnál.

A migránsok ellen ágáló, a multikulturalizmust temető demagógok pedig hiába keresnek muníciót a Charlie Hebdo elleni és az ezt követő merényletek körül. A Charlie Hebdo esetében mindhárom gyilkos Franciaországban született, francia állampolgár volt, a párizsi tömegmészárlás elkövetői pedig belgák. Ami a multikulturalizmust illeti, „Mindent az egyénnek, semmit a közösségnek" - fogalmazták meg 1790-ben a zsidók egyenjogúsítását szorgalmazó képviselők.

Ma sincs másképp. A francia modell nem a kultúrák, hanem a polgárok jogait helyezi előtérbe, nem egymás mellett élést, hanem együttélést biztosít. Az egyén joga, természetesen hagyományainak, vallásának, szokásainak sértetlen megőrzése. Az olvasztótégelybe az észak-afrikai arabok, fekete bőrű (de általában francia anyanyelvű) afrikaiak és a hajdani gyarmatbirodalom ázsiai térségéből érkezők kerültek utoljára. A folyamat talán tovább tart, mint a francia földön menedéket, ételt, munkát kereső olaszok, spanyolok, lengyelek beolvasztása.

Orbán Viktor a "migránsoktól" félve tért vissza a Charlie Hebdo áldozataira emlékező menetről, amelyben néhány lépésnyire gyalogolt a nagybocsai magyar dzsentri apa és a görög-zsidó gyökerű anya fiától, a francia köztársaság korábbi elnökétől.