Ó a Balaton...

Ugrás srácok, lehet, hogy zsaruk! – rikkantott Zs. azon a réges-régi augusztusi éjszakán. Három 16 éves Tarzan vetette át magát a tihanyi félsziget parti útját szegélyező alacsony mellvéden. Sajna, a sötétben nem láthattuk, hogy a tó felőli oldalon több mint egyméteres „szakadék” vár minket. Szerencsére törés nélkül megúsztuk a mutatványt. A közeledő autó elhúzott mellettünk és persze nem rendőrségi Zsiguli volt. De jobb a békesség. A zsernyákok előszeretettel gyűjtötték be a Balatonnál csövező fiatalokat és vitték - ha jól emlékszem - Kiliántelepre, megőrzésre.

Ha elkapnak, mégsem mondhattuk volna, hogy előző éjjel belopakodtunk, mondhatni betörtünk az Autóklub tihanyi üdülőjébe, és valami tanácsteremnek látszó helyiségben a székek között elvackolva magunkat, hajnalig szunyókáltunk. Időben leléptünk, a kutya sem vett észre minket. Nekünk akkor a Balaton, a csövezés volt a nagy kaland, a 66-os út, a road movie. De semmiképpen sem a Riviéra, ahogy egy hülye dalocska állította. Kelet-Európa felé is akkortájt nyíltak meg a tömeges turizmus előtt a határok. De azok a történetek ebbe a történetbe nem férnek bele.

A napot strandolással, lötyögéssel töltöttük. Mintha tudtuk volna, hogy valószínűleg többé nem találkozunk, utoljára vagyunk így együtt, 1969 augusztusában. Abban viszont biztosak voltunk, hogy sem Zs., sem Sz. és persze én sem lépünk be ebben az életben még egyszer a Bem József Ipari Szakközépiskola esztergályos osztályába.

Második tihanyi esténket a frissiben megnyílt dán üdülőfalu minigolf pályáján töltöttük. Szállásunk nem lévén, időmilliomosok voltunk. Végül mégis csak nekivágtunk az éjszakának. A part menti sétányon ballagtunkban fújt riadót Zs., mert észrevette egy közeledő gépkocsi reflektorát. A mai fiataloknak nehéz elmagyarázni, hogy akkor még nem vonultak autócsordák a balatoni utakon. Éjszaka pedig különösen gyér volt a forgalom, leginkább a rendőrjárőrök portyáztak igazoltatni való delikvenseket keresve.

A nagy zuhanás után káromkodva kikászálódtunk a mélységből és továbbindultunk. Egyre jobban fáztunk, hiszen csak farmer és póló volt rajtunk, s a hajnalok hűvösek. Végül Zs. ismerőse vagy rokona balatonfüredi kertjében a fák alatt ülve próbáltunk elaludni. Igyekezetünk olyan sikeresnek bizonyult, hogy kora délelőtt az arcunkba tűző nap ébresztett minket.

Ideje volt csajozni. Rendbe hoztam középen elválasztott belvárosi frizurámat, amire még fürdés közben is nagy gonddal ügyeltem és amikor a srácok fröcskölni kezdtek, kemény szavakkal, a magyar nyelv gazdag káromkodás-tárából válogatott kifejezésekkel bírtam rá őket, hogy kíméljék meg a fejdíszemet.

Azokban a régi időkben a füredi part még nem volt azzal a sok ízléstelen és borzalmas építészeti merénylettel elzárva, mint mostanság. Egészen vadregényes, nádasokkal övezett területek is voltak. Ahogy ott sétálgattunk, az egyik nagy füves, elkerített részhez érve két korunkbeli lányt pillantottunk meg. Persze lecsaptunk rájuk. Kiderült, hogy a hazánkban ideiglenesen tartózkodó, dicsőséges szovjet Vörös Hadsereg tiszti üdülőjének strandjába botlottunk. A két magyar lány az elvtársak gyermekeire vigyázott. Legalább két tucatnyi kiskölyök, lányok fiúk szaladgáltak körülöttük.

Én nem voltam ideológiailag olyan képzett, mint sok kortársam, aki ma úgy emlékszik vissza, hogy ő már akkor tudta, hogy a szocializmus egy hazugságspirál, ami bukásra van ítélve. Én biz' sok mindent elhittem addig az emberi szolidaritásról, meg a népek barátságáról, az egyenlőségről hallottakból. Ráadásul otthonról is azt hoztam, hogy senkit nem nézünk le, nem utálunk a származása, bőre színe miatt. Szóval balek voltam, belátom.

Bármilyen furcsa, de az első pofon éppen ezen a 48 évvel ezelőtti nyáron, a szovjet tiszti nyaraló strandján ért. Az még a magam fajta naiv idealistának is feltűnt, hogy a nyilván a Szovjetunió közép-ázsiai köztársaságaiból származó gyerekek külön csoportban játszottak. Kérdeztük a lányokat, mi ennek az oka. Ők magától értetődően mondták, ja, az orosz gyerekek csak egymással játszanak. Ez akkor engem megdöbbentett. Először fogtam gyanút, hogy talán mégsem egészen úgy állnak a dolgok, ahogy azt nekem naponta beadja a maihoz hasonló pártállami sajtó.

Azért estére megvigasztalódtam. Főleg, mert a lányok, megkárosítva a szovjet déli hadseregcsoport konyháját, tucatnyi lángost elorozva, jóltartottak bennünket. Rajtunk nem múlt, megtettük ami tőlünk tellett, hogy meggyengítsük a megszálló hatalom utánpótlási vonalait és mivel amúgy sem ettünk aznap még egy falatot sem, minden különösebb erőfeszítés nélkül eltüntettük a bűnjeleket. Verhetném a mellem, hogy bezzeg én már akkor bevertem a komenista rendszer koporsójába az első szöget, lám, össze is omlott. De nem kenyerem a dicsekvés.

A lakoma után az éjszaka romantikus sötétjében a Balaton lágy vizében csobbantunk egyet. Hogy közben mi történt, legyen az én titkom.