Lakhatási válság - Felelősség és lehetőség

Publikálás dátuma
2017.08.26. 09:28
KILAKOLTATOTT CSALÁD - Nincs előírás, hogy alternatív lakhatást biztosítsanak számukra - Népszava fotó/Tóth Gergő

Magyarországon lakhatási válság van. 400 ezer ember – köztük több mint 100 ezer gyerek – otthonában nincs WC. Közel egymillió ember nem engedheti meg magának, hogy megfelelően fűtse az otthonát. Több mint kétmillió ember él olyan háztartásban, amelyben előfordul, hogy pénzhiány miatt elmaradnak a lakbérrel, a rezsivel vagy a lakáshitel törlesztőrészletével. Ezrek élnek közterületen és túlzsúfolt tömegszállásokon. A lakhatási szegénység legtöbb mutatója Magyarországon jelentősen rosszabb, mint a többi – hasonló gazdasági teljesítő-képességű – visegrádi országban. Ez is arra utal, hogy a magyar állam elhibázott, szegényellenes lakáspolitikáját alapvető felelősség terheli abban, hogy ilyen sok ember él a megfelelő lakhatás lehetőségétől megfosztva.

„Szociális” bérlakások

A szélsőségesen igazságtalan társadalmi hatásokkal járó lakásprivatizáció, valamint az önkormányzati lakásállomány ezt követően is tovább folytatódó leépülésének az eredményeként jelenleg a lakások csupán 2,5 százaléka önkormányzati bérlakás. Ez messze elmarad mind az európai átlagtól, mind pedig a támogatott bérlakásokra rászoruló háztartások számától.

A szabályozás is rossz: egy országos lakbér-támogatási rendszer hiánya nem ösztönzi, a lakástörvény pedig nem kötelezi az önkormányzatokat arra, hogy a lakásokat „szociális” szempontok szerint osszák el, és „szociális helyzet alapján” megállapított lakbért kérjenek értük – ne pedig eladják vagy célzottan a magasabb jövedelmű, fizetőképesebb rétegeknek utalják ki, „költségelvű” vagy „piaci” lakbérrel. A lakások lakbére az utóbbi két esetben is jóval alacsonyabb a tényleges piaci árnál, az ezzel járó több tízezer forintos (rejtett) lakbértámogatás viszont általában a kevésbé vagy egyáltalán nem rászoruló bérlőkhöz jut.

Kilakoltatások

Jól mutatja a magyarországi „szociális bérlakás-szektor” állapotát, hogy az elmúlt másfél évtizedben háromszorosára növekedett a hátralék miatti kilakoltatások száma az önkormányzati lakásokból. 2015-ben, a téli kilakoltatási moratórium által nem érintett 9 hónapban egy átlagos napon több mint négy kilakoltatásra került sor csak az önkormányzati lakásokból. A kilakoltatások a lakás-szektor egészében is egyre gyakoribbak, és már a kifejezetten a súlyosan eladósodott rászoruló családok számára létrehozott Nemzeti Eszközkezelő lakásaiból is mindennapossá váltak.

Az önkormányzatoknak semmilyen betartható törvényi kötelezettségük nincs arra, hogy a kilakoltatottaknak bármilyen alternatív lakhatást biztosítsanak. Akkor sincs, ha gyermekes családok, várandós nők, idősek vagy tartós betegek kerülnek az utcára. A kilakoltatások így gyakran családok szétszakadásához vezetnek. Noha a gyermekvédelmi törvény egyértelműen kimondja, hogy „gyermeket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani”, erre a kegyetlen gyakorlatra mégis rutinszerűen és vélhetően egyre gyakrabban kerül sor, súlyos traumát okozva ezzel a gyerekeknek és szüleiknek.

Magánbérleti szektor

A magántulajdonú bérlakásokból történő kilakoltatásokról adat sincsen: annyi biztos, hogy ezekben sokkal kisebb szerep jut a jogszabályokba foglalt eljárásoknak, amiket gyakran önbíráskodás és fenyegetések helyettesítenek. A széleskörű informalitás – és az ebből következő bizonytalanság – azonban nem csupán a kilakoltatásokra jellemző, hanem a magánbérleti szektor egészére. Ennek jelentős szerepe van abban is, hogy egyre több és mostanra már mintegy százezer embernek lényegében nincsen használható lakcíme.

A lakásbérlésre vonatkozó törvények azonban akkor sem biztosítanák a lakhatás biztonságát, ha betartanák azokat. Az európai államok jelentős részével szemben Magyarországon például nem csupán a lakbérek, hanem a lakbér-emelések mértékének sincsen jogszabályban rögzített felső határa. Az elmúlt öt évben Budapesten kétszeresére, számos nagyobb városban másfélszeresére növekedtek a lakbérek.

Lakástámogatások

A lakásszegénység enyhítése, a hajléktalanná válás megelőzése a rendszerváltást követő időszakban soha nem volt prioritása a lakáspolitikának. A fontosabb programok – a rövidtávú politikai haszonszerzésen és a válságkezelés kényszerén túl – alapvetően gazdaság- és népesedéspolitikai célokat szolgáltak. A legtöbb közpénzt felemésztő lakáspolitikai programok többnyire a lakástulajdon-szerzést támogatták, és támogatják. Az ilyen típusú programokból – mint jelenleg a CSOK – általában éppen a lakástámogatásra leginkább rászorulók maradnak ki: azok, akiknek a támogatással együtt sincs annyi megtakarításuk, hogy lakást építsenek, illetve (még az államilag támogatott) lakáshitelek törlesztő részleteit sem tudják kigazdálkodni jövedelmükből.

A rendszerváltást követő lakáspolitikára általában jellemző volt, hogy a támogatásokból indokolatlanul nagy mértékben részesedtek a társadalom magasabb jövedelmű, vagyonosabb rétegei. A gázártámogatásra 2003 és 2007 között elköltött 330 milliárd forintból több jutott a leggazdagabbaknak, mint a szegényeknek. Az első Orbán-kormány által bevezetett lakáshitel-támogatásokra 2002 és 2010 között elköltött több mint ezer milliárd forintnak akár a kétharmada is a társadalom leggazdagabb 20 százalékához juthatott. A devizahitel-válság állami kezelése során a leggazdagabb családok részesültek a legtöbb támogatásban, és a „rezsicsökkentés” is sokkal nagyobb megtakarítást jelentett a leggazdagabb társadalmi rétegeknek, mint a szegényeknek.

Megoldások

A magyar állam bőven megengedhetné magának a lakhatási szegénység és a hajléktalanság csökkentéséhez szükséges programok költségeit. Sőt, a lakásszegénység enyhítésében már akkor is jelentős eredményeket lehetne elérni, ha az állam egy forinttal sem fordítana többet lakásügyre, csak okosabban és igazságosabban használná fel, amit már most is erre költ.

A valódi megoldások alapvető irányairól lényegében szakmai konszenzus van. Be kell vezetni egy országos és a korábbinál jóval magasabb összegű lakásfenntartási támogatást, és az ország minden településén biztosítani kell az adósságkezelési szolgáltatáshoz való hozzáférést. Szükség van egy kiterjedt, támogatott bérlakás-szektor kialakítására is, az önkormányzati lakásgazdálkodás újraszabályozásával együtt. Fel kell számolni az elhelyezés nélküli kilakoltatások gyakorlatát, és azonnal érvényt kell szerezni a gyermekvédelmi törvény rendelkezésének, amely szerint gyermeket „kizárólag anyagi okból” fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani. Végül, célzott programokra van szükség a szegregált telepeken és a komfort nélküli lakásokban élők lakhatási körülményeinek javítására.

Az ellenzéki önkormányzatok felelőssége

Ezeknek a reformoknak a jelenlegi politikai viszonyok között szinte semmi esélye nincsen. Mégsem igaz azonban, hogy ne lenne mit tenni. A lakhatás fenntartásához és az adósságkezeléshez kapcsolódó központi pénzbeli ellátásoknak a megszüntetésével jelentősen növekedett a helyi önkormányzatok szerepe. A lakásgazdálkodás felett pedig eddig is lényegében szabadon rendelkezhettek. Nem sok jele van azonban annak, hogy az ezzel járó lehetőségeket legalább az elvben baloldali pártok által vezetett önkormányzatok kihasználták volna.

Vannak jó példák: a XIII. kerületi önkormányzat által épített bérlakásoknak önmagukon túlmutató jelentőségük van, amennyiben demonstrálják, hogy az önkormányzatok nem csupán a lakások eladása vagy elhanyagolása között választhatnak – noha a kerület vezetése eközben a kormánypárti önkormányzatoknál is szigorúbb helyi rendeletet fogadott el a közterületi hajléktalanság hatósági üldözéséről. A zuglói önkormányzat a minimumjövedelem mellett bevezetett egy, a szakmai javaslatokból és nemzetközi példákból már jól ismert lakásfenntartási támogatást, a kerületben működő adósságkezelési szolgáltatás pedig a korábbiaknál nagyobb támogatással és rugalmasabb feltételekkel szolgálja a lakásvesztés megelőzését. A lakásgazdálkodás reformja a kelleténél lassabban halad, de a lakások következetlen és méltánytalan elosztását egy átlátható, az igénylők lakhatási szükségleteire alapozott rendszer váltotta fel, és az önkormányzat rendeletbe foglalta a minimálisan elfogadható elhelyezés nélküli kilakoltatások tilalmát is.

Ha az Orbán-rezsim szegényellenes intézkedéseit bíráló ellenzéki pártok komolyan gondolják, amit mondanak, akkor itt az ideje, hogy ezt érvényre is juttassák – az összes általuk vezetett önkormányzatban. Innovatív és igazságos helyi szociálpolitikai és lakáspolitikai reformok nem csupán az ott élők életminőségét, hanem az ellenzéki pártok hitelességét is javíthatnák. Sőt, akár a választási esélyeiket is: a magyar nép ugyanis nem annyira szegényellenes, mint a jelenlegi politikai uralkodó osztály.

Témák
lakhatás

Marosán György: A Murphy- és a Moore-törvény között

Publikálás dátuma
2017.08.26. 09:25
A KOMPLEXITÁS NÖVEKEDÉSE MIATT - Egyetlen párt sem igényelheti az erőforrásokhoz való egyedüli hozzáférést

Az Amazonason építendő vízi-erőműveket nemrég még az emberi ész diadalaként - a fenntartható növekedés feltételeiként - ünnepeltük. A legújabb kutatások kiderítették: a vízi-erőművek kaszkádszerű sora, ahelyett, hogy csökkentené, inkább növeli a környezet-terhelést. Az egész világot megrázta nemrég egy londoni toronyház 79 áldozatot követelő leégése. A sokemeletes épületeket - fél évszázada - a nagyvárosok lakás-problémái ideális megoldásának gondolták. A mérnök megálmodták, az építészek megtervezték, a politikusok pedig - újraválasztásukra gondolva - közösségi programmá emelték ezeket a fantasztikus alkotásokat. Ám mind gyakrabban szembesültünk azzal, hogy az emberi ész csodái szinte vonzzák a nem-szándékolt következmények előidézte katasztrófákat. Mintha minden – első pillantásra - szakmailag megalapozott és a közösség bölcsességét hirdető gigaprogram a Murphy-törvény - „ami elromolhat, az el is romlik” - hatálya alá esne. De, miért?

A világot egykor gépként képzelte el az ember. Az élőlények, a társadalom, és a természet maga is tengelyek, csavarok, fogaskerekek összekapcsolódó, kiszámíthatóan működő szerkezetei voltak. A válságok és a válaszutak labirintusában az eligazodáshoz a közösségek a hagyományok „iránytűjét” használták, s az többnyire elegendőnek látszott. Ám kiderült: a világ mégsem óramű, inkább organizmus. A természet és benne minden élőlény, csövecskék bonyolult hálózatával összekötött szervekből áll, amelyben különös folyadékok áramlanak, és ez működteti a lényeket. Az organizmus-modell nemcsak a biológiai jelenségek leírására, hanem a társadalom megértésére is használhatónak bizonyult. Sőt, még az egészen más törvényeknek engedelmeskedő gazdaság működésének értelmezésére is alkalmasnak látszott. Ám az ősök tanácsait, a vallás útmutatását és a hatalmasok utasításait fokozatosan a tudomány tekintélye váltotta fel. Így amikor a társadalom egy sokakat érintő problémával szembesült, azt mérlegelte: mit ajánl az adott kérdésben leginkább járatos tudomány?

Az idők múlásával – épp az ember által mozgásba hozott erők hatására - a világ egyre bonyolultabb lett. Az előbukkanó problémák megoldása elválaszthatatlanul összekapcsolódó feladatok sokaságának végrehajtását és összehangolását követelte meg. A döntések többnyire egy bonyolult rendszerben idéztek elő változást, amelynek működése nem volt visszavezethető elemeinek mozgására. Vagyis a rendszer egészének viselkedése nem volt előre jelezhető az alkotórészek viselkedéséből. A komplex rendszerek tehát – J. Forrester szavaival - anti-intuitív, a hétköznapi logikával ellentétes viselkedést mutattak. Vagyis, az emberi beavatkozás egyre többször vezetett a szándékolttól eltérő következményekre. Nélkülözhetetlenné vált a rendszer-tulajdonságok és a nem-szándékolt következmények (unintended consequences) elemzése.

A 21. századba átlépve - a minden ember és minden eszköz között szoros kapcsolatot létesítő internet létrejöttével – azonban még a hagyományos rendszerdinamika is megbicsaklott. A világ leírására - a gépezet, az organizmus, majd a rendszer-metafora után – ökoszisztéma hasonlat vált elfogadottá. Az ökoszisztéma - eredetileg - az élőlények és az élettelen természet valamennyi apró részletét összefűző, minden viszonyát átszövő, elszakíthatatlan kapcsolatok rendszerét fejezte ki. Világunk ökoszisztémaként való jellemzése arra utal: minden elemi rész szorosan összefügg az áttekinthetetlen bonyolultságú rendszer távoli elemeivel, és viselkedését olyan funkciók is befolyásolják, amelyektől addig nem függött. Ennek hatására a mind bonyolultabbá váló rendszerek optimális állapotát fenntartani rendeltetett eszközök és mechanizmusok szabályozóképessége rendre elmaradt a válságok mértékétől. Ez pedig a zavarok növekedésére, végül pedig rendszerválságok kirobbanására vezetett.

Ezt a helyzetet, végső soron, a Moore-törvény - Gordon Moore, az Intel mérnöke által több évtizede felismert szabály - idézte elő. Ez a tapasztalatokon alapuló törvény azt mondja ki: a számítógépek lelkét jelentő processzorok aktív elemeinek száma 18 hónaponként megkétszereződik. Ez vezetett arra, hogy a számítógép teljesítménye és „intelligenciája” is ezzel arányosan nő. A Moore-törvény teremtette meg az alapját a számítógépek egymást követő generációnak, és az interneten alapuló globális kommunikációnak. Napjainkra pedig már nemcsak az emberiség minden tagját fűzi össze elszakíthatatlan kapcsolat, a megvalósulás útján van az általunk teremtett eszközöket összekötő internet (Internet of Things). Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag minden földi létező – személyek, szervezetek, közösségek, eszközök és rendszerek - között ún. hiperkonnektivitásként jellemzett kapcsolat jött létre.

A korábban egymástól függetlenül működő, és függetlenségüket magas és erős kerítésekkel – szögesdróttal és „tűzfallal” - is védő szuverén államok, vállalatok és műszaki rendszerek egykori autonómiája véget ért. A határok áteresztővé váltak, a belső részek szabadságot nyertek a külső kapcsolataik alakításában. Ennek következtében a kölcsönható dolgok egykori önállósága megszűnt, és létrejött az általános kölcsönös függőség. Ezt a helyzetet világítja meg az ökoszisztéma fogalma, amelynek súlyos következményeivel szembesülünk nap mint nap: minél kevésbé értjük egy bonyolult rendszer működését, annál inkább számíthatunk a nem-szándékolt hatások előidézte katasztrófákra. Ennek a ténynek pedig baljós az üzenete: amíg a tudomány nem alkotja meg a világ valóságos komplexitását leírni képes modelleket - és amíg a politikusok nem vetik alá magukat ezeknek - szükségszerűen következnek be a pénzügyi rendszerben, a föld ökológiai rendszerében, és a létrehozott gigaberuházások működésében előrejelezhetetlen válságok.

Napjaink problémáit tehát - bár keletkezésükben közrejátszik a rosszindulat és az ostobaság is - az áttekinthetetlen komplexitású rendszer maga kelti. Így, még jószándék esetén is nehezen kezelhető krízisek keletkezhetnek. Erre a vészjósló helyzetre utal a Murphy- és Moore-törvény között őrlődő emberiség metaforája. A magunk teremtette technológia - pillanatnyilag - „túlnőtt” képességünkön, hogy kézben tudjuk tartani. Goethe bűvészinasának helyzetébe csöppentünk: mozgásba tudunk hozni csodálatos dolgokat, de képtelenek vagyunk leállítani azokat. Miközben tehát gigantikus erők birtokába jutottunk, saját sorsunk irányítására képtelenné váltunk. A rendszerszintű ismeretek hiánya rendre a zavarok lavinaszerű tovaterjedésére vezet. Világunk sebezhető és törékeny: bele van programozva fenyegető katasztrófák keletkezése. Ahhoz azonban, hogy ezt a helyzetet a társadalmak vagy akár az emberiség „megússza” – gondoljunk Trump döntésére a globális felmelegedésről vagy a populisták „azt teszem, amit éppen jónak látok” lépéseire – a helyzet tudományos megértésére, több józan megfontoltságra és más közösségek iránti empátiára volna szükség. Ám még ez is kevés: van még három – a korábbi tapasztalatoknak ellentmondó – új követelmény.

1. Annak elismerése, hogy a világ a precedens nélküli állapot korszakába lépett. Az ősök bevált tanácsai tévútra vezetnek, a régi modellek megtévesztenek, a hagyományos elméletek nem alkalmazhatók tovább. Ilyen helyzetekben ragaszkodni a hagyományokhoz, halálos veszélyt idézhet elő. Ehelyett a társadalom minden szintjén a kísérletezés kínál kivezető utat. Az egyéneket és a közösségeket is ösztönözni kell, próbálkozzanak, és – hangozzon ez bármilyen különösnek - jutalmazni kell a kudarcot. Nem a kudarcok minden áron való elkerülése, hanem az azokból való tanulás a siker útja. Nem az a baj, ha hibázol, hanem az, ha ezt nem ismered fel, vagy letagadod.

2. A komplexitás növekedése miatt változnia kell a közösségi döntéshozatal módjának. Az emberiség előtt álló problémák óriási méretű - a társadalmak között és a társadalmakon belül -, szorosan koordinált programok és giga-projektek megvalósítását igénylik. (Gondoljunk a mi paksi beruházásunkra, a menekült-problémára, vagy amerikai pénzügyi rendszert szabályozó Dodd-Frank törvényre.) Ellentétben azonban a korábbiakkal, nincs egyetlen tudomány, amely kizárólagos jogot formálhatna a kínálkozó megoldások megítélésére. Vagyis - a politikusok által hagyományosan preferált - jogászok, közgazdászok és mérnökök mellett, antropológusok és környezettudósok, szociológusok és pszichológusok, hálózat-, és komplexitás-kutató szakemberek egyenrangú közreműködése is elkerülhetetlen.

3. Elkerülhetetlen a politikai váltógazdaság logikájának újragondolása. Megszoktuk, hogy a társadalom problémáit a választásokon hatalomra kerülő párt a – többiekét „felülíró” – saját morális értékeinek és politikai ideológiájának „irányvonalát” követő terápiával kezeli. Tudomásul vettük: az eltérő világnézeti irányultságból különböző döntési változatok következhetnek, de a választási győzelem feljogosít egy meghatározott nézőpont érvényesítésére. Ám a komplexitás növekedése miatt a gyógymód – gondoljunk csak a rák terápiájára – maga is elkerülhetetlenül komplex. A döntés-előkészítés során előbukkanó konzervatív, liberális és szociáldemokrata, vagy éppen jobboldali illetve baloldali, esetleg „zöld” terápia-változatok csak javaslatok. A 21. század ökoszisztémaként leírható világában működőképes és hatékony megoldást csak a valamennyi érték szemszögét egyesítő - a mellékhatásokra és a nem-szándékolt következményekre is tekintettel levő – politikai kompromisszum kínálhat. Egyetlen párt vagy mozgalom választási sikere sem ad jogot a „győztes mindent visz” stratégia alkalmazására. A parlamenti többség nem igényelheti az erőforrásokhoz való egyedüli hozzáférést és a kizárólagos döntést. A döntések meghozatalához és megvalósításához a kisebbségben maradtak értékei – a győztesekéhez hasonlóan – nélkülözhetetlenek. A jövőt csak a politikai morális értékek – az egyenlőség, a szabadság, a testvériség és a fenntarthatóság – folyamatosan megteremtett egyensúlyára lehet alapozni.

A liberális nyilas harcra szólít

Publikálás dátuma
2017.08.26. 09:24
FOTÓ: SZALMÁS PÉTER

Elhatároztam, hogy az 1552-es török ostrom tiszteletére a jövő hónapban az egri várban történelem-turisztikai attrakciót hajtok végre, amelynek keretében a Dobó-bástyáról beleüvöltök majd a levegőbe, miközben önkéntes egri nők a várfalról hideg borlevest zúdítanak a képzeletbeli ostromlók nyakába. Ehhez a produkcióhoz természetesen engedélyt fogok kérni az egri polgármesteri hivataltól, az egri rendőrkapitányságtól, valamint az egri vár igazgatóságától, s minden más hatóságtól, amely az ügyben illetékes lehet. Egyedül csak a város fideszes parlamenti képviselőjétől, Nyitrai Zsolt kiskirály úrtól nem fogok engedélyt kérni, mert neki semmi köze hozzá, hogy én mikor és milyen körülmények között üvöltök az egri levegőbe önkéntes egri nők között.

Elhatározásom oka az, hogy a város fideszes parlamenti képviselője, Nyitrai Zsolt kiskirály úr (más néven Don Pöfeteg) elintézte, hogy egy hóbortos alak, bizonyos Fehér Farkas becenevű íjász az egri várfalról a Dobó térre nyilazzon, aminek konkrétan nem volt semmi értelme, ráadásul garázdaságnak minősült, elvégre az íjászat egyik alapszabálya, hogy nem lövünk bele a vakvilágba. A történetet e hasábokon pár hete megírta Doros Judit kolléganő, aki vérbeli egri nő módjára védelmezte a józan észt a helyi fideszes kiskirállyal szemben, de hiába, mert Nyitrai Zsolt az egészből csak annyit fogott föl, hogy számára a negatív reklám is reklám, tehát politikai szempontból értékelendő cselekmény, tudniillik Eger város fideszes parlamenti képviselője számára csak egyetlen szempont létezik, és ez az önfényezés, az önmarketing, a politikai promóció, kerül, amibe kerül. Ha ennek a politikai promónak az az ára, hogy egy honfoglaló vezérnek öltözött hóbortos alak a várfalról megereszt egy nyílvesszőt, s közben azt üvölti a mit sem sejtő nyílvesszőnek, hogy "harcolj, harcolj", akkor ezt az árat az egri kiskirály bevállalja, mert ő azt hiszi, hogy ez nem más, mint magyarság-teljesítmény, holott ez bizony nem több egy szelíd, ártalmatlan pszichiátriai esetnél.

Ám én Fehér Farkas produkcióján felbuzdultam.

Ez az oka annak, hogy hivatalos eljárást kezdeményezek az egri hatóságoknál annak érdekében, hogy Fehér Farkas akciójának mintájára én is hülyét csináljak magamból, kerül, amibe kerül. Először azt gondoltam, hogy én is egy nyílvessző kilövésére kérek engedélyt, elvégre ha Fehér Farkasnak szabad, akkor nekem is szabad, minthogy 2009 és 2014 között egy tradicionális magyar visszacsapó íjjal én magam is íjászkodtam. Az általam használt szerszám a nagy Kassai mester (akit az egyik legjobb magyar íjgyártónak tartok) remekműve volt, s idővel olyannyira beleszerettem az íjászatba, hogy egy nagy kortárs költő el is nevezett "liberális nyilasnak", erre máig büszke vagyok, mert ebben az országban alighanem tényleg én vagyok az egyetlen liberális nyilas.

Ám a nyíllövés tervétől végül is elálltam. Habár tompa hegyű zengőnyilat lőttem volna ki, amely emberéletben kevéssé képes kárt tenni, mégsem akartam Fehér Farkassal egy platformra kerülni, mint szelíd, ártalmatlan pszichiátriai eset.

A hatóságokhoz tehát azzal a kérelemmel fogok fordulni, hogy az 1552-es várostrom tiszteletére ez év szeptember folyamán tervezett történelem-turisztikai attrakciót engedélyezni szíveskedjenek. Az akció lényege tehát azt lesz, hogy miközben a Dobó-bástyáról azt üvöltöm az egri levegőbe, hogy "szarjatok sünt, paraziták", mellettem pár önkéntes egri nő hideg borlevest zúdít le a falról annak tiszteletére, hogy 1552-ben az egri nők forró levest öntöttek a törökök nyakába. Tudom, hogy a forró leves autentikusabb lenne, de azért döntöttem mégis a hideg borleves mellett, mert még a lehetőségét is el akarom kerülni, hogy emberéletet veszélyeztessek.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy megkapom-e az engedélyt erre a projektre.

Abból indulok ki, hogy ha Fehér Farkas megkaphatta a lehetőséget a szereplésre, akkor ehhez született egri polgárként nekem is jogom van. Igaz, nem áll mögöttem a helyi fideszes kiskirály, Don Pöfeteg, nem élvezem tehát a parazita kormánypárt támogatását, de sebaj. Azt hiszem, lesz néhány jóravaló egri nő, aki mellém áll, és szívesen kiröhögi Don Pöfeteget és azt a szánalmas igyekezetét, hogy Eger városát és annak gyönyörű történelmét a saját politikai hasznára sajátítsa ki. Az én szememben ugyanis Nyitrai Zsolt nem más, mint egy pártpolitikai ostromló, akinek sajnos többször is sikerült bevennie Eger várát.

De sebaj, kedves egriek, van remény a győzelemre. Egyetlen módon lehetséges ezeket a politikai parazitákat kiűzni a várunkból, méghozzá a kiröhögés eszközével. Szeretettel várom tehát az önkéntes egri nők jelentkezését, akik a kiröhögés módszerével élve mellém állnak a harcban. Ha elég sokan leszünk, akkor az egri polgármesteri hivataltól, az egri rendőrkapitányságtól, valamint az egri vár igazgatóságától akár még engedélyt is kaphatunk arra, hogy beleröhögjünk a Don Pöfeteg arcába.

De akkor sincs semmi baj, ha nem kapunk engedélyt. Akkor még hangosabban fogunk röhögni rajtatok.

Szerző