Nagypapa Londonban

Ő volt családunk csodálatos mandarinja. Az első világháborúban Doberdónál, a hatodik isonzói csatában megsebesült, a gyomrát a kezében vitte a frontsebészetre, ahol a műtét után rövid életet jósoltak neki; ne egyen nehezet, ne igyon alkoholt és ne dohányozzon, mondta neki az olasz orvos. Nagypapa néhány hétig lábadozott, közben viszonya volt egy olasz nővérrel. Kis zöldségüzletet nyitott Szombathelyen, ami a világválság idején tönkrement, a család Budapestre költözött, nagypapa akkor vasedény üzletet nyitott, ami szintén tönkrement. Jöttek a sötét évek, nagypapa megszökött a haláltáborból, és munkát vállalt egy osztrák uszályon, ami Linz környékén elsüllyedt.

- Kincseket szállítottunk, ékszereket, ilyesmit – mesélte nekünk, de mi persze nem hittük el. Nagypapa gyakran füllentett, konfabulált, úgy is mondhatnánk, hogy megrögzött hazudozó volt. Ha a boltban sorba kellett állnia, azt állította, hogy nemzetközi hálókocsi-kalauz és nemsokára indul a vonata.

Egyik lánya, Eszter és családja 1956-ban Londonba költözött - akkori kifejezéssel disszidált -, a férje kezdetben szemétszállító volt, nehezen éltek, de talpra álltak, Eszter saját kozmetikai szalont nyitott. A hetvenes években nagymama meghalt, akkor hívták meg nagypapát Londonba egy hónapra.

- Mit fogok ott csinálni ennyi ideig? – kérdezte tőlem a repülőtéren. Öltönyt viselt, nyakkendőt, de kezében sétabot. A lábának semmi baja sem volt, de néha úgy tett, mintha sántítana, és örült, ha fiatal nők segítenek neki a közlekedésben.

- Majd ismerkedsz – mondtam neki.

Nagypapa persze nem beszélt angolul, de néhány olasz és német szó eszébe jutott a múltból. Naponta sétára indult a Bayswater negyedben, végigjárta a Queensway üzleteit, mindent megnézett, kipróbált, soha nem vett semmit, de az eladók mindig örültek neki, mert azt állította, hogy nyugdíjas olasz operaénekes, aki már fellépett a milánói Scalában is. Eszter ugyan meglepődött, amikor az ismerős pékségben gratuláltak neki a sikeres édesapjához, o sole mio, de ő csak mosolygott. Egy este Eszter telefonált, nagypapa haza akar menni, elszánt, nem lehet marasztalni.

Marival mentünk ki a repülőtérre. Nagypapa, ahogy sejtettük is, botra támaszkodva jött ki az útlevél vizsgálatról, egy fiatal földi utaskísérő támogatta.

- Mi történt? – kérdeztem izgatottan.

- Hát képzeld – felelte nagypapa feldúltan –, lementem a közeli halárushoz és megkérdeztem, van-e ponty. Haben Sie Karpf? Úgy nézett rám, mint egy őrültre.

Azért nem állt messze a valóságtól, gondoltam.

- Mondtam otthon Eszternek, én egy pillanatig nem maradok olyan országban, ahol nem ismerik a pontyot. Elegem volt.

- Jól tetted – a feleségem pedagógus volt, tudta, mit kell mondani.

A frontsebész valamit jól csinált annak idején, mert nagypapa kilencvenhét éves koráig élt, utolsó éveit a diplomáciai kiküldetésem idején egy öregek otthonában töltötte. Az ápolónők szerint fogdosta őket, de én ezt nem hittem el. Amikor meghalt, egy cipősdobozt találtunk az ágya alatt. Tele volt ékszerekkel. Volt mellette egy üzenet is. „Marinak és Gyurinak az uszályról.”

Szóval egyszer mégis igazat mondott.