Szijjártó ismét nekiment a holland nagykövetnek

Publikálás dátuma
2017.08.28. 11:11
FOTÓ: Molnár Ádám
Vannak bevándorláspárti kormányok, ezekkel a kibékíthetetlen ellentét a következő időszakban is meg fog maradni, mert mi nem hátrálunk meg - így gerjesztette tovább Szijjártó Péter külügyminiszter a Hollandia és Magyarország között kialakult diplomáciai konfliktust a szélsőjobboldali Magyar Hírlapban.

Az egész Gajus Scheltema távozó holland külképviseleti vezető múlt heti, 168 Órának adott interjújával kezdődött, amiben a muszlim terroristákról azt mondta, hogy „ugyanolyan elv mentén kreálnak ellenséget, mint a magyar kormány”. A nagykövet marxistának nevezte Orbánék világlátását, arra hivatkozva, hogy Magyarországon „csak pró és kontra álláspont lehetséges, valaki vagy velünk van, vagy ellenünk”.

Minderre Szijjártó a bizonyítás erejével reagált, hiszen még aznap kijelentette: „Reméljük, hogy gyorsan hazamegy” – majd hozzátette, hogy Scheltemát nem látják szívesen többé a külügyminisztériumban. A magyar ügyvivőt ezután arra utasította Szijjártó, hogy hétfőn a holland külügyminisztériumban utasítsa vissza Hollandia nagykövetének kijelentéseit, és kérjen magyarázatot. Majd pedig, mielőtt még a holland kormány bármit reagálhatott volna, Szijjártó azzal is előállt péntek reggel, hogy hazarendelte a hollandiai magyar nagykövetet, s határozatlan időre megszakította a magas szintű diplomáciai kapcsolatot.

A külügyminiszternek azonban ez sem volt elég, hétfőn a Magyar Hírlapban adott interjújában egyértelművé tette, hogy ők nem hátrálnak meg, és a kibékíthetetlen ellentét meg fog maradni a két ország között. Szerinte a távozó holland diplomata interjúja magamutogató stílusú volt, kivagyiságot fitogtatott, amivel a nagykövet észre akarta vetetni magát, láthatóvá akarta tenni magát még a távozása előtt. „Kicsit túl jól sikerült” – kötött bele a nagykövetbe Szijjártó.

Azt is mondta: ha egy nagykövet a magyar kormány és a terroristák motivációi közé egyenlőségjelet tesz, azzal mindenképpen átlépi a vörös vonalat, ez elfogadhatatlan. A kölcsönös tiszteleten áll vagy bukik minden. Én olyan külpolitikát folytatok, ami kizárólag a magyar érdekeket tartja szem előtt, nem vagyunk hajlandók meghunyászkodni senki előtt, ha a több mint ezeréves magyar államot nem tartják tiszteletben, de én is tisztelettel közelítek másokhoz, akkor is, ha vitáink vannak” – jelentette ki.

Szijjártó Péter fél Európát ellenségként kezelve hozzátette, hogy számít további bírálatokra más országoktól, mert Németországban és Ausztriában is választás lesz, és szerinte a német szociáldemokraták vezetője, Martin Schulz mindent elkövet annak érdekében, hogy Magyarországot bevonja a német kampányba, ahogy Christian Kern osztrák kancellár is így tesz. Álláspontját úgy summázta, hogy a viták legfontosabb oka, hogy vannak bevándorláspárti kormányok Európában, és van a magyar kormány, amely egyértelművé tette, hogy nem enged be illegális bevándorlókat Magyarországra, „a biztonság pártján áll” - alkalmazta a jól bevált "Magyarország megvédi polgárait" típusú propagandaszöveget Szijjártó.

Szerző

Lengyel László: Sötét vizek partján

Publikálás dátuma
2017.08.26. 09:30
A JOBBOLDALI SZELLEMI ELIT, amely korábban a Fidesz eszméit előállította és hitelesítette, levált a rendszerről Fotó: Vajda Józ

A magyar rendszerek végjátékaiban legalább annyira részesek a hatalom meghasonlott emberei, mint az ellenzékiek. Ha egy rendszer elveszti szellemi és erkölcsi alapjait, a benne hívők hitét, a félelem és a tehetetlenség csak ideig-óráig tarthatja életben. A Rákosi-rendszer 1956-os összeomlását a lelkiismeretük által gyötört, bűneikkel és hibáikkal viaskodó reformkommunisták hangos vitái, magukat sem kímélő bírálatai készítették elő. A Kádár-rendszer 1989-es összecsuklását nemcsak a gorbacsovi önbírálat külső, hanem a rendszer korábbi vezetőinek és híveinek belső megroppanása is okozta. Mindkét rendszer az utolsó pillanatáig kitartott a „nálunk nincs jobb”, a „nincs alternatíva” fölényes, megvető magatartása mellett, hiszen náluk volt minden hatalom, látszólag azt tehettek, amit akartak.

A mi emberünk

Orbán Viktornak először 2012 őszére rendültek meg a támasztékai, amikor nemcsak a tisztakezűség illúziója szűnt meg, hanem világossá vált a rendszer tekintélyelvű karaktere. Csakhogy a rendszerváltás utáni magyar parlamenti kísérlet torz és elfajult jellege, a jogos választói csalódottság a pártokban, továbbá az európai demokratikus rendszerek válsága, erkölcsileg és szellemileg kívánatossá tették a vezérelvű, személyes hatalmon alapuló rendszert. Miért ne gondolta volna a magyar társadalom többsége, ha az európai és az amerikai társadalmak többsége is azt gondolta, hogy a hagyományos parlamentáris rendszerek kora lejárt, a jogállam valójában az elit tömegek ellen irányuló állama, a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok fenntartója. És miért ne hitt volna abban, hogy a jól kiválasztott nemzeti vezető, aki szoros kapcsolatban áll népével és nemzetével, jobban képviseli a szuverén nemzet érdekét, az ő érdekeit, mint a maguk hasznát leső pártok. Nem ért-e minket inkább ő, mint a budapesti pártvezetők vagy a brüsszeli bürokraták? Gyors, hatékony, megbízható: a mi emberünk és mi az ő emberei vagyunk.

Másodszor a 2014-es őszön repedtek meg az orbáni falak. A választó immár tudatosan választotta az Orbán-rendszert, négy év tapasztalatai alapján. Felmérhette előnyeit és hátrányait. Már sehol sem volt a múlt, hanem mindenütt a rendszer jelene: intézményei, játékszabályai és emberei. Már mindenki tudhatta, mire számíthat városában és falujában, mit tehet és mit nem, ki az úr és ki a szolga. Már mindenki ismerhette a vezér szenvedélyeit: stadionépítés és Brüsszel bosszantása. Már megkezdődhetett a beleszokás, a konszolidáció, az elhelyezkedés a karrierpályákon. Már a lopás és csalás szokássá, viselkedési szabállyá vált, nem lopás és nem csalás. Új erkölcs és új szellem: azt vesszük el a korábbi uraktól, amit ők vettek el a korábbi uraktól – nekünk ez jár. A jó magyarok hajdan elvették a rossz zsidóktól, a kommunisták elvették a jó magyaroktól, a poszt-kommunista rendszerváltók és a multinacionálisok elvették a kommunistáktól, és mi, jó magyarok jogosan elvesszük a poszt-kommunista rendszerváltóktól és multinacionálisoktól.

A jövő elvesztése

Értjük, értjük, válaszolta erre a választó, de mi a jövő? Értjük a ti jövőtöket, de mi a mi jövőnk? Mi a gyerekeink és unokáink jövője? Mi az országé? Lesz itt végre béke és nyugalom? Biztonság és átlátható szabályok? Lehet, hogy mégis Berlinben és Párizsban, Londonban és Linzben van a jövő? Mit tegyünk, ha az ország ura nem érti a netet, a fiatalokat, jaj, talán a jövő világát se? Lehet, hogy az egészségügyünkben és az oktatásunkban kellene látni a jövőnket, s nem a felcsúti stadionban, a budai palotában, az óriás pocakon feszülő csíkos ingben és a kolbásztöltésben? Lehet, hogy így a jövőnk a még súlyosabb egyenlőtlenség? Senki nem törődik a mi gyerekeinkkel, csak a hatalom urai a sajátjaikkal? Százezrek kezdték Európában keresni a jövőjüket, mert nem látták a magyarországi távlataikat. De 2017 tavaszáig általános volt a tanácstalanság. Talán az illiberalizmusé és a nacionalizmusé, a tekintélyelvűségé és a populizmusé a jövő, Orbán és Erdoğan, Putyin és Trump, a Brexit hozzák az új világ szabályait. Talán szétesik az Európai Unió és eljön a nemzetállamok kora. Csakhogy egymás után derült ki országról országra, hogy se a Brexit, se Trump nem hoz eredményt, se Erdoğannak, se Putyinnak nem nyílik nagyobb politikai és gazdasági tér. A korrupt tekintélyelvű rendszerek korlátai megmutatkoznak.

Nincs veszélyesebb egy rendszer számára, mint amikor elveszti a jövőjét. Amikor Brazíliában, Dél-Koreában és Pakisztánban a korrupt elnököket a társadalmi nyomás és az igazságszolgáltatási rendszer együttese lemondásra kényszeríti. Amikor Ahmet Davutoğlu török miniszterelnök a lemondást választja, mert nem akar tovább menni Erdoğannal a tekintélyelvűség, a korrupció és az Európa-ellenesség útján. Amikor kongresszusi képviselők, szenátorok, miniszterek és fehér házi tisztviselők mennek szembe a felelőtlen amerikai elnökkel. Amikor a „brexiterek” kisebbségbe kerülnek és a May-kormány alig marad lábon. Az Orbán-rendszer a CEU, Soros és Brüsszel elleni kampányával és a nyíltan vállalt „miénk itt minden” arcátlansággal eldöntötte az ország jövőjét. Megüzente: nekünk van jövőnk, nektek nincs. Ezzel új várakozásokat ébresztett nemcsak a külső, ellenzéki, hanem a belső, rendszeren belüli ellenállással szemben is.

Kevés nehezebb dolog van, mint szembefordulni saját politikai oldalunkkal. Elgondolni, kimondani, hogy akikre szavaztunk, akikben hittünk, akikre az ország jövőjét bíztuk és akikért kiálltunk, csalódást okoztak, elvesztették a hitelüket. Dehogyis megy ez a csalódás végbe gyorsan és könnyen. Hiszen saját magunkkal is szembe kell néznünk. Miért és hogyan támogattuk azokat, akikkel ma már nem értünk egyet? Elveszteni Európát, szakmai hitelünket, emberi tisztességünket. Elveszteni gyerekeink megbecsülését. Te ezekkel vagy? A politikai válás különösen nehéz, ha a politikai mezőben izzó a gyűlölet: minden egyes bíráló szó, gesztus segíthet a másik tábornak. Hogyan mondhatná ki ugyanazokat a szavakat egy republikánus, amit egy demokrata mondott minden nap? Hogyan tudod úgy elmondani bírálatodat a baloldallal szemben, hogy ne segítse a jobboldalt? Tudom, mekkora belső meghasonlást okozott Gyurcsány 2006-ban a baloldalon, s mennyire nem volt könnyű kimondanom, a se Gyurcsány, se Orbán mondatot.

A konzervatívok leválása

Tudom, hogy mennyi kételyt és szorongást jelent a mai jobboldalon kimondani az Orbán-rendszerről a bírálatot, hogy ne árulásnak, ne hitehagyásnak tűnjék. A senki földjére kerülsz. Nem vagy se szocialista, se liberális, hanem az a konzervatív, aki őszintén hitt a Fideszben, azt gondolta, hogy végre más és jobb lesz 2010 után. Nem a politikai oldaladdal, saját eszméiddel akarsz szakítani, hanem azzal a politikai erővel, amely az oldaladat és eszméidet meggyalázta. A hatalom ellenfelének lenni mindenkor bátorság. De egy ilyen könyörtelen hatalom belső ellenfelévé válni még nagyobb bátorság. Se téged, se családodat, se munkatársaidat nem védi meg senki, ha jobboldaliként bírálod a rendszert. És könyörtelen a társadalom, a környezeted is: lehet, hogy titkon egyetértenek veled, ők is azt gondolják, amit te, de kimondani mégse kellett volna! Veszélyezteted az Ügyet! Ebben a nehéz helyzetben vagy ide vagy oda állsz! – követelik tőled azok, akik tegnap még együtt voltak veled és talán holnap is együtt lesznek, de ma elítélnek.

Ha jól látom, a konzervatív jobboldal hozzákezdett szellemi és erkölcsi állásainak kiépítéséhez. Az egyéni és bizonytalan rendszerbírálatok csoportos és pontosan körvonalazható állásfoglalásokká növekedtek. Levált a rendszerről az a jobboldali szellemi elit, amelyik korábban a Fidesz eszméit előállította és erkölcsileg hitelesítette. Tudom, hogy Orbán úgy véli, rendszere elfogadottságához már nincs szükség semmilyen hiteles eszmére és az erkölcsöt ő diktálja, vagyis szellemi elitjét egyszerűen kirúgta. Miért álljon szóba Tölgyessy Péterrel, amikor Habony Árpádja is van? Mit kezdjen Sólyom Lászlóval vagy Jakab Andrással, amikor bármelyik nyikhaj ügyvéd megír egy törvénytervezetet bármiről? Kit érdekelnek Bod Péter Ákos, Chikán Attila, Csaba László, Mellár Tamás, Urbán László károgásai a gazdaságról, ha Matolcsy és Csányi megmondták, hogy minden rendben van? Miért hallgatná meg Stumpf István bírálatát a kormányzásról, Pokorni Zoltánét az oktatásról? Orbán és a régi Fidesszel köszönőviszonyban se lévő csapata csak gúnyolódnak, ha Navracsics és Martonyi, Fellegi és Jeszenszky eltérő véleményét megismerik a külpolitikáról, a CEU-ügyről: ugyan, kik ezek? S vajon nem áruló hitehagyottak a Magyar Nemzet, a Hír TV és a Heti Válasz szerkesztői, újságírói?

Természetesen Orbán Viktor a Belső Pártra, az Udvarra figyel – az előbbiek sosem voltak az új, erőre és pénzre alapított Belső Párt tagjai, vagy már száműzték őket. Soha többé nem vehetnek részt az uralkodó reggeli öltöztetésében, egyetlen sokmilliárdos villásreggelin. Fél szemmel még Kövért nézi, aki már elvesztette a Fideszt, mint ügyét, de megszállottan gyűlöl mindent és mindenkit – veszélytelen. És ugyancsak félszemmel Ádert, akinek régóta semmilyen ügye sincs, de talán egyszer még eszébe jut, hogy valaha volt valaki – kiszámíthatatlan kockázat.

Kiszámíthatóan a legveszélyesebbek a trón vélt vagy valódi örökösei, akiket az uralkodó és emberei vizsga szemmel néznek, a mai Beriját és Malenkovot, Grószt és Bereczet – Rogánt és Lázárt. A Simicska-ügy megmutatta, hogy az uralkodónak leginkább azoktól kell tartania, akik a legbensőbb emberei, akik valamennyi titkát és trükkjét ismerik, és akiknek ugyanúgy nincsenek elveik és gátlásaik, ahogy a rendszer urának. Hűség és lojalitás helyett érdek és erőviszonyok, versengés és kölcsönös becsapás a mozgatóik. Intelligens hatalomgépezetek. Csak egy alternatívát ismernek: ajánlatot és még jobb ajánlatot. Bárkit, bármikor eladnak, elintéztetnek. Nemcsak a vezér ezer tekintete nézi őket, ők is figyelik egymást és a vezért. A legkisebb gyengülés, rezzenésnyi hibázás bekerül a háborús leltárba. Várnak. Lesnek. Szivárogtatnak. Szervezkednek. Sötét ügyek. Sötét vizek.

„Ülök, csapdos ár és hideg szél / Babyloni sötét vizeknél.”

Lakhatási válság - Felelősség és lehetőség

Publikálás dátuma
2017.08.26. 09:28
KILAKOLTATOTT CSALÁD - Nincs előírás, hogy alternatív lakhatást biztosítsanak számukra - Népszava fotó/Tóth Gergő

Magyarországon lakhatási válság van. 400 ezer ember – köztük több mint 100 ezer gyerek – otthonában nincs WC. Közel egymillió ember nem engedheti meg magának, hogy megfelelően fűtse az otthonát. Több mint kétmillió ember él olyan háztartásban, amelyben előfordul, hogy pénzhiány miatt elmaradnak a lakbérrel, a rezsivel vagy a lakáshitel törlesztőrészletével. Ezrek élnek közterületen és túlzsúfolt tömegszállásokon. A lakhatási szegénység legtöbb mutatója Magyarországon jelentősen rosszabb, mint a többi – hasonló gazdasági teljesítő-képességű – visegrádi országban. Ez is arra utal, hogy a magyar állam elhibázott, szegényellenes lakáspolitikáját alapvető felelősség terheli abban, hogy ilyen sok ember él a megfelelő lakhatás lehetőségétől megfosztva.

„Szociális” bérlakások

A szélsőségesen igazságtalan társadalmi hatásokkal járó lakásprivatizáció, valamint az önkormányzati lakásállomány ezt követően is tovább folytatódó leépülésének az eredményeként jelenleg a lakások csupán 2,5 százaléka önkormányzati bérlakás. Ez messze elmarad mind az európai átlagtól, mind pedig a támogatott bérlakásokra rászoruló háztartások számától.

A szabályozás is rossz: egy országos lakbér-támogatási rendszer hiánya nem ösztönzi, a lakástörvény pedig nem kötelezi az önkormányzatokat arra, hogy a lakásokat „szociális” szempontok szerint osszák el, és „szociális helyzet alapján” megállapított lakbért kérjenek értük – ne pedig eladják vagy célzottan a magasabb jövedelmű, fizetőképesebb rétegeknek utalják ki, „költségelvű” vagy „piaci” lakbérrel. A lakások lakbére az utóbbi két esetben is jóval alacsonyabb a tényleges piaci árnál, az ezzel járó több tízezer forintos (rejtett) lakbértámogatás viszont általában a kevésbé vagy egyáltalán nem rászoruló bérlőkhöz jut.

Kilakoltatások

Jól mutatja a magyarországi „szociális bérlakás-szektor” állapotát, hogy az elmúlt másfél évtizedben háromszorosára növekedett a hátralék miatti kilakoltatások száma az önkormányzati lakásokból. 2015-ben, a téli kilakoltatási moratórium által nem érintett 9 hónapban egy átlagos napon több mint négy kilakoltatásra került sor csak az önkormányzati lakásokból. A kilakoltatások a lakás-szektor egészében is egyre gyakoribbak, és már a kifejezetten a súlyosan eladósodott rászoruló családok számára létrehozott Nemzeti Eszközkezelő lakásaiból is mindennapossá váltak.

Az önkormányzatoknak semmilyen betartható törvényi kötelezettségük nincs arra, hogy a kilakoltatottaknak bármilyen alternatív lakhatást biztosítsanak. Akkor sincs, ha gyermekes családok, várandós nők, idősek vagy tartós betegek kerülnek az utcára. A kilakoltatások így gyakran családok szétszakadásához vezetnek. Noha a gyermekvédelmi törvény egyértelműen kimondja, hogy „gyermeket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani”, erre a kegyetlen gyakorlatra mégis rutinszerűen és vélhetően egyre gyakrabban kerül sor, súlyos traumát okozva ezzel a gyerekeknek és szüleiknek.

Magánbérleti szektor

A magántulajdonú bérlakásokból történő kilakoltatásokról adat sincsen: annyi biztos, hogy ezekben sokkal kisebb szerep jut a jogszabályokba foglalt eljárásoknak, amiket gyakran önbíráskodás és fenyegetések helyettesítenek. A széleskörű informalitás – és az ebből következő bizonytalanság – azonban nem csupán a kilakoltatásokra jellemző, hanem a magánbérleti szektor egészére. Ennek jelentős szerepe van abban is, hogy egyre több és mostanra már mintegy százezer embernek lényegében nincsen használható lakcíme.

A lakásbérlésre vonatkozó törvények azonban akkor sem biztosítanák a lakhatás biztonságát, ha betartanák azokat. Az európai államok jelentős részével szemben Magyarországon például nem csupán a lakbérek, hanem a lakbér-emelések mértékének sincsen jogszabályban rögzített felső határa. Az elmúlt öt évben Budapesten kétszeresére, számos nagyobb városban másfélszeresére növekedtek a lakbérek.

Lakástámogatások

A lakásszegénység enyhítése, a hajléktalanná válás megelőzése a rendszerváltást követő időszakban soha nem volt prioritása a lakáspolitikának. A fontosabb programok – a rövidtávú politikai haszonszerzésen és a válságkezelés kényszerén túl – alapvetően gazdaság- és népesedéspolitikai célokat szolgáltak. A legtöbb közpénzt felemésztő lakáspolitikai programok többnyire a lakástulajdon-szerzést támogatták, és támogatják. Az ilyen típusú programokból – mint jelenleg a CSOK – általában éppen a lakástámogatásra leginkább rászorulók maradnak ki: azok, akiknek a támogatással együtt sincs annyi megtakarításuk, hogy lakást építsenek, illetve (még az államilag támogatott) lakáshitelek törlesztő részleteit sem tudják kigazdálkodni jövedelmükből.

A rendszerváltást követő lakáspolitikára általában jellemző volt, hogy a támogatásokból indokolatlanul nagy mértékben részesedtek a társadalom magasabb jövedelmű, vagyonosabb rétegei. A gázártámogatásra 2003 és 2007 között elköltött 330 milliárd forintból több jutott a leggazdagabbaknak, mint a szegényeknek. Az első Orbán-kormány által bevezetett lakáshitel-támogatásokra 2002 és 2010 között elköltött több mint ezer milliárd forintnak akár a kétharmada is a társadalom leggazdagabb 20 százalékához juthatott. A devizahitel-válság állami kezelése során a leggazdagabb családok részesültek a legtöbb támogatásban, és a „rezsicsökkentés” is sokkal nagyobb megtakarítást jelentett a leggazdagabb társadalmi rétegeknek, mint a szegényeknek.

Megoldások

A magyar állam bőven megengedhetné magának a lakhatási szegénység és a hajléktalanság csökkentéséhez szükséges programok költségeit. Sőt, a lakásszegénység enyhítésében már akkor is jelentős eredményeket lehetne elérni, ha az állam egy forinttal sem fordítana többet lakásügyre, csak okosabban és igazságosabban használná fel, amit már most is erre költ.

A valódi megoldások alapvető irányairól lényegében szakmai konszenzus van. Be kell vezetni egy országos és a korábbinál jóval magasabb összegű lakásfenntartási támogatást, és az ország minden településén biztosítani kell az adósságkezelési szolgáltatáshoz való hozzáférést. Szükség van egy kiterjedt, támogatott bérlakás-szektor kialakítására is, az önkormányzati lakásgazdálkodás újraszabályozásával együtt. Fel kell számolni az elhelyezés nélküli kilakoltatások gyakorlatát, és azonnal érvényt kell szerezni a gyermekvédelmi törvény rendelkezésének, amely szerint gyermeket „kizárólag anyagi okból” fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani. Végül, célzott programokra van szükség a szegregált telepeken és a komfort nélküli lakásokban élők lakhatási körülményeinek javítására.

Az ellenzéki önkormányzatok felelőssége

Ezeknek a reformoknak a jelenlegi politikai viszonyok között szinte semmi esélye nincsen. Mégsem igaz azonban, hogy ne lenne mit tenni. A lakhatás fenntartásához és az adósságkezeléshez kapcsolódó központi pénzbeli ellátásoknak a megszüntetésével jelentősen növekedett a helyi önkormányzatok szerepe. A lakásgazdálkodás felett pedig eddig is lényegében szabadon rendelkezhettek. Nem sok jele van azonban annak, hogy az ezzel járó lehetőségeket legalább az elvben baloldali pártok által vezetett önkormányzatok kihasználták volna.

Vannak jó példák: a XIII. kerületi önkormányzat által épített bérlakásoknak önmagukon túlmutató jelentőségük van, amennyiben demonstrálják, hogy az önkormányzatok nem csupán a lakások eladása vagy elhanyagolása között választhatnak – noha a kerület vezetése eközben a kormánypárti önkormányzatoknál is szigorúbb helyi rendeletet fogadott el a közterületi hajléktalanság hatósági üldözéséről. A zuglói önkormányzat a minimumjövedelem mellett bevezetett egy, a szakmai javaslatokból és nemzetközi példákból már jól ismert lakásfenntartási támogatást, a kerületben működő adósságkezelési szolgáltatás pedig a korábbiaknál nagyobb támogatással és rugalmasabb feltételekkel szolgálja a lakásvesztés megelőzését. A lakásgazdálkodás reformja a kelleténél lassabban halad, de a lakások következetlen és méltánytalan elosztását egy átlátható, az igénylők lakhatási szükségleteire alapozott rendszer váltotta fel, és az önkormányzat rendeletbe foglalta a minimálisan elfogadható elhelyezés nélküli kilakoltatások tilalmát is.

Ha az Orbán-rezsim szegényellenes intézkedéseit bíráló ellenzéki pártok komolyan gondolják, amit mondanak, akkor itt az ideje, hogy ezt érvényre is juttassák – az összes általuk vezetett önkormányzatban. Innovatív és igazságos helyi szociálpolitikai és lakáspolitikai reformok nem csupán az ott élők életminőségét, hanem az ellenzéki pártok hitelességét is javíthatnák. Sőt, akár a választási esélyeiket is: a magyar nép ugyanis nem annyira szegényellenes, mint a jelenlegi politikai uralkodó osztály.

Témák
lakhatás