Aki nem volt ellenük, velük volt

Szinetár Miklós még 1991-ben készített Aczél Györggyel, a szocialista Magyarország híres-hírhedt kultúrpolitikusával egy interjút. „A pártállam vége című dokumentumfilm egyedülálló kordokumentum” – így hirdette az ATV, és az őszi műsorstruktúra legnagyobb nézettségét hozhatta volna, ha azok is értesültek volna a vetítésről, akik nem megrögzött nézői a csatornának. Ehelyett augusztusban vasárnap este 11-kor kezdték. A potenciális nézők egy része az M7-en araszol, a többiek a Real Madrid–Valencia meccs végét néznék, ha sokaknál a hirtelen vihar miatt nem tűnik el a kábelszolgáltató jele. 

Ha a filmet napokig szünet nélkül játszanák újra és újra, ahogy a régi Híradó moziban, akkor a következő hetekben volna miről vitatkoznunk, mert remélhetőleg előbb vagy utóbb mindenki megnézné, akiben maradt még egy szikrányi késztetés arra, hogy megértse, miért kezd kialakulni, 27 évvel a váltás után ugyanaz a rendszer Magyarországon.

Szinetár és Aczél a bukásról beszélgetett. Hogy igazából hogy értették, nem derült ki pontosan. Az a bukás, hogy az interjúalany hatalma megtört, az általa fémjelzett korszak véget ért, vagy az, hogy a  politikai diktatúra megdőlt? Vagy az, hogy Aczél már nem tudta befolyásolni, és így önjáróvá vált Kádár János, aztán elvesztette a népszerűségét?

Ma, 2017-ben ebből az a lényeg, hogy az egykori kommunista potentát és klientúrájának egyik prominens tagja egymás között bukásnak nevezte azt, aminek a következménye az éppen akkor létrejött demokrácia volt.

„Ez nem egy portréfilm. Egy alkalom, egy találkozás. Azért is rendhagyó, mert ebben az időben már nem készült Aczéllal interjú. Kérte, hogy ne mutassuk be. Huszonhat évig vártam. Most már talán engedné, és van egy apropó, a jövő hét végén volna százéves” – mondta Szinetár a vetítés előtti nap Rónai Egon műsorában. Múltunk és jelenünk szempontjából a két beszélgetés elválaszthatatlan egymástól.

„Rengeteg pozitív dolgot művelt, és nagyon-nagy hasznára volt a magyar kultúrának” – Szinetár él, mondatai vitaképesek, érdemes továbbkérdezni.

Aczél György halott. Munkássága, döntései, elfogultságai, úgynevezett kultúrpolitikája végérvényesen kutatási területté vált. Megítélésén a huszonhat évet fiókban töltött interjú szemernyit sem változtat. Cinizmusa, a rendszertől való utólagos távolságtartása talán némelyeket meglephet, de ez másodlagos. Az is sokadrendű kérdés, hogy Kerényi Imre és Fekete György vajon miért nem buktak – ha maradunk ennél a szónál – Aczéllal és a rendszerrel.

Rónai Egon beszélgetése Szinetár Miklóssal és Szinetáré Aczél Györggyel megtekinthető az atv.hu videótárában és a YouTube-on. Ha tehetik, nézzék meg. Tévéműsor ritkán nyújtja azt a lehetőséget, hogy el tudjunk gondolkodni az opportunizmus mibenlétén. Meg a saját ízlése szerint tűrő, tiltó vagy támogató kultúrpolitikus hosszú távú szociokulturális hatásán.

Attól függetlenül érdekes, hogy éppen kit tűrnek és kit tiltanak.

Magánuradalmak kultúrpolitika helyett

Publikálás dátuma
2017.08.29. 07:45
Fotók: Molnár Ádám
A jelenlegi hatalom számára csak a kultúra ceremoniális funkciói érdekesek, mondja az Artportál főszerkesztője. Az intézményrendszert személyes érdekek mentén szétszabdalták.

- Nyolc hónappal a választások előtt az ellenzéki pártok programjaikban nem említik a kultúrát. Mi lehet ennek az oka? Nem alkalmas szavazatgyűjtésre?

- Nagyon kevés médiafelületen tudnak bármiről is beszélni, és ha mérlegelni kell, hogy egészségügy, korrupció vagy kulturális intézményrendszer legyen-e a téma, akkor nincs kérdés. Vagy egyszerűen elfelejtődött, mi történt ezen a területen az utóbbi években.

- A kultúrpolitika kifejezés az ötvenes éveket, még inkább Aczél György szellemét idézheti fel sokakban. Ön mit ért kulturális politikán?

- Leginkább egy világos és számon kérhető stratégiát arra, hogy egy kormányzat a kultúrára és a kreatív ágazatokra szánt közpénzt hogyan, pontosan mire, milyen elvek alapján szeretné elkölteni. Határozza meg, mit tekint a feladatának. Miként képzeli el például a hozzáférést, részvételt azok számára is, akik a kultúra központjaitól távol vannak, földrajzi, vagy társadalmi értelemben.

- Ha a közpénzek elköltésének elve a kulturális politika, akkor a Fideszé - mindhárom kormányzati ciklusában - jól körülírható. Erőszakolt szimbólumteremtés, giccsbe hajló nemzeti romantika, empátia nélküli historizálás. Szentkorona kell makraméból?

- Nagyjából tényleg ez zajlik. A pénz és a hatalom erejével leváltani a létező kultúrát, és létrehozni egy homogén, a hatalomhoz lojális másikat. Ez persze nem sikerülhet, viszont hatalmas károkat lehet vele okozni.

- Jogos-e az ellenzéket bíráló vélekedés, hogy az úgynevezett ballib értelmiségiek azért kritizálják a kormányt, mert most nem ők diszponálnak a pénzek fölött?

- Lassan elfelejtjük, hogy az NKA, a Nemzeti Kulturális Alap demokratikus vívmány volt. Önálló rendszer, amelybe adópénz folyt be, és ezt az NKA kulturális projekt-támogatásra osztotta el, szakmai szereplők által, szakmai kritériumok alapján. Sosem volt probléma nélküli a működése, hiszen például, ha valóban szakmaiak a kuratóriumok, akkor jól ismerik a területüket, így lehetnek elfogultságok és ellenszenvek. De ha nem azok, akkor meg hiányzik a terepismeret. Nos, most az a helyzet, hogy az NKA a humánminisztérium tartozéka, a döntnökök egy részének tényleg nincs terepismerete, direkt hatalmi elköteleződése viszont nagyon is van. Az MMA ilyen szempontból pedig egyszerűen értékelhetetlen. Nem demokratikus szervezet, se társadalmi, se szakmai legitimációja nincs. A hatalom meghosszabbított karja csupán. És éppenséggel bent ül az NKA testületeiben, a minisztérium jelöltjeivel együtt többségben van a hatalom itt is. Indokolhatatlan ez a jelenlét, és megalázó a pályázók számára.

- Miből áll össze egy jól működő kulturális intézményrendszer?

- Szakemberek talán vitatkoznának velem, de szerintem minden olyan intézményes szereplő, amely a kultúra létrehozásában, illetve közvetítésében részt vesz, az része ennek a rendszernek. Akár köz-, akár magánintézmény. A képzőművészetben például a non-profit galériáktól, a művészek vezette helyektől a kereskedelmi galériákig, nagy múzeumokig és kiállítóhelyekig, a kritikai folyóiratokig, a támogató szervezetekig és ösztöndíj alapokig minden ide tartozik. A többi művészeti területen ugyanígy: érzékeny, egymásra épülő szisztéma. Ahol világosak a pozíciók, tudjuk, hogy ki mivel foglalkozik és miből működik.

- Hol ereszt a rendszer?

- Leginkább a közintézményi területen. Fentről lefelé szétesett a struktúra: megszűnt a terület felső szintű képviselete, és ennek politikai okai voltak. A kulturális területet magánuradalmakra szabdalták szét. Hogy az evidenciákat mondjam: Andy Vajna a film, Baán László a múzeumügy, Vidnyánszky Attila a színház, Fekete György az összes többi. De ennél finomabban íródott szét, porlott szét az egész. Nincs már örökségvédelem, nincs koherens projekt-támogatási rendszer, nincs közművelődési stratégia, nincs kortárs kultúra a közoktatásban, nincs működő digitális-kultúra stratégia, nincs önálló filmarchívumi rendszer és nincs kulturális közmédia sem – azért az M5-öt nem nevezném annak. És nincs világos, ösztönző szabályrendszerük a magántámogatásoknak sem. Igaz, az sose volt.

- Szőcs Géza azt írta lapunknak Reményi József Tamás nyílt levelére, amelyben azt kérte az irodalmi élet résztvevőitől, hogy közreműködésükkel ne legalizálják az állam torz pénzosztó gyakorlatát, hogy szerinte virágozzék minden virág. Ez életszerű? 

- A kritikus művészet partvonalra került, és onnan nem is tud elmozdulni – ez pedig a hatalom érdeke. A közintézmények lefelé zártak, nem áramlik be friss gondolat, friss vér. Akiket viszont az MMA-ban havi apanázsban részesítenek, azokat azért fizetik, hogy megszűnjenek művésznek lenni. Amennyiben elfogadjuk, hogy egy művész kritikusan gondolkodó, autonóm alkotó személyiség. Nem látunk például hazai kortárs nagykiállításokat szinte sehol. A színházba még csak-csak beszivárog valami újdonság, de fontos hozzátenni, hogy Budapesten zömmel fővárosi fenntartásúak a színházak, és itt még található néhány alternatív játszóhely is.

- A jelenlegi kormány párhuzamos intézményrendszerrel kerüli ki kritikusait, és szakmaiatlan árnyékszervezetnek tünteti fel az addig létezőt. Az MMA jó példa erre. Öröktől valónak beállított, de valójában 2011-ben került be az alkotmány helyébe lépő alaptörvénybe, hatalmas ingatlanvagyont kapott, majd közpénzből – ahogy ön fogalmazza: havi apanázzsal - tagságot is vásároltak hozzá. Éppen a napokban kapták meg a jogosultságot a nemzeti filmvagyon megőrzésére és terjesztésére is. Nagyobb hatalma és több pénze van, mint a kulturális minisztériumnak.

- Az MMA árnyékminisztériumként működik, politikát csinál, miközben nem számoltatható el politikailag. Teljes anakronizmus a léte. Az pedig hajmeresztő, ha hozzájuk rendelik a filmvagyont, és – úgy tűnik –, az Építészeti Múzeumot. Ezeknek független intézményeknek kellene lenniük.

- Szekértábor. A magyar nyelv az Egri csillagokon kívül ezt a kifejezést csak a kultúrával kapcsolatban használja. Mi a megosztottság oka?

- Az szerintem nem baj, ha párhuzamos kulturális kánonok, világok élnek egymás mellett. Ez még természetes is. Az már baj, ha nem tudnak szóba állni egymással, és az még nagyobb, ha a hatalom privilegizált helyzetbe hozza az egyiket a sok közül. Akadémiát alapít rá, kitömi pénzzel, és beleírja a jogrendszerbe – kigyomlálhatatlanul. Kialakít egy olyan szerkezetet, ami leválogatja a hatalomhoz hű embereket, az összes többit pedig belső emigrációba kényszeríti. Láttunk már ilyet, 1989 előtt. Akkor tényleges kontroll is volt, ma a cenzúrázást elvégzi a struktúra magától.

- Az MMA és az NKA jelenleg évi 18 milliárdból gazdálkodik. Ez stadionban számolva kis összeg, könyvszakmában és képzőművészetben hatalmas. Ebből akár jövőt is lehetne építeni?

- Sok mindenre lehetne költeni A kulturális dolgozók gyalázatos béreinek rendezésére, az alulfinanszírozott közgyűjteményekre. A fiatal képzőművészek és a kurátorok külföldön keresnek megélhetést. Művészetpedagógiával szinte csak civil szervezetek foglalkoznak, a megszűnés határán. De nem tudom, hogy ma mit nevez a kormány kulturális költségvetésnek. Szétfoszlottak ezek a keretek, ki tudja, hogy az MMA vagy a Liget projekt, vagy a felújítások minek a részét képezik.

- Mi következik az egyoldalú kultúrpolitikából hosszú távon?

- Jelenleg a kultúra ceremoniális funkciói érdekesek csak a hatalom számára, mindaz, ami a saját legitimációját támogatja meg. Emlékezetes, hogy az Alaptörvény nevű szöveget a Nemzeti Galériában képzőművészeti kiállítással akarták megünnepelni – beírni magukat a kultúrtörténetbe. Kínos lett az eredmény, mert a valódi művészet ezt a szívességet nem teszi meg egyetlen kurzusnak sem. És persze fontos a biznisz. Épületfelújítások, műtárgymozgatások, vásárlások. De ennek semmi köze a kultúra tartalmi részéhez.

- Mi szükség van a kultúrára? 

- Csak annyira szükséges, mint a levegő vagy az élelem.

Névjegy
Nagy Gergely író, újságíró az artportal.hu művészeti lap főszerkesztője, az OFF-Biennále Budapest munkatársa.

Magánuradalmak kultúrpolitika helyett

Publikálás dátuma
2017.08.29. 07:45
Fotók: Molnár Ádám
A jelenlegi hatalom számára csak a kultúra ceremoniális funkciói érdekesek, mondja az Artportál főszerkesztője. Az intézményrendszert személyes érdekek mentén szétszabdalták.

- Nyolc hónappal a választások előtt az ellenzéki pártok programjaikban nem említik a kultúrát. Mi lehet ennek az oka? Nem alkalmas szavazatgyűjtésre?

- Nagyon kevés médiafelületen tudnak bármiről is beszélni, és ha mérlegelni kell, hogy egészségügy, korrupció vagy kulturális intézményrendszer legyen-e a téma, akkor nincs kérdés. Vagy egyszerűen elfelejtődött, mi történt ezen a területen az utóbbi években.

- A kultúrpolitika kifejezés az ötvenes éveket, még inkább Aczél György szellemét idézheti fel sokakban. Ön mit ért kulturális politikán?

- Leginkább egy világos és számon kérhető stratégiát arra, hogy egy kormányzat a kultúrára és a kreatív ágazatokra szánt közpénzt hogyan, pontosan mire, milyen elvek alapján szeretné elkölteni. Határozza meg, mit tekint a feladatának. Miként képzeli el például a hozzáférést, részvételt azok számára is, akik a kultúra központjaitól távol vannak, földrajzi, vagy társadalmi értelemben.

- Ha a közpénzek elköltésének elve a kulturális politika, akkor a Fideszé - mindhárom kormányzati ciklusában - jól körülírható. Erőszakolt szimbólumteremtés, giccsbe hajló nemzeti romantika, empátia nélküli historizálás. Szentkorona kell makraméból?

- Nagyjából tényleg ez zajlik. A pénz és a hatalom erejével leváltani a létező kultúrát, és létrehozni egy homogén, a hatalomhoz lojális másikat. Ez persze nem sikerülhet, viszont hatalmas károkat lehet vele okozni.

- Jogos-e az ellenzéket bíráló vélekedés, hogy az úgynevezett ballib értelmiségiek azért kritizálják a kormányt, mert most nem ők diszponálnak a pénzek fölött?

- Lassan elfelejtjük, hogy az NKA, a Nemzeti Kulturális Alap demokratikus vívmány volt. Önálló rendszer, amelybe adópénz folyt be, és ezt az NKA kulturális projekt-támogatásra osztotta el, szakmai szereplők által, szakmai kritériumok alapján. Sosem volt probléma nélküli a működése, hiszen például, ha valóban szakmaiak a kuratóriumok, akkor jól ismerik a területüket, így lehetnek elfogultságok és ellenszenvek. De ha nem azok, akkor meg hiányzik a terepismeret. Nos, most az a helyzet, hogy az NKA a humánminisztérium tartozéka, a döntnökök egy részének tényleg nincs terepismerete, direkt hatalmi elköteleződése viszont nagyon is van. Az MMA ilyen szempontból pedig egyszerűen értékelhetetlen. Nem demokratikus szervezet, se társadalmi, se szakmai legitimációja nincs. A hatalom meghosszabbított karja csupán. És éppenséggel bent ül az NKA testületeiben, a minisztérium jelöltjeivel együtt többségben van a hatalom itt is. Indokolhatatlan ez a jelenlét, és megalázó a pályázók számára.

- Miből áll össze egy jól működő kulturális intézményrendszer?

- Szakemberek talán vitatkoznának velem, de szerintem minden olyan intézményes szereplő, amely a kultúra létrehozásában, illetve közvetítésében részt vesz, az része ennek a rendszernek. Akár köz-, akár magánintézmény. A képzőművészetben például a non-profit galériáktól, a művészek vezette helyektől a kereskedelmi galériákig, nagy múzeumokig és kiállítóhelyekig, a kritikai folyóiratokig, a támogató szervezetekig és ösztöndíj alapokig minden ide tartozik. A többi művészeti területen ugyanígy: érzékeny, egymásra épülő szisztéma. Ahol világosak a pozíciók, tudjuk, hogy ki mivel foglalkozik és miből működik.

- Hol ereszt a rendszer?

- Leginkább a közintézményi területen. Fentről lefelé szétesett a struktúra: megszűnt a terület felső szintű képviselete, és ennek politikai okai voltak. A kulturális területet magánuradalmakra szabdalták szét. Hogy az evidenciákat mondjam: Andy Vajna a film, Baán László a múzeumügy, Vidnyánszky Attila a színház, Fekete György az összes többi. De ennél finomabban íródott szét, porlott szét az egész. Nincs már örökségvédelem, nincs koherens projekt-támogatási rendszer, nincs közművelődési stratégia, nincs kortárs kultúra a közoktatásban, nincs működő digitális-kultúra stratégia, nincs önálló filmarchívumi rendszer és nincs kulturális közmédia sem – azért az M5-öt nem nevezném annak. És nincs világos, ösztönző szabályrendszerük a magántámogatásoknak sem. Igaz, az sose volt.

- Szőcs Géza azt írta lapunknak Reményi József Tamás nyílt levelére, amelyben azt kérte az irodalmi élet résztvevőitől, hogy közreműködésükkel ne legalizálják az állam torz pénzosztó gyakorlatát, hogy szerinte virágozzék minden virág. Ez életszerű? 

- A kritikus művészet partvonalra került, és onnan nem is tud elmozdulni – ez pedig a hatalom érdeke. A közintézmények lefelé zártak, nem áramlik be friss gondolat, friss vér. Akiket viszont az MMA-ban havi apanázsban részesítenek, azokat azért fizetik, hogy megszűnjenek művésznek lenni. Amennyiben elfogadjuk, hogy egy művész kritikusan gondolkodó, autonóm alkotó személyiség. Nem látunk például hazai kortárs nagykiállításokat szinte sehol. A színházba még csak-csak beszivárog valami újdonság, de fontos hozzátenni, hogy Budapesten zömmel fővárosi fenntartásúak a színházak, és itt még található néhány alternatív játszóhely is.

- A jelenlegi kormány párhuzamos intézményrendszerrel kerüli ki kritikusait, és szakmaiatlan árnyékszervezetnek tünteti fel az addig létezőt. Az MMA jó példa erre. Öröktől valónak beállított, de valójában 2011-ben került be az alkotmány helyébe lépő alaptörvénybe, hatalmas ingatlanvagyont kapott, majd közpénzből – ahogy ön fogalmazza: havi apanázzsal - tagságot is vásároltak hozzá. Éppen a napokban kapták meg a jogosultságot a nemzeti filmvagyon megőrzésére és terjesztésére is. Nagyobb hatalma és több pénze van, mint a kulturális minisztériumnak.

- Az MMA árnyékminisztériumként működik, politikát csinál, miközben nem számoltatható el politikailag. Teljes anakronizmus a léte. Az pedig hajmeresztő, ha hozzájuk rendelik a filmvagyont, és – úgy tűnik –, az Építészeti Múzeumot. Ezeknek független intézményeknek kellene lenniük.

- Szekértábor. A magyar nyelv az Egri csillagokon kívül ezt a kifejezést csak a kultúrával kapcsolatban használja. Mi a megosztottság oka?

- Az szerintem nem baj, ha párhuzamos kulturális kánonok, világok élnek egymás mellett. Ez még természetes is. Az már baj, ha nem tudnak szóba állni egymással, és az még nagyobb, ha a hatalom privilegizált helyzetbe hozza az egyiket a sok közül. Akadémiát alapít rá, kitömi pénzzel, és beleírja a jogrendszerbe – kigyomlálhatatlanul. Kialakít egy olyan szerkezetet, ami leválogatja a hatalomhoz hű embereket, az összes többit pedig belső emigrációba kényszeríti. Láttunk már ilyet, 1989 előtt. Akkor tényleges kontroll is volt, ma a cenzúrázást elvégzi a struktúra magától.

- Az MMA és az NKA jelenleg évi 18 milliárdból gazdálkodik. Ez stadionban számolva kis összeg, könyvszakmában és képzőművészetben hatalmas. Ebből akár jövőt is lehetne építeni?

- Sok mindenre lehetne költeni A kulturális dolgozók gyalázatos béreinek rendezésére, az alulfinanszírozott közgyűjteményekre. A fiatal képzőművészek és a kurátorok külföldön keresnek megélhetést. Művészetpedagógiával szinte csak civil szervezetek foglalkoznak, a megszűnés határán. De nem tudom, hogy ma mit nevez a kormány kulturális költségvetésnek. Szétfoszlottak ezek a keretek, ki tudja, hogy az MMA vagy a Liget projekt, vagy a felújítások minek a részét képezik.

- Mi következik az egyoldalú kultúrpolitikából hosszú távon?

- Jelenleg a kultúra ceremoniális funkciói érdekesek csak a hatalom számára, mindaz, ami a saját legitimációját támogatja meg. Emlékezetes, hogy az Alaptörvény nevű szöveget a Nemzeti Galériában képzőművészeti kiállítással akarták megünnepelni – beírni magukat a kultúrtörténetbe. Kínos lett az eredmény, mert a valódi művészet ezt a szívességet nem teszi meg egyetlen kurzusnak sem. És persze fontos a biznisz. Épületfelújítások, műtárgymozgatások, vásárlások. De ennek semmi köze a kultúra tartalmi részéhez.

- Mi szükség van a kultúrára? 

- Csak annyira szükséges, mint a levegő vagy az élelem.

Névjegy
Nagy Gergely író, újságíró az artportal.hu művészeti lap főszerkesztője, az OFF-Biennále Budapest munkatársa.