Hármas kereszteződés, Kémes, Szaporca és Tésenfa határában. A Bőköz Fesztivál szervezői egyszerűen „fel is út, le is útnak” nevezték el. Én inkább válaszútnak mondanám, mehetek erre, arra, sőt amarra. Az elmúlt hétvégén valahogy nem kellett választani, a három ormánsági falu között megszűntek a távolságok, a választások, egymásba olvadtak. Ha már ennyit elér egy fesztivál, akkor azt hiszem valami megtörtént. Márta István az örökös fesztiválszervező, Kapolcs, a pécsi Szamárfül, vagy éppen az idén debütált Kapolcska után másodszor szervezte meg a Bőköz Fesztivált az Ormánságban. Három egészen kicsi, csupán néhány száz lelkes faluról van szó, ahol az emberek küzdenek a munkanélküliséggel, a szegénységgel. Így gyakran a saját értékeikről is óhatatlanul megfeledkeznek. A mostani fesztivál ez ellen harcol, a saját eszközeivel.
Márta István profi abban, hogy képes mozgósítani, felpörgetni azokat, akik a környezetében vannak. Ezúttal a három falu vezetése volt az első számú célpont és az érintett polgármesterek azonnal a kezdeményezés mellé álltak. Volt akinek meg kellett harcolnia a lakosok elszigetelődési vágyával, a magányukkal. Máshol a polgármester elmondása szerint nyitottabbak voltak. Minden esetre létrejött a fesztivál. Mint ahogy nem oly rég a semmiből teremtődött meg szaporcai Eperfa Tájház is. Az ingatlant az örökösök az önkormányzatnak ajándékozták, és elkezdődött egy lakossági adakozás a tájház létrejöttére. Összejött végül nyolcvanezer forint. Volt, aki húsz forintot adott, más többet.
A tájházat a helyiek működtetik, az autószerelő, a kőműves, az asztalos. Egyesületet is gründoltak és az ormánsági népi kultúrát akarják megmutatni. A kézművességet, a gasztronómiát , a helyben még működő szakmákat. Én magam is egy pillanat alatt a tájházban lévő kovácsműhelyben találtam magam. ahol egy türelmes és bátor fiatalember segítségével elkészíthettem a névre szóló saját szerencse patkómat, persze meg kellett izzadni érte a forró műhelyben. És ráadásul még a fiatalember keze is ép maradt, mert egyszer sem ütöttem rá a hatalmas kalapáccsal.
Szirtes Edina Mókus húzza
Cserni Szende egy fiatal hölgy, aki már Kapolcson is mondott székely meséket, és ezt tette most is. Naponta többször a három telepelés különböző pontjain. Van például főzőcskés meséje, ehhez mindig magával hozza a nagymamája több mint kilencven éves borsőrlőjét. Szende tájszólással beszél, de teszi ezt természetesen, magával ragadóan. A fesztivál nevéről pedig a bőség jut az eszébe, és egy kissé szentimentálisan a szeretet, az együttlét bősége. Miért ne hihetnénk ezt legalább három napig mi is, akik teljesen más közegből érkeztünk, mint ő. Hátha aztán ez a hit a többi napra is kihat valamennyire.
