Iskoláskorú gyerekeket nevelő magyar családokat - ha nem volt napirenden igazgatóváltás, illetve annak előkészítése a gyerekek iskolájában - a nyári hónapokban nemigen foglalkoztatta az oktatásügy. El is felejthették, vagy legalább lélekben feldolgozhatták a botrányosra sikeredett szakérettségiket. Valószínű már arra sem emlékeznek, hogy - a tanév zárását követően - az oktatásügyre szakmai szemmel is rálátó szereplők milyen osztályzatra tartották érdemesnek a kormányt, s hogy milyen volt a szöveges értékelés. Pedig a rendszerváltás óta eltelt közel három évtizedből a 2010-től napjainkig tartó időszak az, amikor „sikerült” a legeredménytelenebb alrendszerré formálni az oktatás ügyet. Orbán Viktor és pártja, valamint kormánya olyan mértékben telepedett rá erre a - szerintünk - stratégiai ágazatra, mint ahogyan ezt az ötvenes években tették.
Az elmúlt tanév elején még „kerekasztaloztak”, a tanév végére kivitték a „köznevelési kerekasztalt" és kicserélték „köznevelési-stratégiai kerekasztalra". Miközben lényegében változatlan maradt az asztalt körbeülők összetétele. Azért sokan reménykedtek, hogy „az oktatás átalakítása csak úgy történhet meg, ha az érintettek meg tudnak egyezni (…)”, hogy „erőből nem érdemes (…) változtatásokat átvinni (…)” - ahogy a miniszterelnök fogalmazott 2010 szeptemberében a köznevelési törvény előkészítése kapcsán. Vajon komolyan is gondolják, hogy az oktatás stratégiai ágazat, vagy csak úgy tesznek, hogy legalább mi annak lássuk? Vajon még mindig úgy gondolják az oktatáspolitika irányítói, ahogy a miniszterelnök gondolta 2012 decemberében: "a legnagyobb kormányzati tettek egyike, 2010-2012 között az volt, hogy átalakítottuk az oktatási rendszert minden szinten". Vajon átértékelik-e a „jó irányba indultunk” el kijelentéseket? Jó iránynak tekinthető-e a teljes központosítás, az oktatásirányítás két minisztérium közötti megosztása, az önálló oktatási minisztérium hiánya, a szakmai kompetenciával nem rendelkező oktatási államtitkárok pozícióba juttatása, az intézményi, pedagógiai, tanulói autonómia minimálisra csökkentése, a túl korai szelekció, az alapítványi intézmények működésének ellehetetlenítése, a minél több intézmény egyházi fenntartásba vételének megalapozása, az egyházi fenntartású intézmények privilégiumai? Jó iránynak tekinthető-e, ha a XIII. századi kolostori és világi nevelési célok (vallási erkölcs, testi erő, bátorság, ügyesség) kapnak kiemelt jelentőséget majd az új a NAT-ban? Jó iránynak tekinthető-e, ha - a középiskolai felvételi vizsgák általánossá tételével, keretszámok meghatározásával - lényegében megszűnik a szabad iskolaválasztás? Jó irány-e, ha a polgármestereknek mégis megjön a bátorsága a gimnáziumokat bezárni, ami elvárásként fogalmazódott meg a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke részéről? Jó iránynak tekinthető-e, hogy néhány kivételtől eltekintve nem működnek szakmai műhelyek, ahol valódi oktatásszociológia kutatásokat végeznek? Jó iránynak tekinthető-e a közismereti tárgyak csökkentésével is járó változtatás a szakképzésben? Jó iránynak tekinthető-e, hogy nem biztosítják a szükséges költségvetési forrásokat, hogy nem pótolják azon összegeket, amelyek elvonásra kerültek az elmúlt évek során? Jó iránynak tekinthető-e a ún. Taigetosz-törvény, amely az egyébként is leginkább hátrányos helyzetűnek mondható gyerekeket sújtja?
Vajon még mindig úgy gondolják az oktatás irányítói - például a legutóbbi PISA-felmérés eredményeinek tükrében - , hogy 2010-re ment csődbe az oktatási rendszer? Nem tekinthető-e csődnek, amit a PISA jelez, vagy az a 17 milliárd forintos tartozás, amit a Klik halmozott fel rövid regnálása alatt?
Nem tekinthető-e csődnek, hogy bár ígérték, de nem valósult meg a tanárképzés teljes reformja, hogy nem megnyugtató a pályára alkalmasok kiválasztása, hogy nem csak nagy tudású művelt tanítók és tanárok működnek a pályán a jövőben, mert lesznek tárgyak, amelyeket képesítés nélkül is lehet tanítani, hogy gyógypedagógiai végzettség nélkül is pályára lehet majd kerülni? Kell annál nagyobb csőd, hogy évről-évre nő a kiégett-frusztrált, túlhajszolt, az elrontott életpálya-modellt és a csökkenő szakmai presztízst rosszul megélő tanítók és tanárok száma, hogy a szükségesnél még mindig kevesebben jelentkeznek pedagógusképzésre, hogy évről-évre hiány mutatkozik fizika, kémia, matematika, biológia szakos tanárokból országosan (a kistelepüléseken különösen), hogy egyre többen keresnek angol, és testnevelés szakos tanárokat, valamint tanítókat, hogy a pályát elhagyók csak tovább nehezítik az igazgatók egyébként sem irigyelhető munkáját?
A hosszú szünet alatt volt idő ezeket átgondolni, mint ahogy azt is, hogy "befogadják-e" Csépe Valéria (a közoktatás miniszteri biztosa) kijelentését, miszerint a köznevelés megújításának a fókuszában a gyereknek kell állni, s meg kell tanítani őket a konstruktív, kritikai gondolkodásra. Abban meg reménykedünk, hogy elutasítják a "tananyag-csökkentés nem lehetséges" kijelentését. Ez volt egyébként a februárban megtartott országos diákparlament egyik fő követelése.
