A közvélemény-kutatások szerint nagyon sokan és egyre többen vagyunk, akik kormányváltást szeretnénk, mégsem tudunk közös hangot találni, olyat, amely lényegesen eltér a közélet eldurvulását, az egymásnak feszülést eredményező beszédmódtól. Évekkel ezelőtt belekerültünk egy kerékvágásba, amelyből azzal nem tudtunk kizökkenni, hogy a „Gyurcsány, takarodj!”-ot felváltotta az „Orbán, takarodj!”. A 2006-os nyári gyűlöletszítás az őszi véres tettlegességéhez vezetett, amelynek az értelmezését aztán ráhagytuk az elkövetők mögött állókra. Így aztán ma már a szempillánk sem rezdül, amikor ezredszer emlegetik a szemkilövő rendőröket meg a szemkilövető Gyurcsányt, vagy éppen a szocialistákat. Kevesen voltunk, akik szót emeltünk ez ellen a teljesen egyoldalú narratíva ellen, amely meg sem említi a rendőrök elleni atrocitásokat.
Persze az is sajnálatos, hogy egyetlen tüntető elveszítette a fél szemét, de az végképp, hogy mára már csak a Fidesz narratívája maradt fenn. Már csak azért is, mert napnál világosabb, hogy idén ősszel erre a narratívára fogják építeni azt az akciójukat, amelyet Kövér László házelnök már beharangozott a Martosi Szabadegyetemen: „Az ősszel leplezetlen koalíció jöhet létre a magyarországi ellenzék és a Soros-féle szervezetek között, hogy utóbbiak a demokrácia intézményrendszere elleni nyílt támadásokkal, utcai zavargásokkal gerjesszenek hangulatot a választások előtt.” Értsd: a zavargások 2006-os rémét felidézve a kormánypárt megint megjelenhet a rend fenntartójaként, hogy biztosítsa magának a harmadik kétharmadot. Arra azonban nem számíthatunk, hogy ezt a tőrbecsalást egykönnyen kivédhetjük: nincsenek megfelelő fórumaink a szócsövek túlnyomó többségét bitorló kormánypropaganda harsogásával szemben, így a nép csak azt fogja meghallani, amit hallani akar.
Semmiképpen sem számíthatunk arra sem, hogy mondjuk a korrupcióellenes retorika fokozása lázba hozhatja azokat, akik már immúnissá váltak a fokozatosan emelkedő, heti százmilliós, majd milliárdos nagyságrendekről szóló hírdózisokra. És nem számíthatunk arra sem, hogy gyűlöletszításban fel tudjuk venni a versenyt Orbánékkal. Sőt, jobb, ha meg sem próbáljuk, mert a gyűlölködést nem lehet gyűlölködéssel legyőzni.
Amerikában a fehér felsőbbrendűségi mozgalmakat (lásd Ku-Klux-Klan) nem Malcolm X-nek a fekete felsőbbrendűségről szóló tanítása győzte le, hanem Martin Luther King, aki azt tanította, hogy a megbocsátás nem egyszeri cselekedett, hanem magatartásforma. De tudom, manapság keveseket lehetne meggyőzni arról, hogy a King-féle elv elfogadásával több szavazatot tudnánk szerezni, mint a bosszú édes mámorának meglebegtetésével.
Ezért King tiszteletes ismertebb mondatára szeretnék emlékeztetni: „I have a Dream” - Van egy álmom -, arra a jövőképre, amellyel egy nemzet lelkiismeretét és tettvágyát mozgatta meg, és amely nekünk is segíthet legyőzni választópolgáraink bénító apátiáját és el tudjuk hinni, hogy jövőre mindannyian le tudunk majd ülni a „testvériség asztala mellé”. Nem nyolcévezésre meg gyurcsányozásra és orbánozásra van szükségünk, hanem egy jövőképre: mindannyiunk álmainak sokszínű szőttesére.
Kezdjünk el 21. századi jövőképet alkotni, közös álmokat szőni!
