Már nem emlékszem, hogyan kerültek kapcsolatba a szüleim Rajdával, a szabadkai születésű félig szerb félig magyar asszonnyal, akinek Opatija egyik pálmafákkal teli, kertes villájában volt egy háromszobás lakása, hatalmas terasszal. Horvát férje, Dusán építész volt, aki sokat utazott, és Rajda, hogy ne legyen annyit egyedül, az egyik szobát kiadta turistáknak. 1965-től fél évtizeden keresztül minden év augusztusában három hetet nála nyaraltunk. A monarchia idilli hangulatát sugárzó városkában jól megfértünk szerbek, horvátok, magyarok, meg ki tudja még hányféle nemzetiség.
Innen nézve békés világ volt. Pedig a mélyben ki tudja milyen indulatok munkáltak. 1991-ben kitört a délszláv háború, a szerbek, a horvátok, a bosnyákok, a szlovénok mind külön államban akartak élni, maguk alakítani az életüket. A Belgrád-Zágráb közötti autópályát aláaknázták, a szerbeket kiutálták Istriáról, elkergették Szerbiából a horvátokat. Családok, barátságok szakadtak szét. A horvátok nem olyan régen uniós tagok lettek, a szerbek még a kapu előtt várakoznak, ki tudja, milyen reményekkel. Azt tudom, hogy Opatijában nem ajánlatos szerbül megszólalni.
A monarchiai hangulatot ma is őrzi Opatija, vagy nevezzük régi nevén, Abbázia. A szállodákat felújították és az a békebeli elegancia lengi körül az egész települést, amit a múlt század első néhány évtizedéig oly sikeresen megőrzött. A vendéglőkben, a boltokban mindig találni pincért, eladót, aki, ha csak törve is, hajlandó magyarul megszólalni. Ebben van némi érdeme annak a temérdek magyar vendégnek, akik manapság is ide járnak pihenni. Mintha kicsit hazajönnének.
Az egyik kávéház teraszán mellettem fagylaltozó családfő így oktatta tizenéves fiát: „Ha nem lettek volna mindig olyan szerencsétlenek a politikusaink, mint amilyenekre korábban is rábíztuk magunkat, talán Abbáziában otthon lehetnénk. Mint most Európában." Nem akartam beleszólni a beszélgetésükbe, és visszakérdezni: Miért, most Európában „otthon” vagyunk? A mostani politikusaink különbek, mint akik a huszadik században a nacionalizmus pókerasztalánál „elkártyázták” Abbáziát, a Felvidéket, Erdélyt?
Eszébe jutott-e mindez a miniszterelnöknek, amikor mosolyogva fényképezkedett egy étterem tulajdonosával néhány hete az egyik dalmát szigeten, ahová elhúzódott bokros teendői elől? Végiggondolta-e, hogy amikor most a brüsszeli „partiban” ugyanazzal a nacionalizmussal szinte egyetlen lapra teszi fel országa jövőjét, nem ugyanolyan hazárdjátékos-e? Vajon eszébe jutott-e, hogy a különállás a 21. században már sehová nem vezet?
Illetve dehogynem. Torzsalkodáshoz a szomszédokkal. Kisebb-nagyobb háborúkhoz, talán ha nem vigyázunk, aláaknázott autópályákhoz is Kelet-Nyugat között.
Az abbáziai szálloda balkonján ülve, a tengert bámulva nagyon szerettem volna megint beszélgetni Rajdáékkal azon a teraszon. Megkérdezni Dusánt, miért vett el 1946-ban egy félig szerb félig magyar asszonyt, és hogy elhagyta volna pusztán nemzeti öntudatból 1991-ben? De ők szerencsések voltak, nem élték meg, hogy dönteniük kelljen.
