Egy másik életemben, még Magyarországon, gyakran vállaltam rendhagyó irodalmi órákat és kisebb-nagyobb fejtágító előadásokat ifjúsági táborokban, munkásfiatalok között. Megpróbáltam a fikciót (az irodalmat, filmet, színházat) a kitalált, képzelt világot közel hozni a gyerekekhez.
Miért jó nekem, ha hagyom, hogy elvarázsoljon egy kitalált történet, mondjuk egy regény. Bármilyen regény. A Robinson Crusoe, az Egri Csillagok, az Egerek és emberek vagy a Harry Potter sorozat. Mert bármilyen kitalált történet kerít hatalmába, ingyen élek a valóságos életem mellett egy másik életet is.
Mindenki ábrándozik, álmodozik, fantáziál. Ki nem képzelte még el, hogy egy badibildinges óriás, és a nagypofájú haverjának, aki folyton cukkolja, kiröhögi, megalázza, egy akkora frászt kever le, hogy a fal adja a másikat, vagy ha lány, hogy olyan vonzó dögös csaj, hogy a fiúk körüldongják, mint a darazsak a mézet, vagy ölre mennek érte, és az undok barátnője epeömlést kap az irigységtől.
De ez nem az igazi, mert ezeket az ábrándozásokat magunk se hisszük el. Csakhogy a regényről is tudjuk, hogy nem igaz, az író találta ki. De ha jó író írja, elfelejtem, hogy ez csak fikció, mindent elhiszek, sőt úgy a lelkembe mászik, úgy átélem, hogy a regénybeli eseményeket már a saját, valóságos élettapasztalatomnak érzem, addig a pontig, amíg az író nem követi el azt a súlyos hibát, hogy leír valamit, ami hiteltelen. Mert akkor azt mondom, hogy ugyan már, írókám, ezt nem veszem be. Ilyen nincs! Hazudsz. És attól kezdve többé egy szavát se hiszem, megszűnt a varázslat, a könyvet a sarokba vághatom.
Vagy vegyünk egy filmrészletet. A kislány az ötödiken kiejti a mackóját a párkányra, nyújtózkodik az ablakból, hogy elérje, miközben a mamája bent csókolózik a postással és a csók az úristennek nem bír véget érni, Snitt. A gyerek. Snitt. A csókolózó mama. Újabb vágás. A gyerek úgy nyújtózkodik, hogy már meg-megbillen az ablakban. A mama végre kibontakozik a postás karjából, a postás lelép, de a mama nem a szobába megy, hanem a konyhába, hogy befejezze a vasalást. A gyerek már hangosan sír, még mindig nem érte el a mackóját, de a mama nem hallja, szól a rádió. A gyerek eléri a macit, de az kicsúszik a kezéből, lezuhan az ötödikről az utcára. Te az öklödet rágod, úgy izgulsz a kicsiért.
Bedőltél a legócskább filmes trükknek. De csak amíg nem hibáznak. A legkisebb hiteltelen mozzanattól szertefoszlik a varázslat, és már semmit sem hiszel el. Tudod, hogy nem valóság, csak film. Rossz film.
De ezeknek a fiataloknak, az én közönségemnek konkrétebb kapaszkodó kellett, így hát föltettem a kérdést, mi van, ha magad is részt veszel a képzelt világban saját fizikai valóddal is.
Fociztál már?
Egy futballmeccs képzelt háború. Győzni akarsz, és benne vagy a küzdelemben az utolsó leheletedig, a feszülő izmaidig a remegő térdedig, és rohansz, és passzolsz vagy fogadod a passzt, és lihegsz, hörögsz és a víz szakad rólad, fehérmezes vagy, a fehérmezesek a tieid, de ádázul gyűlölöd a lilamezeseket (amíg le nem fújják a meccset), vezeted a labdát, rúgsz cselezel, szerelsz és leadod, leveszed, és lősz, és gól, és gól, GÓÓÓÓÓLLL!!!
Átéled a győzelem mámorát, és megtanulsz veszteni. Megtanulod, mi az, hogy „sportszerű”. A sportszerűség ennek a képzelt világnak az erkölcse. De úszhatsz, futhatsz, vívhatsz, bokszolhatsz, evezhetsz, vízilabdázhatsz… Mindegy. A bőrödön érzed a szelet, a víz hidegét, izmaidban az erőt és a fáradtságot, lelkedben a győzni akarást és a vereség fájdalmát. Mindent átélsz, megélsz; minden megtörténik veled. Tizenöt életet élsz végig! Miközben mindez csak fikció, képzelet; hős vagy, és nem kell belehalnod, vesztes vagy, abba sem kell belehalnod. Ha megsebesülsz, az is csak véletlen, malőr, a játék rizikója.
Magam is imádom a sportokat. Tornáztam, futottam, kerékpároztam, úsztam, eveztem, túráztam, jógáztam, ha nem tettem volna, már rég nem élnék. De egyesület tagja sose voltam, sose versenyeztem, csak magammal. Ha egyik nap 2500 métert úsztam, a másik nap 3000-t próbáltam lenyomni.
Biztos, hogy apám hatására. Ő úszkált, de elég ügyetlenül: szinte függőlegesen állt a vízben, úgy tempózgatott. Egyszer a Balatonban úszkáltunk, és én azt mondtam neki: „Apu, feküdj rá a vízre, a víz színére, úgy tempózz!”
„Miért” kérdezte ő.
„Úgy gyorsabban haladsz!”
„Ja, ha sietek, hajóval megyek”, mondta erre az apám.
Gyönyörű dolog a sport, de azért van abban valami abszurd. hogy az atom-tengeralattjárók korában azért ünnepeljenek valakit, mert ő úszik a leggyorsabban egy ötven méteres medencében le-föl, faltól falig.
Persze, mikor a görögök kitalálták az öncélú vetélkedő játékokat és az olimpiát, még nem volt atom-tengeralattjáró. Az öncélú azt jelentette, hogy a sport a harci fölkészülés tréningjétől, a „kiképzéstől” független, szigorúan amatőr testi vetélkedés volt, nem foglalkozás (például katonaság), hanem szórakozás. Úgy is mondhatjuk: egyfajta kultúra. Testkultúra, mert a testedzés egyik célja a szép, arányos, esztétikus test kialakítása volt.
Mindezt a szépséget már Róma pragmatizmusa fölfalta, a sport a légió katonáinak harci kiképzésévé szürkült, az arénákban, cirkuszokban meg gyilkolásra kényszerített rabszolgák, a gladiátorok véres küzdelme folyt a profanum vulgus örömére, és a kevés kenyértől mindig éhes szájak befogására.
Aztán jött a sötét középkor. A szado-mazochista vallási rajongás, és a zsoldosseregek gyilkoló gépezete.
Mikor a 19. század vége felé a szabadidővel is rendelkező polgár újra fölfedezte a görög testkultúrát, épp a szabadidő kitöltésére szolgáltak az amatőr, nem foglalkozásszerű ügyességi vetélkedők. A sport öncélúsága, játékossága, kultikussága még néhány rövid esztendőre fölragyogott. Ógörög mintára fölélesztették az olimpiát is (az elsőt 1896-ban rendezték meg Athénben), de aztán ahogy a sportolás egyre több embert vonzott, beléptek a vetélkedésbe a lokálpatrióta, társasági és politikai motívumok. Először csak Kisvárda vetélkedett Balmazújvárossal, Ferencváros, sőt a Fradi (!) Újpesttel, de aztán az egyesületekből megalakultak a nemzeti válogatottak, és már Magyarország küzdött Csehországgal, Anglia Hollandiával és Németország Franciaországgal. A vetélkedés még mindig fiktív volt, még mindig játéknak tetszett, még nem borították hullák sem a pástot, sem a pázsitot, de a lelkekben a harc már vérre ment, mert a nacionalista szupremácia és kirekesztés eszméje fűtötte. A győzelmek után fölhangzottak a nemzeti himnuszok.
Ez már háború volt, nemzetek közötti igazi háború, de még mindig a fikció világában. Az éles töltényeket egyelőre az üvöltözés, a bunyó és a meccsek utáni utcai randalírozás helyettesítette.
Az egyre tömegesedőbb sportból látványosság született, és a lelkesen szurkoló tömegek boldogan fizettek a látványért. Kialakult egy szurkolói életforma, a lelátók fanatikusai, a futballhuligánok világa, és a nemes vetélkedésből egyre nemtelenebb szórakoztatás lett. Sőt: szórakoztató ipar.
És megjelent a sportban a pénz. Nem a szurkolók belépőjegyei, hanem a nagy szórakoztatóipari látványosságokat tervező és szervező és finanszírozó nagytőke révén. És megjelent a színen a média, az újságoktól a tévén át az internetig, és egy-egy helyi látványosság globális látványossággá növekedett. És ennek arányában egyre több és több pénzt mozgatott meg. Az ideológia pedig, amire az egész pénzmozgás ráépült, mint az első világháború óta mindig, a nacionalizmus lett, mi más? Nem is annyira a profi versenyzők, mint inkább az egész modern sport hátterét adó fanatizált szurkolók soraiban.
A roppant költséges távközlési apparátusokat, a médiát, a multik reklámjai tartották életben, a műsor arra kellett a hírektől a leleplező riportokon át a sportig, hogy legyen felület a reklámok számára, és a reklám mind nagyobb és nagyobb részt követelt magának. Egy-egy kiemelkedő sportoló hírneves sztár lett, és Nike meg Adidas meg tudj’ isten milyen cuccokban feszített, és gennyesre kereste magát, de a pénzért embertelen teljesítményre sarkallta az embertelen verseny, ha a sportoló teljesítménye romlott, vagy más, egy fiatalabb megdöntötte az általa tartott csúcsot, nem csak a versenyből esett ki, de a reklámból is, ami az igazi nagy dohányt jelentette. Ezt a hajszát már nem lehetett pia meg kábítószer nélkül kibírni, a dorbézolások után viszont ismét versenyképes állapotba kellett a sportolónak hoznia magát, ez tönkretette a fizikumát és elvitte a kínnal összegürizett lóvét.
Sztársors: rövid tündöklés után koldusként elfeledve elpatkolni a szemétdombon.
Jegenyefák nem nőnek az égig.
Az emberi szervezet teljesítményének van egy normális, biológiai határa, nincs az az edzéstechnika, ami ezt a határt át bírná lépni. De a fogyasztói kapitalizmus nem akar tudni a növekedés korlátairól. Ha nem megy természetesen, majd menni fog mesterségesen.
A különféle ajzószereket már régen ismeri az emberiség. Ezért a modern sport szabályai tiltják is a korszerű ajzószereket, a doppingot. Versenyek után doppingtesztre küldik a sportolókat, és akinél kimutatják a doppingot, azt diszkvalifikálják. Ezért a vegyészek, farmakológusok olyan doppingszereket igyekeznek kifejleszteni, melyeket nem lehet kimutatni. Az ellen-vegyészek és ellen-farmakológusok viszont olyan teszteket fejlesztenek ki, melyekkel még a legújabbakat is ki lehet mutatni, hogy aztán a szakemberek újabb olyan doppingokat kísérletezzenek ki, amelyeket még így sem lehet kimutatni. És így tovább.
Így aztán a sportolók versengése korunkra doppingszerek versengésévé züllött, az emberi tényező csak egyszer használatos kísérleti patkány, használat után eldobandó. A nagy sportsztár nem más, mint egy-egy doppingszer hordozója.
Elmondhatatlan, mekkora ára van a pillanatnyi tündöklésnek. Az embernek sem a teste, sem a lelke, se a szíve nem számít!
A modern testkultúra teljes folyamatára „rálehel a tátott tőke sárga szája. / Párás büdösségfelhő lep bennünket el”.
Hogy milyen igaza volt az apámnak! Ha sietek, hajóval megyek.
Hát persze. Hol van ez a mai sport az egykori játékos, barátságos, fiktív vetélkedéstől, ahonnan átjárás volt még a művészet felé is.
