A regényes Treichl-bankárok

Publikálás dátuma
2017.09.02. 09:45
FOTÓ: PROFIMEDIA/ANDREW LLOYD

Amikor a legendás osztrák pénzintézet, a Creditanstalt úgyszintén legendás egykori vezérét, Heinrich Treichlt 90. születésnapján 1993-ban a német manager-magazin megkérdezte, hogy bankárrá lett két fia közül melyiknek az életútját választaná, ha tehetné, habozás nélkül az 1948-ban született Michael pályáját választotta. Pedig a nagyobbik fiú csak háromszoros iskolaváltással 9 év alatt tudott leérettségizni, s komoly ember is csak akkor lett belőle, amikor a Harvardon befektetési bankári ismereteket szerzett. Pedig a 4 évvel fiatalabb „öcskös” Andreas, hatalmas tekintélyű pénzintézeteket vezetett, s ma már 20 éve a legnagyobb osztrák bank, az Erste élén áll.

Michou

Michael végérvényesen 2001-ben hagyta maga mögött Ausztriát, voltak zavaros és nagyon sikeres befektetései, végül társtulajdonosa lett a londoni Audley Capital Advisers nevű befektetési alapnak (hedge fund). Ehhez illő háttér gyanánt megvásárolta a dél-angliai Dorsetben található, 500 esztendős kastélyt, a Parnham House-t. Négymillió fontot adott érte, további 10 milliót pedig arra költött, hogy régi pompájába állítsa vissza a soktornyos, általa festményekkel, csodálatos bútorokkal berendezett, különleges szépségű ősparkkal körbefont házat. „Michou” csak 51 évesen nősült meg, a nála 20 esztendővel fiatalabb egykori angol-amerikai Vogue-modellt, Emmát, a „jegyzett” lovaspólóst vette el, akitől két gyermeke született, s együtt nevelték a hölgy előző házasságából származó másik két gyermekét is. A karcsú, beszédes szeműnek mondott férfi számos sportnak hódol, például kiválóan teniszezik, igazi szenvedélye azonban a vadászat, folytatva a Treichl család hagyományait. A kastély tele van különleges vadásztrófeákkal, fantasztikus állatbőrökkel. Flottája van autócsodákból, s helikopterrel is dicsekedhetett. „A kastély helyreállításánál a pénz nem játszott szerepet – mesélte egy egykori renováló -, ha a tulajdonosoknak új ötletük támadt, simán lebontattak már felépített falakat.”

Pontosabban csak volt kacsalábon forgó kastély. Húsvét szombatra virradóra ugyanis, hajnali három és négy óra között lángra lobbant a hatalmas épület. Vagy száz tűzoltót mozgósítottak röviddel a tűz keletkezése után, mégis négy-öt napig tartott az oltás, a kastély belseje teljesen leégett, a külső falak azonban szinte érintetlenül megmaradtak. Szerencsére nem volt otthon senki, Michael a Claridge hotelben tartózkodott, a felesége és a gyerekek pedig Franciaországban ünnepeltek. A ház személyzetét is szélnek eresztették a húsvét alatt. A tűzszerészek furcsállták, hogy bár a Parnham bonyolult tűzjelző és tűzoltó rendszerrel volt felszerelve, ezek csendben maradtak, valószínűleg kikapcsolva. Megmagyarázhatatlan, hogy a lovak nem az istállóban tartózkodtak, hanem egy külső mezőre vitték őket még a tragédia előtt, továbbá az is, hogy a kastély ezüstkészlete is kint volt a szabadban, mintha óvni akarták volna a pusztulástól.

A bankárt a gyanús körülmények miatt átmenetileg letartóztatták, de aztán óvadékot sem kérve, hamarosan szabadon engedték. Például azért, mert nem tudták megmagyarázni, hogyan juthatott volna Treichl a londoni hotelből, ahol este látták, az éjszaka során Dorsetbe, majd újra vissza a Claridgeba, ahol már neki jelezték a tűzesetet. „Hogy gyújthattam volna fel életem főművét, amelyre 10 milliót áldoztam?” – idézte a dailymail a kastély tulajdonosát, aki haladéktalanul közölte, hogy újra fel fogja építeni a félezer éves épületet. A család visszatért Dorsetbe, egy közeli hotelben szállt meg, s hitet tett a kastély feltámasztása mellett. Emma asszony látványosan kiállt férje mellett.

Alig telt el két hónap, 2017. június 16-án újabb szörnyűség történt: a Genfi-tóból halászták ki Michael Treichl holttestét. A tó közepében bukkantak rá, vastag kötéllel a nyaka köré kötött súllyal. „Üzleti útra ment Bécsből Genfbe” - idézték az újságok az ausztriai családtagokat, akik szerint Michael párizsi utat tervezett a feleségével, s a ház helyreállításával kapcsolatos terveket fontolgatott. Az alapos vizsgálat végül arra a következtetésre jutott, hogy az üzletember, aki a napsütéses délelőttön motorcsónakot bérelt, önkezével vetett véget az életének. A brit dailymail szerezte értesülés szerint Treichl a tűz után állítólag bevallotta a feleségének, hogy ő gyújtotta lángra az álompalotát. Mert tisztában volt vele, hogy anyagi helyzete negrendült, már nem lesz képes a milliárdos életet finanszírozni. Lecsúszottként pedig nem akarta folytatni.

Heinrich

Hát ezt az életet irígyelte el nagyobbik fiától a 101 évig élt Heinrich Treichl. Persze, még akkor, mikor a fényes birtok teljes pompájában csillogott. „Apám is mindig ezt szerette volna, a nemzetközi ragyogást” – fogalmazott a manager-magazinnak Andreas Treichl. A nagytekintélyű atya 2014-ben hunyt el, a Salzburg közeli Leogangban temették el, atyai szülőhelyén, miként a fiát Michaelt is az idén. Csak míg a Creditanstalt-vezér, aki 25 éven át az ausztriai Vöröskereszt-elnöke is volt, temetésén 400 közéleti kitűnőség vett részt (az egyik szónok Michael Treichl volt), fiát csak a szűk család búcsúztatta.

„Közel egy évszázad”. Ez a címe Heinrich Treich 90 éves korában, azaz 2003-ban közzétett, a Zsolnay Verlag gondozásában megjelent visszaemlékezésének, amelyben személyes ismerősként bukkannak fel az osztrák közelmúlt – a monarchia, az első köztársaság, a náci idők és az 1945-től számított második köztársaság – történelmi személyiségei. A magát klasszikus, angolszász értelemben vett liberálisnak tartó Treich jó helyre született, a családi házban megfordultak olyan neves közgazdászok, mint Joseph Alois Schumpeter, Ludwig von Mises, operaénekesek, bankárok, híres zsurnaliszták. Nem csupán az arisztokrácia köreiben forgott – írja róla a Standard újságírója, Rau (Hans Rauscher) -, hanem, nyilván nem függetlenül a család zsidó ágától, társaságához tartoztak azok a kitűnőségek is, a meritokrácia tagjai, akik rangjukat vagy elismertségüket nem származásukkal, hanem valamilyen személyes érdemmel, szakmai tehetséggel szerezték meg. Treichl testvére, Wolfgang angol egyenruhában harcolt a németek ellen, s veszítette életét, maga Heinrich 1944-ben Franciaországból dezertált Amerikába. Haláláig a Bécs harmadik kerületében lévő Salmgasse városi palotájában élt

Treichl igazi fénykora a Creditanstalt, az egykoron Ausztria legnagyobb bankja élén eltöltött 11 esztendő volt 1970-től. Dúlt a proporc, a két óriáspárt, a szocialisták és a kereszténydemokraták közötti „egy neked és egy nekem” hatalommegosztás, ennek keretei között próbálta a bankár a CA-t megnyitni az átlagos osztrák állampolgárok előtt, akik immár fizetőképességgel rendelkeztek. Abban is sikert ért el, hogy nemzetközi színtérre emelte a bank tevékenységét, kiterjesztve jelenlétét Kelet-Európára. Visszaemlékezése szerint úgy keveredett a bankja Magyarországra a hetvenes években, hogy ő megpróbálta visszaperelni a Nemzeti Banktól a háború előtt évtizedeken át működött, majd a kommunisták által bezárt budapesti filiálét. Partnere, miként írta, a tehetséges és vicces Fekete János volt, aki közölte vele, hogy a fiók visszaadására nincs esély, de arra igen, hogy az osztrák bank első külföldi pénzintézetként képviseletet nyisson Budapesten.

A bankdinasztiában született és fiainak is a pénz művészetét örökítő Treichl könyvében külön fejezetet szentelt a szocialista Hannes Androschnak, Bruno Kreisky kancellár egykori kedvencének, majd elutasítottjának, aki 32 évesen lett kancellárhelyettes és pénzügyminiszter. Az utóbbi minőségében a CA-vezér főnöke volt, kacskaringós állami karrierjét pedig Treichl vezérségének végén helyetteseként folytatta. Gyors eszű, döntéseiben rugalmas, nagyműveltségű emberként mutatta be a mindmáig országos tekintélyt élvező Androscht, mindazonáltal gyenge jellemű, vagyonra éhes karrieristának, aki kizárólag a hozzá való hűségtől tette függővé, hogy kit emel fel, kit ejt ki kegyeiből. Androsch úrhatnámságáról álljon itt egy remek Treichl anekdota. A miniszter egyszer értetlenkedésének adott hangot, hogy miért tartja fontosnak a bulvársajtó Kreisky csináltatott cipőjéről írni. „Ez mindenképpen kemény téma” – válaszolt a bankár, megjegyezve, hogy ha a kancellár szánt volna még némi pénzt a cipőjére, megadta volna neki a saját cipészét, aki sokkal puhább lábbeliket tud gyártani. Androsch tollat rántott, s felírta a cipész elérhetőségét. A legendák közé tartozik, hogy a jó házból való Heinrich Treichl az igazgatósági üléseket gyakran franciául tartotta. Könyvében elárulja, nem sznobsága vezette, hanem így akarta megakadályozni, hogy a szocialista igazgatók, akik közvetlenül jelentettek Androschnak, bizonyos témákhoz hozzáférjenek.

Kácsor Zsolt: A zsidó melegvíz

Publikálás dátuma
2017.09.02. 09:40
FOTÓ: SHUTTERSTOCK

Egy izraeli házaspárnál vendégeskedtem kerti partin múlt pénteken egy Pest megyei kis faluban, ahol a párnak saját háza van. Ültünk a teraszon, és élveztük az élet nagy örömeit, azaz sült padlizsánszeleteket és olívabogyót eszegettünk főtt batátával, barheszt mártogattunk humuszba, kóser aszúpálinkát kortyolgattunk, s mindezt csak akkor szakítottuk félbe, amikor kénytelenek voltunk kóser tokaji bort inni. Milyen kár, hogy késő délután, amikor a háziasszony a hőség elől pár percre a zuhany alá menekült volna, a fürdőszobából halk sikoltást hallottunk.

A háziúr berohant a feleségéhez, majd azzal a hírrel jött vissza a teraszra, hogy nincs nagy baj, csak zuhanyzás közben váratlanul elment a melegvíz. Emiatt sikkantott egyet odabenn az asszony. Mi, férfiak azonnal szolgálatba helyeztük magunkat, ami abból állt, hogy először is felhajtottunk egy pohárka pálinkát, és miután a háziasszony elhagyta a helyiséget, bevonultunk a fürdőszobába bojlert szerelni. Szerencsére volt köztünk egy elméleti fizikus is, akinél kevés okosabb embert ismerek Pesten. Lekapcsolta az összes biztosítékot, majd leszerelte a bojler alját, s ellenőrizte, hogy minden vezeték a helyén van-e. Minden vezeték a helyén volt, ezért visszakapcsolta a biztosítékokat, majd kikapcsolta a házban az összes elektromos fogyasztót, beleértve a hűtőt és a fagyasztót is, majd összeráncolt homlokkal nézte a villanyórát. Az ugyanis forgott. Elméletileg nem lett volna szabad forognia.

– Feszültség van a termosztátban, holott ki van kapcsolva, ez a termosztát tehát tulajdonképpen most nem létezőnek tekinthető, hiszen átmegy rajta a feszültség – magyarázta.

– Ez mit jelent? – kérdeztem, mert a társaságban én voltam az egyetlen, aki annak idején rendszeresen kettes volt fizikából.

– Nézd, ez a bojler úgy működik, mint a konyhában a legegyszerűbb vízmelegítő: a vízbe beleraksz egy fűtőszálat, és ráadod a feszültséget – magyarázta. – Ez a bojler ugyanilyen, csak éppen nagyobb. És úgy látom, hogy a bojlerben lévő tekercsen feszültség van, tehát fűtenie kell.

– De ha a fűtőszál fűt, akkor miért nem meleg a víz? – kérdezte a házigazda, mire az elméleti fizikus azt válaszolta:

– Nézd, elméletileg van melegvíz.

Kicsit csodálkoztunk, de be kellett látnunk, hogy elméletileg igaza van.

– Szükségem volna egy digitális multiméterre – közölte a fizikus. – Van neked olyanod?

– Ha megmondod, hogy mi az, akkor megkeresem – válaszolta a házigazda, mire az elméleti fizikus legyintett:

– Tehát nincs. Semmi gond. Ismersz valakit a faluban, akinek lehet?

Szerencsénk volt, a házigazda ismert a faluban egy műszaki érdeklődésű urat, aki telefonon azt mondta, hogy van neki egy digitális multimétere, el is mehetünk érte. Hárman mentünk érte, hátha nehéz lesz, de nem bántuk, mert a műszaki érdeklődésű úr annyira megörült a társaságnak, hogy a tiszteletünkre sört bontott. Majd hozta a multimétert. Csak nem volt benne elem. Azt gyorsan hozatni kellett, de nem bántuk, volt időnk sört inni. Aztán megjött az elem, visszasétáltunk a házhoz, és megmértük az ellenállást. Legalábbis úgy emlékszem, hogy ellenállást mértünk. És találtunk!

– Van benne ellenállás, elméletileg tehát működnie kellene – mondta a fizikus.

– Ez mit jelent? – kérdezte a házigazda, mire a szakember azt felelte:

– A bojler fűt, tehát van melegvíz. Elméletileg.

– Na tessék, ilyen a zsidó melegvíz: a gyakorlatban hideg – fintorodott el a házigazda. – És mit lehet most csinálni?

– Semmit – vágta rá a fizikus –, mert mindjárt bejön a szombat, és el kell dobnunk a kezünkből minden szerszámot.

Aggódva néztünk föl az égre, feljött-e a csillag vajon. A nagy csöndben a házigazda felkiáltott:

– Megvan a megoldás! Gyorsan hívjunk egy gój szerelőt, amíg még tudunk telefonálni!

Nagy ötlet volt, megtapsoltuk, és ittunk egy kupica pálinkát. A házigazda gyors telefonálásába kezdett, majd felrikkantott:

– Gyerekek, jön a szerelő!

És jött! És leült a teraszra, ivott egy kis bort, koccintottunk, nagy vidáman le is tegeződtünk, majd a szerelő félóra múlva azt mondta:

– Na, fiúk, most már mérjünk egy szálszakadást!

Csönd lett, mert erre nem számítottunk. Szerencsére az elméleti fizikus feltalálta magát, s rávágta:

– Szálszakadást nem tudunk feszültség alatt mérni.

– Ja, tényleg – mondta a szerelő, de nem jött zavarba, lekapcsolta a biztosítékokat, leszerelte a bojler alját, ellenőrizte, hogy minden vezeték a helyén van-e, majd visszakapcsolta a biztosítékokat, kikapcsolta a házban az összes elektromos fogyasztót, beleértve a hűtőt és a fagyasztót is, majd összeráncolt homlokkal nézte a villanyórát. Az ugyanis forgott. A szerelő erre átölelte a bojlert, mint férfi az ő szerelmesét, a fülét hozzászorította, hallgatózott, még a lélegzetét is visszaszorította, majd azt suttogta nekünk:

– Uraim! Búg!

– Az mit jelent? – kérdezte a házigazda, mire a szerelő rávágta:

– Azt, hogy elvileg van melegvíz.

– Ajvé! – kiáltottuk, s boldogan néztünk egymásra, s az elméleti fizikus vállát veregettük. Ez igen! Hát van melegvíz! Nem megmondtuk előre?!

Szerző
Témák
zsidó vallás

Bársony Éva: A remény harmadik oldala

Publikálás dátuma
2017.09.02. 09:35

Dehogy akar menekülteket ránk tukmálni a hírhedten nagyivó, zseniális finn, Aki Kaurismäki. Csak elmesél egy történetet egy szír fiúról, aki véletlenül vetődik Helsinkibe, találkozik a brutális valósággal és a reménykeltő jósággal. A remény másik oldala című legfrissebb Kaurismäki film jellegzetesen lassú ritmusú meditáció az élet köznapi apró-cseprőiről, amikből történeteiben mindig összeáll a groteszk humorú hétköznapi varázslat. A filmje végén úgy állunk fel, hogy érezzük, feltámadt bennünk az ember és a hit az emberségben.

Saját bevallása szerint pont ennyit szeretett volna elérni az új rendezésével, amely a Kikötői történetet követően a második darabja a trilógiának szánt menekült filmjeinek. Két sors fut párhuzamosan, majd összekapcsolódnak. Egyikük a szír Khaled a tehetséges és rokonszenves Shewan Haji alakításában, aki Aleppóból menekül. Odaveszett a családja, csak a húga maradt életben, menekülés közben elvesztik egymást a szerb-magyar határon összetorlódott tömegben. A fiú keresztülutazik Közép-Európán, véletlenül érkezik Helsinkibe. A másik főszereplő a középkorú Wikström, a finn utazó ügynök a komor képű, kevés szavú Sakari Kuosmanen megformálásában, aki beleun a vigéckedésbe meg az alkoholista feleségébe, mindkettőt otthagyja és vesz egy külvárosi éttermet. Kettőjük sorsa akkor kapcsolódik össze, amikor Khaled hiába kér menedéket a finn hatóságtól, vissza akarják toloncolni Aleppóba.

A szituáció rém egyszerű, közhelyszerűen drámai. Jön egy szír fiú, menedéket kér, megtagadják tőle, ám szeretné a húgát mindenképpen megtalálni, hazatérés helyett inkább a bujkálás veszélyét választja. Különös, megragadó és izgalmas indítássá Kaurismäki rendkívüli módszere miatt válik. Mindkét hőse reménytelenül feszült helyzetben van, egyikük a tragikus világpolitikai szituáció iskolapéldája, másikuk a magánéleti csőd állatorvosi lova. De ahogy a film életre kelti őket, azon nevetve sírunk. Khaled úgy érkezik, hogy egy teherhajó bendőjében egyszer csak megmozdul a szénkupac, kivillan egy döbbent szempár, majd előbújik és menekülni kezd egy szénember. A másik figura indításában is a dráma meg sajátos fapofa-humor találkozik, így házasságot megszakítani még nem láttunk. Ehhez kell Kaurismäki világszabadalma, az a bizonyos komikum. Wikström egyetlen szó nélkül lép ki felesége életéből. Ráadásul úgy kezd új életet, hogy akárcsak a mi Rejtőnk regényhőse, Gorcsev Iván a fizikai Nobel-díjat makaón, ő egy kis étterem teljes árát nyeri el egyetlen éjszaka pókeren.

Khaled sorsa, mint a margóra sodródott Kaurismäki hősök élete mindig, reménytelenül optimista kicsengésű. Menedéket hiába kér, találkozik a valóság brutalitásával, a rendőri közönnyel, a fajgyűlölő újnácik támadásával, de találkozik kedves és jólelkű segítőkkel, emberséggel, humánummal. Wikström a szárnyai alá veszi, munkát és szállást ad neki, s egy ellenállhatatlanul komikus jelenetben még hamis igazolványt is csináltat számára. A végül bekövetkező tragikus fordulatban éppen az igazolvány hozná jótevőjére a bajt, ezért Khaled kimenekül Wikström életéből. Nincs happy end és nincs gyilkos vég: Kaurismäki bizonytalanságban hagyja a nézőt, vajon szomorú véget ér, vagy mégis valósággá lesz-e a tündérmese.

Amit a filmjében kevés szóval, minimalista játékkal, groteszk humorral és megragadó poézissel mond el, azt a film premierje körül szóban egészen egyértelművé teszi. Elmondta, hogy fontosnak érezte a történetet, hogy szembe forduljon az Európában egyre szélesebben térfoglaló „migráns-felfogással” és megmutassa, mind egyformák vagyunk, a menekülő ember is ember. A brit The Guardiannek egészen keményen fogalmazott: „Bizonyos országok egyetlen menekültet sem fogadnak be. Ez ma Európa legnagyobb szégyene.” És hogy egyértelművé tegye a gondolatát, hozzátette, Európa szétesése ma két szélsőjobb ország, Lengyelország és Magyarország miatt különösen fenyegető veszély.

Ahogy a trilógia előző filmjében, A remény másik oldalában is azt a bizonyos harmadik oldalt, a világméretű menekültdráma közepette a humánumot erősítő hitet, az együttérzésbe vetett reményt akarja erősíteni. „Ha már a remény szinte teljesen kihal körülöttünk, éljen tovább legalább a filmben. Ebben van a filmezés értelme.” Talán épp ezt a reményt vesztette el, amikor idén év elején váratlanul bejelentette, ez a filmje lesz a hattyúdala. Aztán a Berlinálén elnyerte a legjobb rendezés Ezüst Medvéjét, s nem sokkal később egy interjújában már elhessegette magától a korábbi ötletét. „Remélem, a menekült-trilógiám harmadik darabja boldog komédia lesz.”

A múlt nélküli ember, meg a többi korábbi filmje után most ismét örülhetünk annak, hogy Kaurismäki a világ egyik legfurcsább humorú, legszomorúbb és legszerethetőbb filmese. A brutális valóságot meg a lúzerek világát annyi érzékenységgel, szeretettel és reménykeltő emberséggel mutatja, ami felér egy gyöngéd simogatással.

Szerző