Helikopter

Ki gépen száll fölébe…, nekünk szöcske, ökör, torony, de a szelíd tanya mellől már Mészáros Lőrinc csahos ebei ugatnak. A gazda számára nyilván örömteli odaföntről megfigyelni, milyen lesz a termés (és itt most egyáltalán nem csak a gabonára gondoltunk), de a realitás mégiscsak az, hogy ez egy apró, hagyományos közlekedési eszközzel is kényelmesen bejárható ország. Mifelénk éppúgy nem kell az alkotmánybírónak kék villogó az autójára (ahogy a korabeli anekdota kérdi: tán egy sürgős alkotmánysértéshez akar kivonulni?), mint ahogyan az állam csecseit szopó „vállalkozónak” sincs szüksége helikopterre. Minek? Miről marad le – az évekre előre leosztott üzletek földjén -, ha tíz perccel később ér oda?

A tavalyi ügy különösen mélyen beégett a kollektív emlékezetbe - nem csak a következmény, a Népszabadság rapid bezárása miatt -: Rogán Antal nemtájékoztatási miniszter bizonyíthatóan később érkezett a helikopter-Mercedes kombó segítségével a celeblagziba, mintha simán csak csak odagurult volna (bár azt mi is belátjuk, hogy az utóbbiból nehezebben lett volna bulvárhír). Most, hogy az Orbán-család leltárából ugrott elő egy luxusautó-árú girokopter (ugyanaznap, amikor kiderült, hogy a Rogánt röptető légitaxis ölébe pottyant a budaörsi reptér), kicsit zavarban vagyunk: két esetből még nehéz általánosítani, az viszont – mondhatni – örök igazság, hogy errefelé csak az vesz helikoptert, Laborghinit, Vuitton-táskát (stb.), akinek annyi a pénze, hogy már bátran szórhatja értelmetlen dolgokra is. Másképp fogalmazva: ahhoz, hogy érdemes legyen a levegőből szemmel tartani, már akkora birtok kell, amin a Balaton a kerti tó. Privatizált, lábon hazavitt megyék, minden vetélytárstól elszerzett bányajogok, magánerdő, magánvasút, magánország – hét év alatt a puritán kormányzástól idáig röppentünk.