Velencei Filmfesztivál;

Velencei Filmfesztivál - A művészet még maradt

Filmcsillagok a retro-szigeten. Röviden így lehet jellemezni a világ legöregebb, immár 74-dik alkalommal megrendezett Velencei Filmfesztivált.

A Velencei Filmfesztivált évtizedek óta a Lidón szervezik meg, amely annak idején a kontinens egyik legfelkapottabb fürdőhelye volt. Idejártak a legillusztrisabb vendégek – így meg is tudott élni három ötcsillagos grand hotel egy másfél kilométer átmérőjű körön belül. A helyzet azonban időközben jócskán megváltozott. A grandeur tovább állt, az egykori patinás szálló, a Hotel Des Bains például hét éve bedeszkázott ablakokkal jelzi, hogy egykoron ott voltak a legnagyobb partik. De mintha csak megállt volna itt az idő az egész Lidón legalább húsz évvel ezelőtt – csak az árakat srófolják fölfelé tisztes szorgalommal a helyi szolgáltatók.

Néhány évvel ezelőtt még maga a fesztivál is válságban volt, a leköszönő igazgató hiába tervezett grandiózus új fesztiválpalotát, csak a lyuk kiásásáig jutottak. Ez tavalyra megváltozott: felújították a meglévő vetítőket és a Mussolini által egykor kaszinónak nyitott régi palotát, valamint a környéket is rendbe hozták (a lyukat is betömték) – most már a biennáléhoz méltó a környezet. Ami viszont kevésbé lelkesítő újdonság, az szigorú biztonsági intézkedések: az útzárak, a csendőrök a gépfegyveres katonák. Persze, a táskák átvizsgálása nem olyan idegőrlő, mint Cannes-ban, itt csak akkor néznek bele, ha épp kedvük van hozzá.

FOTÓ: AFP/TIZIANA FABI

FOTÓ: AFP/TIZIANA FABI

De persze mindez csak „háttér atmoszféra”, a fesztivál dübörög, ahol egymást váltják a sztárrendezők és a világsztárok. Például a Shape of Water (A víz alakja) című bizarr szerelmi drámát hozta magával Guillermo del Toro. A rendező munkásságát ismerve nem kell csodálkozni, hogy ebben a mesében bőven van horror elem: a hatvanas években játszódó történet hőse Elisa (Sally Hawkins-nak megint találtak egy testhezálló szerepet), a néma takarítónő, aki egy szupertitkos létesítményben dolgozik, ahol fogva tartanak egy különleges szörnyet. Talán mondanom sem kell, hogy ők ketten találnak egymásra del Toro lenyűgözően őrült alkotásában – a kritikai siker már most borítékolható. De ha régivágású filmsztárokat keressük, akkor a tegnap este vetített Our Souls at Night (Éjszakai lelkek) című giccsbe hajló film vetítésére kellett elmenni, elvégre elkísérte a két főszereplő: Robert Redford és Jane Fonda. (Az újságírók is tülekedtek a sajtótájékoztatóra.)

Az eddig legerősebb versenyfilm a brit Andrew Haigh (45 év című drámáját hazánkban is játszották) rendezte Lean on Pete. A Willy Vlautin író, countri énekes azonos című regényén alapuló dráma hőse a tizenhat éves Charley, aki egyedül él Portlandben az apjával. Időközben megismerkedik egy idősebb férfival, akinek versenylovakat tart és elkezd neki dolgozni. Az egyik lóval, Pete-el különleges barátságba kerül és amikor úgy tűnik, hogy mindent és mindenkit elvesztett, nekivág a világnak Pete-el. A történet azonban ennél sokkal összetettebb és mélyebb: Haigh műve olyan szívfacsaróan szomorú emberi történet, mely elementáris erővel sújt le és nem enged. Megkockáztatom a zseniális jelzőt. Ahogy a rendező lapunknak adott interjújában fogalmazta: nevetségesnek tartja azokat a drámákat, melyekben egy kis remény után minden jóra fordul és lefelejtjük a múltat. Az mindig velünk marad. Haigh megmutatta: attól, ha még a remény hajt minket nem lesz könnyebb az életünk. Ráadásul a főszerepet alakító Charlie Plummer nem csak, hogy elképesztő nagy tehetség, de kísértetiesen hasonlít az egykori River Phoenix-re.

Emberi áramlat
Velencében nagy előszeretettel raknak be egészestés dokumentumfilmeket is a programba, idén ez most a migránsválságot feltérképezni igyekvő Human Flow (Emberi áramlat), melyet a nemzetközileg elismert kínai művész és aktivista, Ai Weiwei jegyez. A mintegy 140 perc játékidejű mű kíméletlen részletességgel igyekszik bemutatni az összes létező adatot és helyszínt a modern kori migrációval kapcsolatban, gyönyörűen megkomponált beállításokkal illusztrálva. A film így kicsit szétszórt és témája ellenére egy kicsit túlságosan szép lesz, de legalább nem fáj annyira, amikor Magyarországon jár Ai Weiwei és markáns módon állítja rólunk: mi voltunk azok, akik a kerítésünkkel kettévágtuk Európát. Zseniális szcéna: mindeközben két magyar határőr ízes magyarsággal próbálja megmagyarázni miért is fontos a határvédelem.