Villant a kés a fekete ruhás, kemény arcú, negyvenes férfi és a vonásaiban ázsiai jegyeket mutató, fehér dzsekis, sortos asszony kezében. Összeszűkült szemmel, megfeszült izmokkal hajították el a levegőt zúgó hanggal átmetsző pengét. Az asszony talált, a férfi ernyedten nézett maga elé. Itt a vége, futott át rajta, legyőztek.
Nem két ember végzetes vitáját zárta le a két dobás, hanem két sportoló küzdelmét. Az angol férfi és az orosz hölgy nem egymást célozták, hanem egymás mellett állva, a rajtgép jelére, egy-egy kerek táblára hajították el a késüket. Mindez a hétvégén, Alsómocsoládon történt, mivel a község adott otthont a Kés- és Fejszehajító Európa-bajnokságnak. A baranyai Hegyhát 285 lelkes faluja immár harmadjára rendezett kés- és fejszehajító nemzetközi versenyt. Először húszan, majd harmincan jöttek el, s a mocsoládiak az ötlet fogadtatásának sikerén felbuzdulva 2017-re kontinens-bajnokságot hirdetek a sportág európai szövetségének engedélyével. Erre 14 ország 150 versenyzője nevezett be.
Amúgy a sportágban nem vagyunk élenjárók, nemzeti szövetségünk sincs, mint azt megtudtam a főszervezőtől, Kohl Jánostól. Az 57 éves, tolmácsolásból élő, főleg filmszövegeket fordító, alsómocsoládi férfi elmondta, hogy ebben a versengésben az angolok, a csehek, a németek, az olaszok és az oroszok előttünk járnak, hogy ne is szóljunk az amerikaiakról. Ők is küldtek három versenyzőt.
– Engedtük, hadd jöjjenek – mondta Kohl –, mi dolgozunk azon, hogy Amerika is legyen Európa része.
Kohl szólt arról, hogy tizenévesen a soproni erdész szakközépiskolába járt, s ott időnként kés- és baltadobálással múlatták az időt. Harminc évvel később eszébe jutottak az akkori élmények, na meg megnézett néhány tomahawkos indiánfilmet, s elkezdett újra immár versenyszerűen dobálni.
Faggatva a verseny résztvevőit visszaköszöntek az érvek, hogy ki miért lett ennek a sportnak a szerelmese. A németek éppúgy, mint az angolok vagy a csehek sűrűn emlegették fiatal koruk könyv- és filmemlékeit. Így volt ezzel Apostagi József, aki Kiskunlacházáról 1978-ban ment el esztergályosként dolgozni Csehszlovákiába, ott megtelepedett, családot alapított, és ma is Csehországban él.
– Gyerekkorom könyvei Cooper és May Károly művei – indokolta saját kötődését a bőrkalapot, bőrdzsekit, farmert és katonai bakancsot viselő, 65 esztendős férfi, majd hozzátette: – de fontos az is, hogy ebben a sportban van valami ősi és ösztönös, hisz az ember évezredeken keresztül vadászatból élt, és ha megtámadták, meg kellett magát védenie a késével vagy a fejszéjével. Ezért fogtam bele ebbe a sportba, de az is itt tart, hogy remek a társaság, és mi késdobálók összejárunk akár hetente kétszer is.
A magyar férfi cseh feleségét is „megfertőzte”, öt éve az asszony elkíséri a versenyekre, maga is hajít. Hogy őt mi mozgatta, arra a férje adott magyarázatot:
– Nem akart elengedni egyedül, látta, hogy jól érzem magam, gondolta, ebből ő se marad ki.
A versenyzők kivétel nélkül több számba is indulnak, merthogy a kés- és fejszehajításnak tucatnyi ága van. A bevezetőben említett „párbaj” az egyik legnépszerűbb szám. A sziluett nevű szám más logikájú, ott a táblán két, félméteres piros kört látunk egymás felett, s ezt az ember test-sziluettjét jelképező formát 15 darab, tízcentis átmérőjű, fekete kör határolja. A kisebb körökbe kell 4 méter távolságból beletalálni, de mindegyikbe csak egyszer szabad, s aki a piros körökbe talál, az kiesik (hisz megölte a körbedobált embert). A speed nevet viselő számban az a feladat, hogy 3 méterről 20 másodperc alatt minél több kést vágjunk bele a céltáblába. A „távolsági” számnál az a lényeg, hogy ki tudja az egyméteres táblát minél messzebbről eltalálni. A versenyzők 4 méterről dobnak először, van három kísérletük, s ha sikerül egy, akkor hátrálnak 3 métert, és újra kapnak három kísérletre lehetőséget. Ha van találat, megint hátrálás, és megint három kísérlet következik. Az nyer, aki a legmesszebbről betalál. A nagy bajnokok késsel eljutottak már 22, baltával meg 28 méterig.
Ami atlétikában a 100 méter, az itt a „walk back”. Itt három, egymás mellé állított, félméteres körre kell dobni, először három, majd négy, öt, hat és hét méterről. Ebbe a számba nem lehet előre nevezni, itt az a 10-12 résztvevő indulhat, aki a többi versenyben élen volt. A mocsoládiak és a környékbeli településről érkezők kedélyesen figyelték a versenyt. A hangulatot a sűrűn leszakadó eső sem rontotta.
– Amikor gyerek voltam, mindenkinek volt bicskája – idézte a régi időket a 67 esztendős Feiersteint János – játékból mi is dobtunk célba a késünkkel. Erre jó emlékezni. Meg arra is, hogy soha nem fogott senki a másikra kést.
– Az a legjobb az egészben, hogy összetartja az embereket – vélte a 40 éves Kronvald Zotán, aki a szomszédos Bikalról ruccant át. – Minden ilyen rendezvény erősíti a falu közösségét. Látom, hogy az emberek milyen jókedvűen beszélgetnek egymással, és ez remek érzés.
Az alsómocsoládiak bulisságáról és összefogásáról többen is elégedetten szóltak. Arról, hogy a versenypályát társadalmi munkában építették meg, s hogy helyben sokan ajánlkoztak önkéntes pontozónak. Jöttek máshonnan is önkéntesek, nemcsak a környékről, még a fővárosból is. A vásárosdombói Fejes Zoltán meg azért húzta ki magát, mert faipari cégével ő szállította a céltáblákat.
– Mi voltunk a faszállítók – jelentette ki büszkén a férfi, akit elkísért felesége, s 12 éves unokája is. Fejes megjegyezte: – Nagy dolog, hogy a nehéz helyzetben lévő Baranya egy ilyen kicsi faluja Európa-bajnokságot rendez, és kiváló házigazda.
Tegyük hozzá, hogy Alsómocsolád nem tartozik a nehéz helyzetű falvak közé. Itt csaknem félezer embernek ad munkát a Pick egyik üzeme. A faluban van egy sertéstelep is, meg egy erdei iskola, aminek szállása és konferenciaterme gyakran megtelik. Szabó Erika, a falu egyetlen kocsmájának tulajdonosa már 17 éve felhagyott a vendéglátással, bérbe adta üzletét, de most ő is besegített bérlőjének a sok munka miatt. A szép alakú, közvetlen asszony ekképp fogalmazott:
– Itt az emberek mindig tudtak élni, és volt összetartás. Ehhez persze kell az is, hogy van munkájuk és biztos megélhetésük. Anélkül nehéz.
