Közös dolgaink

A választások közeledésével egyre türelmetlenebbül figyelmezteti a demokratikus média az ellenzéki közvéleményt és a pártokat, hogy – József Attilával szólva – ideje „rendezni végre közös dolgainkat”. A figyelmeztetés jogos, de a javasolt megoldás több mint kétséges: újra meg újra az „összefogásra” szólít fel. A helyzet az internetes világból jól ismert ellentmondásra emlékeztet, a saját körünkbe való bezártságra. A demokratikus sajtó jórészt ugyanazon szereplőket szólongatja, akik így együttesen már fényesen bizonyították, hogy alkalmatlanok az összefogásra. Lejárt szavatosságú programok és személyek is ülnek a politikai körhintán, pedig - megint a költővel szólva - „Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani”, és csak utána jöhet, hogy „békévé oldja az emlékezés”. A tisztelt közszereplők jelentős részéről ugyanis elmondható, hogy semmit sem tanultak és semmit se felejtettek. A régi idők régi programjainak széttört cserepeit próbálgatják összeilleszteni, de nem véletlen, hogy a hatvanon aluliak közül szinte senki se figyel oda erre a csörömpölésre.

Botka megpróbált ennek a lejárt szavatosságú, kifelé tartó politikai nemzedéknek a gettójából kitörni azzal, hogy szakítani kell a baloldalon a 2010 előtti politikával, bocsánatot kért az elkövetett tévedésért és új perspektívát ígért. Ez az új perspektíva még jórészt kimunkálásra vár, de mindenképpen túlmutat a tegnap pártmunkásai összeborulásának programján. Ezért figyelmeztet a költő, nekünk is szólóan itt, a „Dunánál”, hogy „ez a mi munkánk; és nem is kevés”. A baloldali pártok ebben a felállásban csak a társadalom kisebbségét tudják megszólítani, csak azokat, akiket már 2010 előtt is megérintett a politika és hajlandók indulatosan hajnalig vitatkozni azon, hogy XY rákerüljön-e az országos listára, miközben a nagy többség ásítozik vagy kuncog az egészen. Az egészséges múlt felé fordulás, a 2010 előtti világon való túllépés voltaképpen a jövőről szól, mert a múlt lejáratódott eszméit és programjait, „teljes szoftverjét” még most is aktív politikusok képviselik. Magyarországon sem ebben, sem másban nem játszódtak le tisztázó történelmi viták, amelyek megnyithatnák az utat az új programok felé. A túlontúl ismert közszereplők nem hajlandók az önreflexió minimumára sem, ezért azt követelik, hogy a híveik így szeressék őket, ahogy éppen a zavaros múltjukból kilépnek. A baloldalnak pedig a hatvan felüli politikafüggő csoportok nosztalgiáiból kellene kilépnie. De a médiának is, amely nap-nap után gereblyézi a vizet azzal a beszámolóval, hogy a kiválasztottak szűk világában ki mit mondott éppen és ki mivel lőtt vissza a Facebookon.

Magyarán, a médiában az „összefogás” vita nem az érdemi kérdésekről szól és nem a többséget szólítja meg, hanem „hazabeszél”. Azokat szólongatja, akik a szűk, befelé forduló kisebbséghez tartoznak, generációs csoportba zárkóznak, „ómagyarul” vitatkoznak, s nem hallják meg a közép-generáció és fiatal nemzedék türelmetlenkedését és „újmagyarul” szórt átkait az idősebb politikai generációra. Záporoznak ránk a nemzetközi felmérések az ország lecsúszásáról a globális világban, sőt a saját régiónkban is. A baloldalon divatos a Fideszre mutogatni, de a legveszélyesebb csalás a féligazság, mert ez az egész már a kétezres években elkezdődött, az Orbán rezsim csak tökélyre vitte. A tévút, az európai főútvonalról való leágazás adatai is ott sorakoznak a nemzetközi felmérések hosszú távú idősoraiban. Ezért tudott a globális válság ilyen katasztrofális következményekkel járni, mint maga a 2010-es választás.

Az elemi tények közé tartozik Magyarországon, hogy csak a választók változnak, a politikusok nem, ezért a négyévenként radikálisan kicserélődő politikai piacon a régi portékájukat próbálják meg eladni. Pedig választásról-választásra nemcsak a világ változik drasztikusan körülöttünk, hanem maguk a választók is, korosztályokként és mentalitásban egyaránt. Már-már közhelyes, hogy a baloldal mögül kimentek az újabb belépő nemzedékek, és velük a belépő új problémák is hiányoznak nemcsak a programból, hanem még a régi motorosok látóköréből is. A nyolcmillió választópolgár közül a nyomtatott médiában követett, a politika felhőrégióiban zajló viták jó esetben kétmillió potenciális szavazót érdekelnek. Ezért pusztába kiáltott szó, ami rendre visszhang nélkül elhal a baloldali médiában, hogy nem a hagyományos pártkereteket követő baloldali szavazókat kell „összefogni”, hanem a „politikai árvákból”, az Apátia Párt követőiből, a fiatalokból és a középnemzedékből kell új többséget toborozni. Ezt Botka is meghirdette, de eddig a nyitás a valódi többség felé csak azzal a paradox eredménnyel járt, hogy a „régi” politika követői megrettentek a konyhai edénycsörömpöléstől és a családi vita befejezését sürgetik, az „új politika” várományosai pedig még nem tolongnak a baloldali pártok táborában, nyilván még nem érzékelik azt, hogy meg vannak szólítva.

A baloldali pártok új generációja is bejelentkezett, de érdemi áttörést egyelőre nekik sem sikerült elérni, mert ők sem tudták a 2010 előtti baloldali politika megújítását érdemben felmutatni. A felülről építkező, csak a nagy formális jogintézményekre támaszkodó demokrácia, amelyben a lakosság többsége veszteseként és kitagadottként éli meg a demokratizálást, már bekerült a nagy történelmi zsákutcák múzeumába, de a baloldal még nem határolódott el a múltjától. A múltba való önsorsrontó bezárkózás a baloldal periférizálódására vezetett, és a belépő dacos nemzedék már inkább a 2018 utáni perspektívát keresi vagy a „se jobb, se bal” politikai tántorgás zűrzavarába téved. Az alulról építkező demokrácia perspektívájának markáns felvetése, a részvételi és szociális demokrácia alapvetése már megtörtént, és kidolgozása is a jövő év tavaszáig elvégezhető. Vagy marad a kényelmes üldögélés az „echo chamber”-ben, amiben a múlt emberei egymás közt elcsevegnek az emlékeiken, és megfogalmazzák saját vágyaikat egy újabb kényelmes parlamenti ciklusra az ellenzéki padsorokban. Akkor pedig azok, akik a jövő ígéretét hordozzák, megint a lábukkal fognak szavazni és elindulnak „Európa” felé.