Berlin messze van

Nagykoalíciós csúcs vita helyett, „inkább duett, mint összecsapás – így értékelték német szakértők, illetve a helyi sajtó a vasárnapi, egyetlen televíziós vitát, amelyet a szeptember 24-én esedékes parlamenti választást megelőzően rendeztek. Schulz próbálta ugyan provokálni a kancellárt, az egyedüli lehetséges stratégiát választva, Angela Merkel azonban nem olyan politikus, aki hagyná magát kizökkenteni az egyensúlyból: az esetleges vádakra, szemrehányásokra higgadt, nagyrészt meggyőző választ adott.

A vita során arról mindenképpen meggyőződhetett az európai közvélemény, hogy a német választás két kulcsfigurája ízig-vérig demokrata, akiknél fel sem merülhet, hogy hűtlenek legyenek az Európai Unió alapértékeihez. Orbán Viktor neve is szóba került a majdnem százperces verbális összecsapás során, s nem éppen pozitív összefüggésben. Teljesen egyetértettek ugyanis abban, hogy a magyar kormányfő felrúgja az európai szolidaritást, s 2015-ben, a menekültválság csúcspontján egész Európa hitelét veszélyeztette, amikor hagyta, hogy áldatlan állapotok alakuljanak ki a Keleti pályaudvarnál. Merkel megjegyezte: nem volt más lehetősége, cselekednie kellett, meg kellett nyitnia a kapukat a menedékkérők előtt.

Így is lehet. Ha egy politikai vezetés nem arra törekszik, hogy folyamatosan ellenségképeket kreáljon, nem állandóan harcolni akar valakivel csak azért, hogy a szavazatokat maximalizálja, akkor az adott társadalom is toleránsabbá, megértőbbé válik. Természetesen Németországban igen sokan nem lelkendeztek amiatt, hogy rövid idő alatt másfél millióan lépték át az ország határait. De a német kancellár példája mutatja: ha egy politikus nemcsak veri a mellét, mekkora keresztény, miközben folyamatosan fittyet hány az evangélium tanítására, hanem szolidáris embertársaival úgy, ahogy ezt Ferenc pápa követeli, nos ez is jócskán hozhat szavazatokat egy normális országban.

A német sajtó fanyalog ugyan amiatt, hogy nem volt igazi különbség a programjaik között, és valójában nincs is igazi választási kampány Németországban, mi csak irigykedve pillanthatunk Berlinre. Németország a sok millió bevándorló integrálása ellenére egy kiegyensúlyozott, higgadt ország, és ez a rendkívül érett gondolkodás a társadalom minden szférájára kihat. Említhetnénk a német labdarúgó válogatott tagjait, akik a szövetséget, a DFB-t megelőzve kemény szavakkal ítélték el nácizó szurkolóikat. Ez a felnőtt világszemlélet kevésbé mondható el a magyar nemzeti tizenegy tagjairól, akik ütötték-vágták az ellenfelet, miközben a bíró ellen hergelték a közönséget. A tudás hiányát agresszivitással „pótolták”.

A német tévévita nagyon komoly üzenetet hordoz Magyarország számára. Nem is az a legfontosabb, miként vélekednek a magyar kormányról, a miniszterelnökről. Sokkal inkább arra kellene rádöbbenni: ideje felnőni Európához. Ehhez azonban olyan politikusokra lenne szükségünk, mint amilyen Angela Merkel vagy Martin Schulz, akik képesek Európa érdekei szerint gondolkodni. Berlin, sajnos, nagyon messze van.

Szerző

Ki nyer ma?

Sztrájkra készülnek a Tesco dolgozói. Sokuk szerint a hivatásos érdekvédők azt sem teszik meg, amit még ebben a munkavállaló-ellenes hatalmi közegben is megtehetnének. De lám, a Kereskedelmi Dolgozók Független Szakszervezete (KDFSZ), amelynek tagságát szinte kizárólag az áruházlánc dolgozói adják, meghirdette a sztrájkkészültséget, s hamarosan a jóval nagyobb és szélesebb körben érdekelt Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezete (KASZ) is csatlakozott a sztrájkfelhíváshoz. Persze jó magyar szokás szerint előbb egymás lejáratásával foglalkoztak, de gyorsan rájöttek, hogy ha megosztják erőiket, biztosan nem érnek célt. A kompromisszum eredménye a két külön sztrájkbizottság együttműködése lett.

A vállalat vezetői egyelőre hajthatatlannak mutatkoznak, és homályos ígéreteken kívül igazán kézzel fogható és a dolgozók, a szakszervezetek számára elfogadható javaslattal nem álltak elő. Itt van tehát az alkalom, hogy az érdekvédelem tekintélyén évtizedek óta éktelenkedő csorbán köszörüljenek valamennyit. Ha még idén elérik a kívánt bér- és létszámemelést, akkor nemcsak a két érdekvédelmi szervezet, de az egész szakszervezeti mozgalom esetleg új erőre kaphat.

A helyzetet jól ismerő szakemberek között azonban szkeptikus hangokat is hallani. Például arról: nem véletlen, hogy éppen a Tescónál éleződött ki ennyire a helyzet. Szerintük szakszervezeti berkekben is tapasztalható a politikai megosztottság, és akadnak, akik értik a hatalom üzeneteit. Márpedig az Orbán-kormány 2010 óta minden alkalmat megragad, hogy a legnagyobb hazai áruházláncot ellehetetlenítse - mondjuk azért, hogy ha sikerül végre kiüldözni az országból, a saját oligarchái tömhessék be a rést.

Talán egyszer kiderül, hogy a szakszervezeti vezetők közül mindenki fegyver volt-e a dolgozók kezében, vagy akadt, aki a hatalom eszköze.

Szerző

Hosszú oldal - Parainesis

A szél befelé fújja a függönyszerűen szitáló esőt a lelátóra, már azelőtt eláztunk, hogy kijöttek volna melegíteni a csapatok. A hangszórókból a Nirvana Smells Like Teen Spiritje szól, helló, helló, ma épp milyen mélyen vagyunk?

A refrén alatt hirtelen videoklipben érzem magam, amint végigtekintek a Cristiano Ronaldót fotózó-videózó drukkereken: „itt vagyunk, hát szórakoztassatok minket!”. Villognak a vakuk, készülnek a szelfik, meg-megcsillan a melegítő portugál fülében a gyémánt. Hülyének érzem magam, éneklem hangosan, mellettem egy kisfiú lopva bámul, nyilván nem ismeri a számot, nem érzi a tökéletes, tankönyvi helyzetkomikumot. Mert a játékosok bemutatásakor hirtelen füttykoncertre vált a stadion fele – nem vagyok nagy matematikus, de ide a rozsdás bökőt, hogy igen magas százalékban olyanok füttyögnek, akik az imént még áhítattal dokumentálták Ronaldo minden mozdulatát. Hiába, no, bevonult a katonazenekar a himnuszokhoz, Real Madrid helyett most már magyar válogatott van.

A kisfiú nyújtott karokkal emeli magasba a székére helyezett fehér nejlonlapot a grandiózus élőképhez: mi vagyunk a fehér a kokárdában. Én is tartom a magamét, mindenki tartja, kivéve az előttem ülő nő, aki a négyszázhuszadik szelfijén dolgozik éppen – jellemző módon még csak nem is fordul a pálya felé, hát minek is, nincs ott semmi látnivaló. Be lehet jelentkezni Facebookon, itt vagyunk, hát szórakoztassatok bennünket.

Ezt az erőlködést, ezt szokd meg, súgnám oda legszívesebben a kisfiúnak, aki elszánt arccal, de mind jobban remegő karokkal tartja a nejlont. Ebben a mozdulatban, ebben a fáradó, mégis kitartásra vágyó, zsibbadó érzésben benne van minden, kisfiam, amit tudnod kell az elkövetkezendő éveidről: a végtelen túrák, a megalázó vereségek dühe, a gólok utáni eksztázis, az istenálddmeg és a megbűnhődés, az is.

S persze a helyzetkomikum: megtanulod majd azt is. Századszor is tapsikolva lejátszani a felvételt, amin Böde beleépíti a norvégot a gyepbe, mint a zsíros kenyeret. Üvölteni a nyilvánvaló lesnél, hogy ellenünk fúj a rohadék, reklamálni, hogy semmisevót, miközben látod, hogy helyben operálni kell a védőt. Hogy annyira nem lehet komolyan venni önmagunkat, hogy egyszerűen nincs más megoldás, mint a komolyan vevés. Áldottnak érzem magam, énekli Kurt Cobain, a mi kis csapatunk mindig is az volt, az marad örökké.

Mi egy Nirvana-szám vagyunk, kisfiam, ami többnyire nyers és dühös, csak néha lágy és andalító, de akkor jön a refrén egy gyomros erejével, és emlékeztet, hogy a körúton vonulós boldog éjszakák végén valahogy mindig Andorrán ébredünk. De aztán megyünk újra, zászlókkal, mezekben, kifestett arcokkal és szívekkel, mert ez a mi katarzisunk: az a néhány pillanat, amikor a síkok – a szarkazmus meg a valóság dimenziója – összecsúsznak, és arra ocsúdunk, hogy te, ez, ez most kurvára őszinte volt.

Az összes többi időre meg marad az irónia. Különben bele kell ebbe hülyülni, kisfiam. A fociba, az országba. Az egész életünkbe.

Szerző