A Fidesz mindent megtesz, hogy saját magához hülyítse az országot. Ők maguk már jó ideje olyanok, mintha saját tönkrevert oktatási rendszerüket járták volna ki, és valaha jobb szellemi kondícióban lévő kormánypolitikusok azon versengnek, melyikük kúszhat látványosabban és hangosabban Németh Szilárd intellektuális szintje alá.
A Nemzeti Elmerohasztás Rendszere (NER) él és virul sajnos.
A miniszterelnököt egyetlen dolog érdekli: nem fordulhat elő az általa rajzolt koordináta rendszerben, hogy más legyen a miniszterelnök. A háborítatlan lopáshoz, a rendszer megannyi törvénytelenségéhez fent kell tartania a rezsimet. Ennek érdekében a totálisan szétvert intézményi struktúrák, a szétroncsolt jogállamiság mellett az elhülyítés milliárdokból működtetett intézményét turbófokozatba kapcsolva önti ránk napra-nap gépezete a gyűlölet és a butaság sosem látott szennyét.
Eközben börtönre emlékeztető helyeken tartják mindannyiunk szégyenére a kisgyermekes családokat a határon felhúzott úgynevezett tranzitzónában, országos Big Brother terveken dolgoznak, és az állam az élet minden szegletén korlátozni akarja a szabadságot, s manipulálni, uralni a döntési tereket, ennek érdekében lassan a teljes médiateret einstandolja.
Reményei szerint ez kitakarja a szétrohadó egészségügyet, a gyerekektől ellopott jövőt, azaz a tönkrevert oktatást, a nem működő, csak saját autokratikus klientúráját szolgáló banánköztársaságot.
Ebben a térben az ellenzéki pártok mind nehezebben találják a helyüket, rendre a politika régi törvényei szerinti válaszreakció-kényszereik vannak, azaz a Fidesz ostobaságairól beszélnek és így - akarva akaratlan - tartósítják az orbáni elhülyített diskurzus állapotát.
Holott az országban igenis jó nagy számosságban élnek olyan polgárok, akiknek nem egyszerűen elmondhatatlanul elegük van a Fideszből, hanem az elbutított szövegektől is kifordul a gyomruk, értelmes kérdésekről való diskurzusra vágynak. Hiszen pontosan tudják: ha rajtuk múlna, ez egy normális európai ország lehetne.
Annak idején a rendszerváltás előtti Demokratikus Ellenzék egyik döntő fegyverténye volt, hogy nem fogadta el a kádári diszpozíciót, abból indult ki, hogy igenis vannak emberi jogaink, és ennek szellemében cselekedett. Ma is jócskán vannak, akik igenis nyitottak a nyugati, liberális szemmel való problémafelvetésekre, értékelik azt az igényt, hogy valaki úgy viselkedjen végre, mintha ez egy normális ország lenne. Mert egy normális országot szeretnének és olyan politikát, amely az erre való törekvést jeleníti meg.
Mindez a kis pártoknak pedig jelentős teret nyithat.
Hiszen megtehetik, hogy úgy legyenek önazonosak és fontos, ma itthon unikálisnak tűnő témákról beszéljenek, hogy nem nyolcmillió választóért versengenek a nagy pártokkal, hanem a választópolgároknak azért a 15-25 százalékáért, akik számára vonzó az igényes intellektusú, nem a szociális ígérgetéseket a fókuszában tartó és nem is a gyűlöletkeltéssel operáló, hanem nyugati, liberális megközelítésű politika.
Hogy ez mennyire így van, arra szép példa, hogy közel másfél millió ember, a teljes felnőtt népesség 18 százaléka ért egyet azzal, hogy Magyarországon szabályozott keretek között lehessen marihuánát árusítani a Nézőpont Intézet kutatási adatai szerint.
Ezért volt bölcs és a magyar politikában frissítő hangú felvetés a Magyar Liberálisok Pártjának ötlete a fű legalizálásáról.
Fodor Gáborék pártja pontosan fogalmazott, amikor kifejtette, hogy a kannabisz fogyasztásának kriminalizálása kontraproduktív.
A népszavazási kezdeményezés mellett üdítő hír, hogy az Együtt és a Momentum, ha a teljes legalizálást nem is, az orvosi célú használatot támogatja. Magam a Magyar Liberálisokkal értek egyet, nyilvánvaló, hogy a szabályozott marihuána értékesítés - mint ezt számos Egyesült Államokból és Nyugat-Európából ismert példa igazolja - csökkenti a rendkívül veszélyes drogok használatát, csökkenti a bűnözést, jelentős adóbevételt hoz ugyanakkor az államnak. Ez már egy értelmes és fontos vita.
Minthogy az is helyes, hogy legyen egy mozgalom, amely megjeleníti azoknak a polgároknak az akaratát - mint látjuk, közel a választók ötödéről beszélünk -, akik egy friss levegőjű, szabad, nyugatias Magyarországra vágynak, amelynek számos eleme közül ez ugyan nem a legfontosabb, de szimbolikus ügye lehet. Legalább ilyen fontos és a úttörő javaslata volt a Karácsony Gergely nevével fémjelzett Párbeszédnek az alapjövedelem hazai bevezetésére tett kezdeményezés. Bár én azon liberálisok közé tartozom, akik azt gondoljuk, hogy a szívünk baloldalon van, a pénztárcánk jobbra - másként szólva: eminensen fontosnak tartom a szabadság- és emberi jogokat, de a szabad piac megingathatatlan híveként vizsgálom a gazdasági kérdéseket -, nem értek egyet vele, ez azonban a felvetés innovatív ereje szempontjából irreleváns. Ami fontos: Karácsony Gergő kitűnően bebizonyította, hogy egy kis párt komoly társadalmi párbeszédre tudja sarkallni a politika összes résztvevőjét, ha izgalmas és újszerű gondolatokkal szélesíti a közpolitikai diskurzust.
A kis pártoknak igen sok hasonló ügyük lehet, és ez meghozhatja azt a legkisebb közös többszöröst, amely témafúziót biztosít számukra és ezen keresztül arra is módot ad, hogy erősen megkülönböztessék magukat a baloldali fősodorbeli pártoktól.
Természetesen sokan felvethetik, hogy Fodorék felvetése nem időszerű, hiszen sokkal nagyobb krízissel kell épp megküzdenie az országnak. Ez a megközelítés azonban meggyőződésem szerint ördögi kör: ha nem foglalkozunk mindazokkal a kérdésekkel, amelyek 2017-ben az épeszű országokban a közbeszéd tárgyát képezik, akkor még inkább rabjai maradunk a Nemzeti Elmerohasztás Rendszere (NER) politikájának.
Innen ki kell lépni.
A kis pártok közül magukat inkább baloldali politikával megjelenítők is felismerhetik, hogy számos olyan kérdés van, ahol a modern baloldali politikai eszmeáramlattal nagyon is összeegyeztethető az alapvető liberális értékek képviselete, hiszen ez Hegyeshalmon túl természetes értéke a progresszív zöld és újbaloldali pártoknak is. Csupán az a különbség, hogy itthon a vonatkozó értékeket lerombolta az orbáni politika, így az értük való kooperáció értékközösséget jelent.
A gazdasági kérdésekben nyilván nem kell egyetérteni: egyik helyen az alapjövedelem van a transzparensen, míg a másikon a szabad piac. Ám ezek a különbségek másodlagosak abból a szempontból, hogy e pártoknak jelentős számmal vannak olyan választóik, akik igénylik mindazokat az issuekat, amelyeket a baloldali pártok sosem mernének/akarnának kimondani. A Fidesz pedig, mint látjuk, retteg az értelmes szótól.
Az erről való diskurzus mindenképp üdítőbb lenne, minthogy ki mennyit ivott és ki miként sértheti meg a másikat. Mindebből pedig összeállhat egy vonzó választási pártközösség. Így maguk mögé terelhetnének közösen egy olyan bázist, amelyiket az MSZP és a DK nem tud.
Ha pedig ezzel párhuzamosan a szocialistáknál és a DK-nál sem a szuperegók küzdelmét látnánk, hanem ésszerű törekvést arra, hogy közös listát állítsanak, és arra koncentráljanak, ami pártjaik választóiban igényként közös, akkor igenis lenne remény a Fidesz leváltására, miközben a politikai közbeszéd színvonala is javulna.
Természetesen így sem biztos a győzelem, ám legalább nem a bohóctréfa és a szomorújáték közötti műfaji mezőben táncolnának, hanem a küzdő, potens, értelmes politikát művelő, a választóikkal igényesen törődő politikai közösségként mutathatnák meg magukat.
Azaz elvégeznék azt a munkát, amit a választóik és a bizonytalanok egy nem kis hányada elvár tőlük.
A Magyar Liberálisok kezdeményezése ezért mutat önmagán túl. Példaadó is a tekintetben, hogy kezdjenek el minél többen úgy politizálni, hogy kilépnek a Fidesz teremtette kommunikációs térből és rezonálnak azokkal a polgárokkal, akik egy nyugati országban szeretnének élni - itthon.