Mariano Rajoy spanyol kormányfő: A függetlenségpártiak azt kérik a katalánoktól, hogy mondjanak le a spanyol és az európai uniós állampolgárságukról. Miért van erre szükség?...
Carlos Alsina, újságíró: Jelezném, hogy a katalánok a függetlenné válás esetén sem veszítenék el a spanyol állampolgárságukat…
M. R.: Hát, ööö, nem is tudom… már miért ne veszítenék el? Csakúgy, mint az uniósat.
C. A.: Azért, mert a törvény szerint az, aki Spanyolországban született, nem veszíti el az állampolgárságát akkor sem, ha egy másik országban él…
M. R.: És… mi van az unióssal?
C. A.: Attól sem esik el, hiszen spanyol állampolgár.
M. R.: Azt hiszem ez a vita nem vezet sehova…
A spanyol kormányfőnek két éve sikerült „beleszaladnia” a váratlan (?) kérdésbe egy rádióinterjúban. A néppárti vezetőnek nem ez volt az első kínos szereplése, ám ez a sokat edzett spanyoloknak is sok volt. Döbbenten kérdezték: miképp lehetséges, hogy a miniszterelnök nem tud megválaszolni egy ilyen fontos kérdést, a törvényeket nem ismerve hebeg-habog, miközben a függetlenségi hangok oly erősek Katalóniában?
A furcsa epizód több egy anekdotánál: a madridi vezetés attitűdjének kvintesszenciája. Ahogy egy barcelonai alkotmányjogász fogalmazott a közelmúltban, Madrid úgy kezelte a katalán függetlenségi törekvéseket, mint egy soufflét: arra várt, hogy majd összeesik.
Mostanra talán észrevették, hogy az ellenkezője történik. Hogyan is gondolhatták, hogy elcsitulnak a függetlenségi hangok, amikor 2010-ben, néppárti kezdeményezésre a spanyol alkotmánybíróság úgy döntött, hogy a katalán nem „nemzet”, és elkaszálta az önálló igazságszolgáltatási intézmény felállítását? Nem meglepő, hogy ezek után abban is felébredt a nacionalizmus, aki korábban nem álmodott független Katalóniáról.
2014-ben a spanyol kormány sikerrel megakadályozta és konzultációvá szelídítette a függetlenségi népszavazást. Bár a nemek kerültek többségbe, nyilvánvaló volt, hogy Katalóniában vannak feszültségek. Mit tett Madrid? Lényegében semmit. Sehol egy látványos gesztus, sehol egy tárgyalás arról, hogy miképp rendezzék az ügyeket, nada, azaz semmi. Ne csodálkozzunk, ha a soufflé felrobban. A massza sajnos a katalánokat fogja beteríteni. Ettől Carles Puigdemont katalán vezető is nehezen menti meg őket. Sőt!
A függetlenségpártiak ugyanis Madridhoz hasonlóan ludasak. Úgy beszélnek az elszakadásról, mintha egy klubtagságról mondanának le. Lemegy a népszavazás, két nap múlva kikiáltják a függetlenséget, és mindenki boldogan él a prosperáló Katalóniában. Ismerősen hangzik? A Catalexit legalább olyan zűrös lehet, mint a Brexit. Persze, a legborúlátóbb jóslatokkal ellentétben nem jött el a világvége a Brexit népszavazás másnapján, de egy évvel később is csigalassúsággal haladnak a különválás ezer pontját meghatározó tárgyalások, és óriási a bizonytalanság. A széthúzásra van jelenleg legkevésbé szüksége Európának. Meg persze szabadságharcos populista vezetőkre, akik „megvédik” a nemzetet Madriddal, Brüsszellel, Sorossal és ha kell, az Atyaúristennel szemben is.
