A Londonban bejegyzett Danube Business Consulting (Habony és Tsa.) egyik partnere örökre eltávozott. A keresztény hitűek ilyenkor az elhunyt örök nyugalmáért könyörögnek. Tsa. zsidó volt. Ők a Kaddisként ismert, halottakért mondott imában az isteni akaratot magasztalják.
A zsidó hitvilág szerint az eltávozott háromtagú bíróság elé kerül, amely első fokon eldönti: a paradicsomba kerül-e, a tisztítótűzbe, vagy egyenesen a pokolba. Másodfokon, ha fellebbez, Isten maga mondja ki az utolsó szót. A földi szokásrend előírása, hogy "halottról jót vagy semmit”; bárki légyen is, életében mindig akad olyan mozzanat, amiért dicsérni lehet.
Nos, Tsa.-ról úgy tudni, magánéletében jó ember volt. Ötven évig tartott párkapcsolatot egy meleg férfival, s amint a törvények lehetővé tették, polgári házasságot kötöttek, két örökbefogadott gyereket neveltek fel. Vidámnak, barátságosnak ismerték: a légynek sem ártott. Pontosabban: a légynek nem ártott.
Szakmája, a „politikai tanácsadás” köreiben kivételes tehetségként ismerték el, ugyanakkor gonosz és hitvány embernek tartották. Tsa. ezt az ellentmondást úgy oldotta fel, hogy magánéletét és szakmai tevékenységét mereven szétválasztotta – legalábbis azt hitte, megteheti. Ha nem épp a politikát választja, a kétéltűséget valószínűleg tarthatta volna. A politika – és ezt Tsa. pontosan tudta, mi több hangoztatta – emberek sorsáról, egy bizonyos szint felett a világ alakításáról szól. Sikeresen szembeszállt – önmagával. Homoszexuális volt, de ha megfizették, melegek ellen kampányolt, zsidó létére nem átallt antiszemiták szolgálatába állni.
Egy hentestől senki sem várhatja el, hogy a feldarabolt és eladásra kínált malacok iránt sajnálatot érezzen. Ha egy reklámszakértő először az egyik mosóporról, majd vetélytársáról állítja, hogy hatékonyabban fehéríti ingeinket, senki sem vádolhatja árulással. Profi, a dolgát végzi. A politikai kommunikációban nem ilyen egyszerű a helyzet. Természetesen ebben a világban is a cél határozza meg az eszközöket; a jó stratéga az, aki ügyfelének megnyeri a választásokat, javítja képét (ma már: imázsát), hasznos kapcsolatokat szerez, stb. Tőle sem várhatja el az elnök- vagy képviselő-jelölt, hogy magánszférájában is lelkesedjék érte, ha a közszférában eléri, amire szerződött és amiért – általában busás – javadalmazásban részesül.
A társadalom és az erkölcs törvényei azonban itt is érvényesek. Ha nem így történik, a társadalom - túlzás nélkül mondhatni -, az emberiség kerül veszélybe. Maradva a hasonlatnál; sehol sem tilos mosóporomat fehérebbként dicsérni, de a törvény szigorúan tiltja, hogy a versenytárs márkát nevén nevezve állítsam, koszos maradt a gallér. Még akkor sem, ha állításom igaz, vagy annak tűnik. Tsa.-nak tulajdonítják a világraszóló felfedezést: a politikai kommunikáció szabadfogású birkózás, nincsenek szabályok, mindent lehet. A felfedezésben persze semmi új nincs. Az ószövetségi próféták, a római szenátorok, pápák, császárok, hadvezérek mást sem tettek, mint ellenfeleiket ócsárolták, rágalmazták, halálukat kívánták. A felvilágosodás korában azonban törvénybe iktatták az emberi méltóság jogát, kialakultak a társadalmi együttélés új szabályai. Ahol ezeket nem tartották be, az együtt élők veszélybe, gyakran halálos veszélybe kerültek.
Tsa. a Columbia egyetemen matematikát, nem történelmet tanult. Elképzelhető, hogy amikor azt hirdette, nincsenek szabályok, jóhiszeműen járt el. Az új tan szerint a „negatív” kampány a leghatásosabb, felesleges a saját portékámat dicsérni, elég, ha a versenytársét ócsárolom. Az így forradalmasított politikai kommunikáció nagy előnye, hogy bármilyen hitvány terméket le lehet nyomni a vásárló-választó torkán, továbbá a negatívumot nem szükséges bizonyítani. „Rágalmazz, rágalmazz, valami mindig megmarad” – mondja Beaumarchais figurája.
A gátlásoktól megszabadult Tsa. tehetségét először csak az amerikai kontinensen gyakorolta: elnökök, miniszterek, szenátorok foglalkoztatták. Általában a jobboldal jobboldalán. Ügyfelei névsorában demokratát, de mérsékelt republikánust sem találni. A 80-as években Európára és a Közel-Keletre összpontosított, a rendszerváltás után pedig Kelet-Közép Európára. Itt talált igazán termékeny talajra. Itt húzta elő fegyvertárából a gyűlölet és a rágalom mellett a bűnbak-készítést, a karaktergyilkosságot. A sikerhez elég volt a közös múlt, a fasizmus, majd a szovjet-uralom időszakában elsajátított reflexek táplálása. Az amerikai imperializmus helyett Brüsszel, kulákok és szabotőrök helyett migránsok, "láncos kutya" helyett Soros György, máris összejött a kétharmad.
Tsa. és a hadnagyából (majdnem) egyenrangú partnerré vált Habony a kétezres évek második felétől működtek együtt Orbán tanácsadóiként. Bár „a Miniszterelnökségnek nincs Habony nevű alkalmazottja” és Tsa. is kizárólag baráti látogatásokat tett Orbánnál, nyílt titok, hogy ők tervezték és irányították a Fidesz és a kormány gyakran egyet mondó és egy kasszából fizetett kommunikációját.
Tsa. azonban ennél többet tett. A természet, amint tudjuk, nem tűri az űrt. A gondolkodni és fogalmazni képes bizalmasoktól kiüresedett hatalmi szférában a tanácsadó fokozatosan és láthatatlanul a politika-csináló szerepébe került. Elsősorban a külpolitikában. Ha Magyarországot az Európai Unióban páriaként kezelik, ha miniszterelnökét Moszkvában fogadják, de a Fehér Házban nem, jórészt Tsa. áldásos működésének köszönhetjük. Fogadhat a kormány bármilyen tehetséges lobbistát Washingtonban (Tsa. tanácsára a leghitványabbat fogadta), amit a mai Magyarország kínál, arra aligha talál vevőt.
Halálunk előtt - így hírlik -, ha csak egy pillanatra is, lepereg előttünk életünk filmje. „Azt mondtam, megváltoztatom a világot. Úgy tettem, ahogy mondtam. Rosszabbá tettem” – vallotta be Tsa. Vajon mit gondol róla az égi bíróság?
