Létminimum alatt élő kisgyermekes családok

Publikálás dátuma
2017.09.09 09:50

Fotó: /

Egy társadalom állapotáról, változásáról nyilván nehéz csak számok segítségével beszélni. Már csak azért is, mivel olyan, hogy átlagember csak a statisztikában van. Mégis, mivel jobb eszközünk nincs, elkerülhetetlen, hogy tényadatokat hívjunk segítségül, amikor problémákat akarunk megérteni és válaszokat megfogalmazni. Az egyik ilyen eszköz a kezünkben a létminimum meghatározása. Azt a létminimumot, amelyet a rendszerváltáskor politikusok, szakemberek és szakszervezeti vezetők dolgoztak ki közösen, majd a politika számára terhessé válva, 2014-ben megszüntetett a kormány. Azóta a Policy Agenda közli azonos módszertan alapján az adatokat.

Mire jó a szegénység mérése?

Amikor szegénységről beszélünk, nehéz dolgunk van, ha statisztikai adatokkal akarjuk megfogni a kérdést. (Még nehezebb, ha nem azokkal, hanem szubjektív elemekkel próbálkozunk.) Húzunk egy vonalat, és az alatta lévőkre azt mondjuk: „Ti vagytok a szegények”, a felette lévőknek pedig: „Nektek nem kell izgulnotok, jó helyen vagytok a társadalmi ranglétrán”.

A létminimum-számítás tipikusan ilyen műfaj. Húzunk egy statisztikai módszerekkel kiszámított vonalat, és megnézzük, kik vannak alatta, és kik felette. Ahogy összevetjük ezt szubjektív valóságérzékelésünkkel, azonnal kétségbe is vonjuk az egész értelmét, és szükségességét.

Pedig mi is történik valójában? A létminimum esetében a társadalom egészére vonatkozóan meghatározzuk, hogy mennyi jövedelem kell ahhoz, hogy az adott háztartás elmondhassa magáról: annyi bevételük van, amely „igen szerény fogyasztási szintet jelent, csak alapvető szükségletek kielégítésére nyújt lehetőséget, valamint csak a hónapról hónapra éléshez elég; kisebb rendkívüli kiadás, vagy jövedelemkiesés is akadályozza a szükségletek kielégítését”.

Ez - lássuk be - nem egy matematikai egyenlet, ahol minden tényező teljes biztonsággal meghatározható, hiszen csak körülbelül tudjuk megmondani, hogy mit is jelent az „alapvető szükségletek kielégítése”. Élelmiszer-fogyasztás esetében ez azt jelenti, hogy megnézzük, egy kalóriaérték alapján mennyiből lehet ezt a szükségletet fedezni. Ugyanakkor sok mindent nem tudunk pontosan definiálni, ezért mindig ott lehet az adott emberben a kérdés, hogy miként lehet megélni ennyiből, vagy éppen ellenkezőleg, mi kevesebből is szépen kijövünk.

Azért fontos a fent leírtak ismerete, hogy kellő óvatossággal a saját élethelyzetünkhöz viszonyítva, ugyanakkor megfelelő bizalommal, társadalmi szinten közelítsünk a létminimum-adatokhoz. Már csak azért is, mert veszélyes, ha csak leegyszerűsítő politikai kommunikációra használjuk fel az adatokat.

Az önmagában csak néhány napig érdekes hír, hogy az adott időszakban hány millió ember tartozott a létminimum alatt élők széles táborába. Ezzel nem lehet sokat kezdeni. Izgalmasabb, ha meg akarjuk érteni az okokat, ha csoportokat próbálunk képezni belőlük. Ilyenkor kirajzolódnak olyan csoportszintű problémák, amelyekre már lehet politikai válaszokat adni.

Problémák nem általában vannak, és azokra nem általában kell megoldást találni. Úgy vélem, hogy a minőségi politizálást az választja el a látens politizálástól, ha ezt a vezérelvet követi - azaz a problémákra konkrét megoldásokat keres.

Kisgyerekesek létminimum alatt

Nézzük a szikár számokat, amelyeket a Policy Agenda már korábban részletesen bemutatott. 2016-ban a létminimum értéke havi 88 619 Ft volt. Ha egy családtípust nézünk, akkor a két aktív korú személyből és két gyermekből álló háztartás létminimumértéke 256 995 Ft-nak felelt meg.

Ez valójában sokat nem mond elsőre, hiszen ahogy korábban erről szó esett, az áltagérték becsapós lehet. Mégis mit kezdhetünk ezzel az adattal? Érdemes megnézni, hogy mely társadalmi csoport számít a legveszélyeztetettebbnek. Azaz hol található a legnagyobb arányban létminimum alatt élő háztartás? Talán meglepő módon ezek a kisgyermeket nevelő családok.

Ha nem egyéni, hanem háztartás-szinten nézzük a számokat, akkor 2016-ban 100-ból 29 háztartás tartozott a létminimum alatt élők táborába. Azon háztartások esetében, ahol nincsen 18 év alatti, a családok 23 százaléka él létminimum alatt. Ugyanakkor, ha már van gyerek, akkor ez az arány 51 százalékra változik. Önmagában az a helyzet, hogy gyermeket nem nevelő családok és a gyermeket nevelők között ilyen éles a különbség a létminimum szempontjából, komoly kétségeket ébreszt a jelenlegi társadalompolitikai prioritásokkal szemben. Arról nem is beszélve, hogy az egyszülős háztartások esetében még nagyobb a kiszolgáltatottság anyagi értelemben. Két kiskorú gyermek nevelése esetén 81 százalékra növekszik a létminimum alatt élők aránya.

Eközben a kormány családbarát országról beszél, adókedvezményeket ad a gyermekek után. Hogyan lehetséges, hogy a kormány által bőkezűnek mondott rendszerrel együtt is a kisgyerekeseknek a legnehezebb a helyzetük?

Először is legyen egyértelmű, hogy a munkabér csak egy részét jelenti a háztartások jövedelmének. A KSH jövedelemstatisztikája szerint a társadalom alsó tíz százalékában élők bruttó jövedelmének 43 százaléka származott munkajövedelemből. A következő tized esetében ez az arány felmegy 67 százalékra, amely kisebb-nagyobb ingadozásokkal egészen a legjobb helyzetben lévő tizedig kitart, ahol megugrik 77 százalékra. Az alsó tíz százalék jövedelmét nagymértékben a gyermekkel kapcsolatos szociális ellátások adják, amely a teljes jövedelmük 32 százalékát teszi ki. Ez nagyon magas, összehasonlítva például az ötödik decilissel, ahol ez az arány 5,4 százalékos. A társadalom alsó tizede tehát jövedelmének 43 százalékát munkabérből, 32 százalékát pedig gyermeke után járó ellátásból kapja.

Bérek és támogatások

A probléma ott kezdődik, hogy az utóbbi években a szociális támogatások elértéktelenedettek. Több éve nem emelték a családi pótlékot és a gyes összegét. A költségvetés átcsoportosította az ezekre adható pénzeket a bérekhez kapcsolódó adókedvezményekhez. Utóbbit pedig csak azok a családok tudják igénybe venni, ahol vannak bejelentett munkaviszonnyal rendelkezők (lehetőleg teljes állással, amely kisgyermek mellett nem feltétlenül döntés kérdése). Ebből következik, hogy ha a létminimum szintjére akarnánk feltornázni a teljes magyar társadalmat, akkor az alsó tized esetében nem csak a bérekhez kellene hozzányúlni, hanem a szociális ellátásokhoz is.

Ugyanakkor bérfronton sem lehetünk büszkék magunkra. A bőkezűnek mondott családi adókedvezmények csak szépségtapaszt jelentenek az alacsony magyar bérszínvonalra. 2015-ben (ez az utolsó összehasonlítható adat) a lengyel, a szlovák és a cseh nettó bér a két átlagkeresős, két gyermeket nevelő családok esetében 21 százalékkal volt magasabb, mint a magyar. Az átlagkereső, gyermeket nem nevelő személy esetében pedig 30 százalékkal. Azaz a családi adókedvezmény annyit tudott segíteni, hogy kisebb volt a bérszínvonalban a különbség a környező országokhoz képest. Mit fejeznek ki az adatok? Az Európai Unióhoz velünk együtt csatlakozott, és elvileg közel azonos fejlődési pályát leíró országokban a gyermekes családok átlagjövedelme több mint két havi bérrel magasabb, mint a magyar családoké.

Megint visszajutunk ahhoz az alapproblémához, amely az Új Egyenlőség szerkesztői által készített A szociális demokrácia programja című vitairatban is szerepel, hogy alapvető bérproblémák vannak a magyar gazdaságban, amelyek társadalmi problémákat okoznak.

Ha egy kormány ezen társadalmi problémák közül hozzá akar nyúlni az ebben a cikkben bemutatott létminimum alatt élő gyermekes családok kérdéséhez, akkor két ponton is változtatni kell. Egyrészt a bérek emelését folytatni kell, másrészt javítani kell a társadalmi ellátásokon. Látszik az első adatokból, hogy a 2017-es minimálbér-emelés a legkisebb keresetűek jövedelmét elindította felfele, és területi alapon is csökkent a bérolló. Ez azonban csak egy pici kezdőlépés volt, és kizárólag a minimálbér emelésével nem lehet megoldani az alacsony bérszínvonal problémáját.

Érzékelhető, hogy a gyermekek után járó támogatások emelése az alacsony jövedelműek esetében elkerülhetetlen. Nem szabad az államnak csak a munkabéren keresztül adott kedvezményekre építeni, még akkor sem, ha ezzel talán egy vélt társadalmi közhangulatot akar kiszolgálni.

Reális célkitűzés-e, hogy nullára csökkentsük a létminimum alatt élő családok számát? Nyilvánvalóan nem, de az igen, hogy olyan szintre redukáljuk, ahol már főként az inaktív háztartások találhatóak. Ehhez tehát a béremelés folytatása (nem lehet megállni a most kiharcolt szinten) és a gyermekek utáni szociális ellátások növelése szükséges.

2017.09.09 09:50

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10