Egy társadalom állapotáról, változásáról nyilván nehéz csak számok segítségével beszélni. Már csak azért is, mivel olyan, hogy átlagember csak a statisztikában van. Mégis, mivel jobb eszközünk nincs, elkerülhetetlen, hogy tényadatokat hívjunk segítségül, amikor problémákat akarunk megérteni és válaszokat megfogalmazni. Az egyik ilyen eszköz a kezünkben a létminimum meghatározása. Azt a létminimumot, amelyet a rendszerváltáskor politikusok, szakemberek és szakszervezeti vezetők dolgoztak ki közösen, majd a politika számára terhessé válva, 2014-ben megszüntetett a kormány. Azóta a Policy Agenda közli azonos módszertan alapján az adatokat.
Mire jó a szegénység mérése?
Amikor szegénységről beszélünk, nehéz dolgunk van, ha statisztikai adatokkal akarjuk megfogni a kérdést. (Még nehezebb, ha nem azokkal, hanem szubjektív elemekkel próbálkozunk.) Húzunk egy vonalat, és az alatta lévőkre azt mondjuk: „Ti vagytok a szegények”, a felette lévőknek pedig: „Nektek nem kell izgulnotok, jó helyen vagytok a társadalmi ranglétrán”.
A létminimum-számítás tipikusan ilyen műfaj. Húzunk egy statisztikai módszerekkel kiszámított vonalat, és megnézzük, kik vannak alatta, és kik felette. Ahogy összevetjük ezt szubjektív valóságérzékelésünkkel, azonnal kétségbe is vonjuk az egész értelmét, és szükségességét.
Pedig mi is történik valójában? A létminimum esetében a társadalom egészére vonatkozóan meghatározzuk, hogy mennyi jövedelem kell ahhoz, hogy az adott háztartás elmondhassa magáról: annyi bevételük van, amely „igen szerény fogyasztási szintet jelent, csak alapvető szükségletek kielégítésére nyújt lehetőséget, valamint csak a hónapról hónapra éléshez elég; kisebb rendkívüli kiadás, vagy jövedelemkiesés is akadályozza a szükségletek kielégítését”.
Ez - lássuk be - nem egy matematikai egyenlet, ahol minden tényező teljes biztonsággal meghatározható, hiszen csak körülbelül tudjuk megmondani, hogy mit is jelent az „alapvető szükségletek kielégítése”. Élelmiszer-fogyasztás esetében ez azt jelenti, hogy megnézzük, egy kalóriaérték alapján mennyiből lehet ezt a szükségletet fedezni. Ugyanakkor sok mindent nem tudunk pontosan definiálni, ezért mindig ott lehet az adott emberben a kérdés, hogy miként lehet megélni ennyiből, vagy éppen ellenkezőleg, mi kevesebből is szépen kijövünk.
Azért fontos a fent leírtak ismerete, hogy kellő óvatossággal a saját élethelyzetünkhöz viszonyítva, ugyanakkor megfelelő bizalommal, társadalmi szinten közelítsünk a létminimum-adatokhoz. Már csak azért is, mert veszélyes, ha csak leegyszerűsítő politikai kommunikációra használjuk fel az adatokat.
Az önmagában csak néhány napig érdekes hír, hogy az adott időszakban hány millió ember tartozott a létminimum alatt élők széles táborába. Ezzel nem lehet sokat kezdeni. Izgalmasabb, ha meg akarjuk érteni az okokat, ha csoportokat próbálunk képezni belőlük. Ilyenkor kirajzolódnak olyan csoportszintű problémák, amelyekre már lehet politikai válaszokat adni.
Problémák nem általában vannak, és azokra nem általában kell megoldást találni. Úgy vélem, hogy a minőségi politizálást az választja el a látens politizálástól, ha ezt a vezérelvet követi - azaz a problémákra konkrét megoldásokat keres.
Kisgyerekesek létminimum alatt
Nézzük a szikár számokat, amelyeket a Policy Agenda már korábban részletesen bemutatott. 2016-ban a létminimum értéke havi 88 619 Ft volt. Ha egy családtípust nézünk, akkor a két aktív korú személyből és két gyermekből álló háztartás létminimumértéke 256 995 Ft-nak felelt meg.
Ez valójában sokat nem mond elsőre, hiszen ahogy korábban erről szó esett, az áltagérték becsapós lehet. Mégis mit kezdhetünk ezzel az adattal? Érdemes megnézni, hogy mely társadalmi csoport számít a legveszélyeztetettebbnek. Azaz hol található a legnagyobb arányban létminimum alatt élő háztartás? Talán meglepő módon ezek a kisgyermeket nevelő családok.
Ha nem egyéni, hanem háztartás-szinten nézzük a számokat, akkor 2016-ban 100-ból 29 háztartás tartozott a létminimum alatt élők táborába. Azon háztartások esetében, ahol nincsen 18 év alatti, a családok 23 százaléka él létminimum alatt. Ugyanakkor, ha már van gyerek, akkor ez az arány 51 százalékra változik. Önmagában az a helyzet, hogy gyermeket nem nevelő családok és a gyermeket nevelők között ilyen éles a különbség a létminimum szempontjából, komoly kétségeket ébreszt a jelenlegi társadalompolitikai prioritásokkal szemben. Arról nem is beszélve, hogy az egyszülős háztartások esetében még nagyobb a kiszolgáltatottság anyagi értelemben. Két kiskorú gyermek nevelése esetén 81 százalékra növekszik a létminimum alatt élők aránya.
Eközben a kormány családbarát országról beszél, adókedvezményeket ad a gyermekek után. Hogyan lehetséges, hogy a kormány által bőkezűnek mondott rendszerrel együtt is a kisgyerekeseknek a legnehezebb a helyzetük?
Először is legyen egyértelmű, hogy a munkabér csak egy részét jelenti a háztartások jövedelmének. A KSH jövedelemstatisztikája szerint a társadalom alsó tíz százalékában élők bruttó jövedelmének 43 százaléka származott munkajövedelemből. A következő tized esetében ez az arány felmegy 67 százalékra, amely kisebb-nagyobb ingadozásokkal egészen a legjobb helyzetben lévő tizedig kitart, ahol megugrik 77 százalékra. Az alsó tíz százalék jövedelmét nagymértékben a gyermekkel kapcsolatos szociális ellátások adják, amely a teljes jövedelmük 32 százalékát teszi ki. Ez nagyon magas, összehasonlítva például az ötödik decilissel, ahol ez az arány 5,4 százalékos. A társadalom alsó tizede tehát jövedelmének 43 százalékát munkabérből, 32 százalékát pedig gyermeke után járó ellátásból kapja.
Bérek és támogatások
A probléma ott kezdődik, hogy az utóbbi években a szociális támogatások elértéktelenedettek. Több éve nem emelték a családi pótlékot és a gyes összegét. A költségvetés átcsoportosította az ezekre adható pénzeket a bérekhez kapcsolódó adókedvezményekhez. Utóbbit pedig csak azok a családok tudják igénybe venni, ahol vannak bejelentett munkaviszonnyal rendelkezők (lehetőleg teljes állással, amely kisgyermek mellett nem feltétlenül döntés kérdése). Ebből következik, hogy ha a létminimum szintjére akarnánk feltornázni a teljes magyar társadalmat, akkor az alsó tized esetében nem csak a bérekhez kellene hozzányúlni, hanem a szociális ellátásokhoz is.
Ugyanakkor bérfronton sem lehetünk büszkék magunkra. A bőkezűnek mondott családi adókedvezmények csak szépségtapaszt jelentenek az alacsony magyar bérszínvonalra. 2015-ben (ez az utolsó összehasonlítható adat) a lengyel, a szlovák és a cseh nettó bér a két átlagkeresős, két gyermeket nevelő családok esetében 21 százalékkal volt magasabb, mint a magyar. Az átlagkereső, gyermeket nem nevelő személy esetében pedig 30 százalékkal. Azaz a családi adókedvezmény annyit tudott segíteni, hogy kisebb volt a bérszínvonalban a különbség a környező országokhoz képest. Mit fejeznek ki az adatok? Az Európai Unióhoz velünk együtt csatlakozott, és elvileg közel azonos fejlődési pályát leíró országokban a gyermekes családok átlagjövedelme több mint két havi bérrel magasabb, mint a magyar családoké.
Megint visszajutunk ahhoz az alapproblémához, amely az Új Egyenlőség szerkesztői által készített A szociális demokrácia programja című vitairatban is szerepel, hogy alapvető bérproblémák vannak a magyar gazdaságban, amelyek társadalmi problémákat okoznak.
Ha egy kormány ezen társadalmi problémák közül hozzá akar nyúlni az ebben a cikkben bemutatott létminimum alatt élő gyermekes családok kérdéséhez, akkor két ponton is változtatni kell. Egyrészt a bérek emelését folytatni kell, másrészt javítani kell a társadalmi ellátásokon. Látszik az első adatokból, hogy a 2017-es minimálbér-emelés a legkisebb keresetűek jövedelmét elindította felfele, és területi alapon is csökkent a bérolló. Ez azonban csak egy pici kezdőlépés volt, és kizárólag a minimálbér emelésével nem lehet megoldani az alacsony bérszínvonal problémáját.
Érzékelhető, hogy a gyermekek után járó támogatások emelése az alacsony jövedelműek esetében elkerülhetetlen. Nem szabad az államnak csak a munkabéren keresztül adott kedvezményekre építeni, még akkor sem, ha ezzel talán egy vélt társadalmi közhangulatot akar kiszolgálni.
Reális célkitűzés-e, hogy nullára csökkentsük a létminimum alatt élő családok számát? Nyilvánvalóan nem, de az igen, hogy olyan szintre redukáljuk, ahol már főként az inaktív háztartások találhatóak. Ehhez tehát a béremelés folytatása (nem lehet megállni a most kiharcolt szinten) és a gyermekek utáni szociális ellátások növelése szükséges.
