Létminimum alatt élő kisgyermekes családok

Publikálás dátuma
2017.09.09 09:50

Fotó: /

Egy társadalom állapotáról, változásáról nyilván nehéz csak számok segítségével beszélni. Már csak azért is, mivel olyan, hogy átlagember csak a statisztikában van. Mégis, mivel jobb eszközünk nincs, elkerülhetetlen, hogy tényadatokat hívjunk segítségül, amikor problémákat akarunk megérteni és válaszokat megfogalmazni. Az egyik ilyen eszköz a kezünkben a létminimum meghatározása. Azt a létminimumot, amelyet a rendszerváltáskor politikusok, szakemberek és szakszervezeti vezetők dolgoztak ki közösen, majd a politika számára terhessé válva, 2014-ben megszüntetett a kormány. Azóta a Policy Agenda közli azonos módszertan alapján az adatokat.

Mire jó a szegénység mérése?

Amikor szegénységről beszélünk, nehéz dolgunk van, ha statisztikai adatokkal akarjuk megfogni a kérdést. (Még nehezebb, ha nem azokkal, hanem szubjektív elemekkel próbálkozunk.) Húzunk egy vonalat, és az alatta lévőkre azt mondjuk: „Ti vagytok a szegények”, a felette lévőknek pedig: „Nektek nem kell izgulnotok, jó helyen vagytok a társadalmi ranglétrán”.

A létminimum-számítás tipikusan ilyen műfaj. Húzunk egy statisztikai módszerekkel kiszámított vonalat, és megnézzük, kik vannak alatta, és kik felette. Ahogy összevetjük ezt szubjektív valóságérzékelésünkkel, azonnal kétségbe is vonjuk az egész értelmét, és szükségességét.

Pedig mi is történik valójában? A létminimum esetében a társadalom egészére vonatkozóan meghatározzuk, hogy mennyi jövedelem kell ahhoz, hogy az adott háztartás elmondhassa magáról: annyi bevételük van, amely „igen szerény fogyasztási szintet jelent, csak alapvető szükségletek kielégítésére nyújt lehetőséget, valamint csak a hónapról hónapra éléshez elég; kisebb rendkívüli kiadás, vagy jövedelemkiesés is akadályozza a szükségletek kielégítését”.

Ez - lássuk be - nem egy matematikai egyenlet, ahol minden tényező teljes biztonsággal meghatározható, hiszen csak körülbelül tudjuk megmondani, hogy mit is jelent az „alapvető szükségletek kielégítése”. Élelmiszer-fogyasztás esetében ez azt jelenti, hogy megnézzük, egy kalóriaérték alapján mennyiből lehet ezt a szükségletet fedezni. Ugyanakkor sok mindent nem tudunk pontosan definiálni, ezért mindig ott lehet az adott emberben a kérdés, hogy miként lehet megélni ennyiből, vagy éppen ellenkezőleg, mi kevesebből is szépen kijövünk.

Azért fontos a fent leírtak ismerete, hogy kellő óvatossággal a saját élethelyzetünkhöz viszonyítva, ugyanakkor megfelelő bizalommal, társadalmi szinten közelítsünk a létminimum-adatokhoz. Már csak azért is, mert veszélyes, ha csak leegyszerűsítő politikai kommunikációra használjuk fel az adatokat.

Az önmagában csak néhány napig érdekes hír, hogy az adott időszakban hány millió ember tartozott a létminimum alatt élők széles táborába. Ezzel nem lehet sokat kezdeni. Izgalmasabb, ha meg akarjuk érteni az okokat, ha csoportokat próbálunk képezni belőlük. Ilyenkor kirajzolódnak olyan csoportszintű problémák, amelyekre már lehet politikai válaszokat adni.

Problémák nem általában vannak, és azokra nem általában kell megoldást találni. Úgy vélem, hogy a minőségi politizálást az választja el a látens politizálástól, ha ezt a vezérelvet követi - azaz a problémákra konkrét megoldásokat keres.

Kisgyerekesek létminimum alatt

Nézzük a szikár számokat, amelyeket a Policy Agenda már korábban részletesen bemutatott. 2016-ban a létminimum értéke havi 88 619 Ft volt. Ha egy családtípust nézünk, akkor a két aktív korú személyből és két gyermekből álló háztartás létminimumértéke 256 995 Ft-nak felelt meg.

Ez valójában sokat nem mond elsőre, hiszen ahogy korábban erről szó esett, az áltagérték becsapós lehet. Mégis mit kezdhetünk ezzel az adattal? Érdemes megnézni, hogy mely társadalmi csoport számít a legveszélyeztetettebbnek. Azaz hol található a legnagyobb arányban létminimum alatt élő háztartás? Talán meglepő módon ezek a kisgyermeket nevelő családok.

Ha nem egyéni, hanem háztartás-szinten nézzük a számokat, akkor 2016-ban 100-ból 29 háztartás tartozott a létminimum alatt élők táborába. Azon háztartások esetében, ahol nincsen 18 év alatti, a családok 23 százaléka él létminimum alatt. Ugyanakkor, ha már van gyerek, akkor ez az arány 51 százalékra változik. Önmagában az a helyzet, hogy gyermeket nem nevelő családok és a gyermeket nevelők között ilyen éles a különbség a létminimum szempontjából, komoly kétségeket ébreszt a jelenlegi társadalompolitikai prioritásokkal szemben. Arról nem is beszélve, hogy az egyszülős háztartások esetében még nagyobb a kiszolgáltatottság anyagi értelemben. Két kiskorú gyermek nevelése esetén 81 százalékra növekszik a létminimum alatt élők aránya.

Eközben a kormány családbarát országról beszél, adókedvezményeket ad a gyermekek után. Hogyan lehetséges, hogy a kormány által bőkezűnek mondott rendszerrel együtt is a kisgyerekeseknek a legnehezebb a helyzetük?

Először is legyen egyértelmű, hogy a munkabér csak egy részét jelenti a háztartások jövedelmének. A KSH jövedelemstatisztikája szerint a társadalom alsó tíz százalékában élők bruttó jövedelmének 43 százaléka származott munkajövedelemből. A következő tized esetében ez az arány felmegy 67 százalékra, amely kisebb-nagyobb ingadozásokkal egészen a legjobb helyzetben lévő tizedig kitart, ahol megugrik 77 százalékra. Az alsó tíz százalék jövedelmét nagymértékben a gyermekkel kapcsolatos szociális ellátások adják, amely a teljes jövedelmük 32 százalékát teszi ki. Ez nagyon magas, összehasonlítva például az ötödik decilissel, ahol ez az arány 5,4 százalékos. A társadalom alsó tizede tehát jövedelmének 43 százalékát munkabérből, 32 százalékát pedig gyermeke után járó ellátásból kapja.

Bérek és támogatások

A probléma ott kezdődik, hogy az utóbbi években a szociális támogatások elértéktelenedettek. Több éve nem emelték a családi pótlékot és a gyes összegét. A költségvetés átcsoportosította az ezekre adható pénzeket a bérekhez kapcsolódó adókedvezményekhez. Utóbbit pedig csak azok a családok tudják igénybe venni, ahol vannak bejelentett munkaviszonnyal rendelkezők (lehetőleg teljes állással, amely kisgyermek mellett nem feltétlenül döntés kérdése). Ebből következik, hogy ha a létminimum szintjére akarnánk feltornázni a teljes magyar társadalmat, akkor az alsó tized esetében nem csak a bérekhez kellene hozzányúlni, hanem a szociális ellátásokhoz is.

Ugyanakkor bérfronton sem lehetünk büszkék magunkra. A bőkezűnek mondott családi adókedvezmények csak szépségtapaszt jelentenek az alacsony magyar bérszínvonalra. 2015-ben (ez az utolsó összehasonlítható adat) a lengyel, a szlovák és a cseh nettó bér a két átlagkeresős, két gyermeket nevelő családok esetében 21 százalékkal volt magasabb, mint a magyar. Az átlagkereső, gyermeket nem nevelő személy esetében pedig 30 százalékkal. Azaz a családi adókedvezmény annyit tudott segíteni, hogy kisebb volt a bérszínvonalban a különbség a környező országokhoz képest. Mit fejeznek ki az adatok? Az Európai Unióhoz velünk együtt csatlakozott, és elvileg közel azonos fejlődési pályát leíró országokban a gyermekes családok átlagjövedelme több mint két havi bérrel magasabb, mint a magyar családoké.

Megint visszajutunk ahhoz az alapproblémához, amely az Új Egyenlőség szerkesztői által készített A szociális demokrácia programja című vitairatban is szerepel, hogy alapvető bérproblémák vannak a magyar gazdaságban, amelyek társadalmi problémákat okoznak.

Ha egy kormány ezen társadalmi problémák közül hozzá akar nyúlni az ebben a cikkben bemutatott létminimum alatt élő gyermekes családok kérdéséhez, akkor két ponton is változtatni kell. Egyrészt a bérek emelését folytatni kell, másrészt javítani kell a társadalmi ellátásokon. Látszik az első adatokból, hogy a 2017-es minimálbér-emelés a legkisebb keresetűek jövedelmét elindította felfele, és területi alapon is csökkent a bérolló. Ez azonban csak egy pici kezdőlépés volt, és kizárólag a minimálbér emelésével nem lehet megoldani az alacsony bérszínvonal problémáját.

Érzékelhető, hogy a gyermekek után járó támogatások emelése az alacsony jövedelműek esetében elkerülhetetlen. Nem szabad az államnak csak a munkabéren keresztül adott kedvezményekre építeni, még akkor sem, ha ezzel talán egy vélt társadalmi közhangulatot akar kiszolgálni.

Reális célkitűzés-e, hogy nullára csökkentsük a létminimum alatt élő családok számát? Nyilvánvalóan nem, de az igen, hogy olyan szintre redukáljuk, ahol már főként az inaktív háztartások találhatóak. Ehhez tehát a béremelés folytatása (nem lehet megállni a most kiharcolt szinten) és a gyermekek utáni szociális ellátások növelése szükséges.

2017.09.09 09:50

Égető emlék – égető kérdések

Publikálás dátuma
2018.08.20 17:00
A szerző édesapja, Fraknói Vilmos és Frankel Leó
Fotó: Szentgyörgyi család archívuma/
”De hát mi voltaképpen rendes, keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak.”
Szentgyörgyiék! Szentgyörgyiééék!!! 1945 tavaszán nincs még nagy meleg, ezért a házmesterné hangja nehezen hatol át a frissen üvegezett, bezárt konyhaablakon. A három emelet mélységű udvar közepén áll a kövér asszony és kiált: "Zsuzsika, jöjjön le, magukat keresik!" Mellette egy idegen ember áll. Anyu nincs itthon, elutazott Temesvárra Nagyika testvéreihez élelemért, mert ott puskalövés se dördült és nekik, bár persze ők is zsidók, Romániában semmi bántódásuk nem esett. Nagyika gyakorlatilag teljesen vak, épp csak egy kis fényt lát (ma már tudom, szürke hályog volt a szemein, amit énnálam mostanság, egy-két éve, két tízperces műtéttel korrigáltak, no de akkor, a háború alatt és közvetlenül utána…). Pici öcsém, Gusztika még csak kétéves – tehát most én vagyok a családfő. Hiszen már nagylány vagyok, a jövő hónap végén tízéves leszek.
Leszaladok a három emeleten. Az udvar közepén álló férfi visszataszító. Nagy hasú, borzas szakállú, nem túl tiszta, sápadt öregember, félig katonai, félig vedlett civil ruhában, hátizsákkal.
- Zsuzsikám! Nem ismersz meg? Én vagyok apukád!
Az lehetetlen. Apu magas, karcsú, elegáns, a haja szőke és hullámos, az arca simára borotvált, és szép, nagyon szép.
- Zsuzsikám, nagyon beteg vagyok, segíts felmenni!
Apuval öröm volt sétálni vasárnaponként, míg készült otthon az ebéd, én fogtam a mutatóujját, néha felnéztem rá a magasba, ő mesélt, felelt a kérdéseimre, csuda okosan, mindent tudott. Az öregembernek hordónyi a hasa (később megtudtam, a keretlegények összerugdosták, eltört a mája, attól lett "hasvízkóros", hiába csapolták a folyadékot kilencszer is a kórházban), büdös is és rám nehezedik már a második emelet után. Nem csoda, hogy elfáradt, hiszen a 19—20. századforduló táján épült, egyébként nem is csúnya házban nincs lift, a szobák belmérete pedig jó négyméteres.
Nagyika rögtön ráismer a hangjáról: Imre, hát visszajöttél? Gusztika rettegve bújik mögém, Apám, szegény, a halálos ágyán is emlegeti, hogy a kisfia félt tőle. Vizet melegítek, ágyat húzok a rekamiéra a nagyszobában. Megtisztulva, megborotválkozva már tényleg hasonlít Apura, de az az iszonyú has! A szomszéd házban lakik egy orvos, elhívom. Kiküldenek a szobából, sokáig beszélnek. Amikor az orvos kijön, rám néz, felmér, majd nyilatkozik: Apádnak kórházba kell mennie. Itt a papír, menj holnap az elöljáróságra!
A hivatalokban meglepően jóindulatúak. Két napon belül meglesz a beutaló, de reggel megérkezik Anyu Temesvárról. A hozott ennivaló diadalmas öröme rettenetes sírásba fullad. Anyu egy nap alatt elintézi, hogy felvegyék Aput az egyik legjobb orvos, Dr. Szamek osztályára a Szent István kórházba. Tőlünk a Nagyvárad tér iszonyúan messze van, villamos még nem jár, hiszen alig múlt el a háború. Furcsa, de, egyáltalán nem emlékszem, hogyan vitték oda Aput. Nem emlékszem, hiszen azért mégiscsak kisgyerek voltam. Pár nap, vagy talán hét múlva aztán megindul a villamos közlekedés a rommá lőtt Budapesten, talán a körúton, istenem, micsoda mámoros örömünk volt!
Apu 1945. július 10-én délután négy órakor halt meg. Még benn voltunk nála Anyuval, de engem a nővér (irgalmas rendi apácák az ápolónők) szelíden kituszkol. "Menj haza, kislányom és imádkozz!" Még látom, Szentgyörgyi nagymama jön görbe lábain, nem sír, nem jajong, ez még rettenetesebb. Istenem, őt nem igazán szeretem, mindig idegen maradt nekem. Korán meg is halt, még abban az évben. Súlyos cukorbajos volt és nem jutott inzulinhoz. Anyu ott maradt végig. Végig. Apu, a racionális, a nagyon okos, a fölényes, gunyoros, felvette a halotti szentséget. Azt mondta Anyu, megbékélve halt meg. Nagyon-nagyon sokáig nem tudtam megbocsátani a nővéreknek, hogy visszatérítették apámat. Ma már, apámnál jóval több mint kétszer annyi idősen megbékéltem velük és apámat is felmentem a gyávaság alól.
Ám sorsával halálomig nem békülök! Azt mondják azok, akik szerencsésen kimaradtak az egészből -- derék keresztények, olyik lelkes hívő is --, hogy a zsidóknak egyszer már el kellene felejteniök azt a kellemetlenséget, ami őket érte. Kellemetlenség ugye, nem szörnyű megaláztatás, gyilkolással tetézve? De hát mi voltaképpen rendes keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak, még e buzgó törekvés ellenére is pusztulásra lettünk ítélve. És aki megmaradt zsidónak, az rosszabb, az rászolgált? Még a kérdés is galád. Nekem még nagyapám vette fel a katolikus vallást a 20. század elején és magyarosította jól hangzó Frankel nevét erre a hosszú, fellengzős névre. Bezzeg nagypapa két unokatestvére bölcsebben járt el. Az egyik, Leó megtartotta a németes nevet, e néven lett híres ember, a párizsi kommün munkaügyi megbízottja, Marx munkatársa. A másik unokatestvér, Vilmos magyarosított ugyan, de a jól hangzó és rövid Fraknói nevet vette föl. Ezen ismerik, mint nagy történészt, egyházi embert, a Magyar Tudományos Akadémia egykori titkárát. A harmadik unokatestvér, az én nagyapám semmiről sem híres és ráadásul unokája is elmarasztalja a hosszú, fellengzős névért.
Édesapám tehát felvette az utolsó kenetet. Igen, őt meg testvéreit nagyapám vallásos katolikusnak nevelte. Neofitaként túlbuzgón. A múlt század elején kitérvén – az 1867-es emancipációs törvény hatására – teljesen integrálódni akart, valószínűleg főleg a híres történész-főpap unokatestvér hatására. Nos, ennek a beépülésnek semmi haszna nem volt, hiszen gyermekeit éppúgy elvitték munkaszolgálatosnak, unokái éppúgy rákerültek a halál-listákra, mint azok, akik megtartották hitüket.
És ma, több mint hét évtizeddel mindezek után? Ma vajon mennyire hazám ez az ország? Ma mennyire érvényesek az integrálódási törekvések? Sok évtizedig azt hittem, azt akartam hinni, igen, érdemes itt élni. De most, az újraéledt, az állampárt és kormány szintjén is elő-előtörő, már alig rejtett antiszemitizmus idején mit gondoljak? Én, öregember, már nem számítok, nem fontos, mit gondolok. Ám mit gondoljanak az unokáink?
2018.08.20 17:00
Frissítve: 2018.08.20 17:00

Gyönyörűség és borzalom

Publikálás dátuma
2018.08.20 16:00

Fotó: /
„A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész (...) halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is.”
Az embert érik néha nagyszerű meglepetések, ha mind ritkábban is. Az az igazság, meg sem fordult a fejemben, hogy a nagyváradi Szigligeti Színház Nagyvárad Táncegyüttesének két produkciója is elbűvöl majd, a Gyulai Várszínház Erdélyi hét című programsorozatában. Az egyik a VANmeSe, amit a magyar néptánc jeles, Kossuth-díjas tudója, Foltin Jolán rendezett és szerkesztett, a parádés folklórkincs, de kortárs költők verseinek felhasználásával is. Egybeolvad múlt és jelen, ének, tánc, próza, költészet, és boldogsághormonok tömkelegét termelő, napsugarasan gyönyörű örömjáték kerekedik belőle.
A másik produkció viszont, ami Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán készült, lidércesen sötét tónusú, megmutatja az elviselhetetlen, akár gyilkosságra késztető, agresszivitással teli magyar rögvalót, a sárba taszítót, azt a mocsárt, gazt, ami "lehúz, altat, befed", nem enged egyről a kettőre jutni. A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész, mert olyan odaadással van jelen a deszkákon mindenki, annyira nem kíméli magát senki, halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is. Valami ilyesmit nevezhetnek katarzisnak.
Vásott gyerkőcöket alakítanak a színészek, akik végeérhetetlenül képesek hancúrozni, egymást megtréfálni, kincseknek számító tárgyakat csereberélni, kergetőzni, veszekedni, örömködni, elkenődni, hatalmasakat nevetni és elkámpicsorodni, a VANmeSe előadásában. Nem férnek a bőrükbe. Szinte pillanatnyi nyugtuk sincs. Örök mozgásban vannak, és be nem áll a szájuk. Szövegelés közben is képesek táncolni, énekelni. Huncutok. Örökösen eszükbe jut valami rafináltság. Zene nélkül ugyanúgy dalra fakadnak, mint muzsikával, amit Bartalis Botond, Dallos Levente, Székely István, Szukits Éva jókora vehemenciával, fergeteges ritmusban szolgáltatnak. A táncosok pedig szédületes iramban ropják. Valamennyiükből felfakad a fékezhetetlen játékkedv. Miközben képesek az intencióknak megfelelően tökéletesen egyszerre lépni, mindenkiből sugárzik saját egyénisége. Karakterek, figurák, fazonok. Szerethetőek, sőt akár imádni valók. Olykor túl sokak, hangosak, leállíthatatlanok, akár kibírhatatlanok, dől belőlük az élet. Én bizony ideírom valamennyiük nevét, ennyi a minimum, amit megérdemelnek: Brugós Sándor Csaba, Forgács Zsombor, Forgács-Popp Jácint, Kacsó Bálint, Kerekes Dalma, Pintea Carmen-Theodora, Schmith Nándor Gyula, Szabó Enikő Ágnes, Szabó Mercédesz, Szőnyi József, Tőkés Imola, Vizeli Daniel. Közéjük vegyül Jerovszky Tímea, Szotyori József, színész, igencsak pörgő nyelvvel mondanak verseket, és Szerefi Ilona szépséges hangú énekes, amúgy ők is igencsak táncos lábúak. Színesen mesések, mint Cristina Breteanu jelmezei. Ezt játszotta délután az együttes kicsiknek és nagyoknak, akik még némi interaktív játékba és éneklésbe is szívesen bekapcsolódtak az Erkel Ferenc Művelődési Házban.
Este viszont a Tószínpadon, a színészeket leszámítva, ugyanezzel a szereplőgárdával, kibővített zenekarral került színre a Barbárok. Ha a VANmeSE nevezhető roppant színes előadásnak, akkor ez vészjósló tónusú, feszülten fojtó légkörű, az elviselhetetlenségig fokozódó, idegborzoló. Nem kicsiknek való. Borzalmak befogadására képes felnőtteknek, akik rekkenő nyári napon képesek szembesülni az iszonyattal, és nem csupán fagylaltra, sörre, hűsölésre, vízre vágynak. Ez az előadás bizony drasztikus, olyan mint a folyamatosan ömlő, elállíthatatlan szennyvíz, eláraszt mindent, ahogy a Zsámbéki Gábor által a Katonában rendezett A nép ellensége végén tényleg elárasztotta a színpadot a szennyvíz. Itt sárszerű, csúszós, tapadós, kosz-szürke anyaggal borította be a deszkákat Cristina Breteanu tervező. A sár persze jelkép, ahogy az volt csaknem 30 évvel ezelőtt is, a Csiszár Imre rendezte, szolnoki Macbeth előadásban. Menekülnünk kellett az első sorból, mert összefröcsköltek bennünket a színészek. Most ilyen veszély nincs, a nézőtér és a színpad között ott a tó egy része, ami szép ugyan, de túlzottan eltávolítja az eseményeket, még úgy is, hogy ugyancsak az első sorban ülünk. Szeretném, mint a VANmeSe nézésekor, jól látni a fölöttébb kifejező mimikát, ami így kissé elmosódik. Azért kiveszem a gyakran holtra vált, kővé dermedt arcokat, a megmerevedett, jegeces tekinteteket, vagy épp az olyan nézéseket, amelyekkel ölni is lehetne.
Cári Tibor zenéje zsigerekből felfakadó, a lélek égzengését-földrengését megjelenítő, nem ritkán fültépő, annyira erőteljes, hogy tán önmagában is megállná a helyét. Györfi Csaba rendezése-koreográfiája egymásba olvasztja a kortárs táncot és a néptáncot, amit a társulat anyanyelvi szinten "beszél". Az előadás nem realista módon követi Móricz történetét, de azért látjuk a gyilkosságot, a halottak kiásását, érezzük a borzadályos hangulatot, megjelenik előttünk az eldurvult világ. Mit mondjak, nem könnyed, nyáresti szórakozás. De nem is szánták annak. Ütős, drasztikus produkció, amiben igen magas hőfokon égnek, csaknem elégnek a szereplők, és mutatnak egy kis fénysugarat az alagút végén, hogy csak lehetne legalább kicsit máshogyan élni. Nehéz, nehéz, szinte lehetetlen, de mégiscsak rugaszkodjunk neki, próbálkozzunk vele.
2018.08.20 16:00
Frissítve: 2018.08.20 16:00