Tagadhatatlan, hogy Erzsébet királyné, osztrák császárné – Sissi a magyarok kedvenc történelmi alakja. Legendája halála után 119 évvel is ugyanúgy elvarázsol. Életéről számtalan kitűnő kötet látott napvilágot. Mégis, Falk Miksa munkája Erzsébet királynéról - melyet a Szépmíves Kiadó tavaly év végén adott ki Mohammed Nur tervei alapján - az újdonság erejével hat. Ezt bizonyítja, a kötet a nyár legvégén második, változatlan utánnyomásban újra ellepte a könyvesboltokat.
Falk Miksa, a 19. század kedvelt újságírója, később politikusa - mint az emlékkötet első fejezetéül szolgáló, 1887-es hírlapcikkében írja - felkérésre számol be Erzsébet királynéról szerzett emlékeiről. A szerző vállaltan grafomán, és hangsúlyozza, írásait nem irodalmi értéknek szánja. Kortörténeti leletnek viszont annál inkább illenek a gördülékeny stílusban lejegyzett megemlékezések. Részletesen beszámol arról, hogy 1866 ősze és 1867 tavasza, vagyis magyar uralkodóvá koronázást megelőző időszakban miként tanította magyarra a „királyné őfelségét.” A harmincas évei vége felé járó férfiú a megbízatás idején a bécsi első takarékpénztár titkára volt, és a kispolgári attitűdöt a Habsburg-ház különböző kastélyaiban is megőrizte. Kevesebb, mint száz írott oldalnyi visszaemlékezései talán emiatt csöpögnek a túláradó hódolattól (Diderot gondolatát követte abban, miképpen ildomos hölgyekről írni), a „magas állású nő” szépsége, karcsú alakja, halk és finom modora rendre említésre kerül. A beszámoló néhol már annyira túlzó, hogy egyes – Mátyás király anekdotáihoz hasonlatos – fabulák valóságtartalmát maga is megkérdőjelezi, ugyanakkor ezzel jól lefesti azt a szeretetet, amelyet Sissi kapott a magyaroktól.
Falk különböző években írt visszaemlékezései tehát nem szűkölködnek az eposzi jelzőkben, még akkor sem, ha a császárról (akiről egyébként legkevesebbszer) esik szó. (Az ő pontos megítéléséhez érdemes elolvasni Gerő András tavaly, bővített kiadásban megjelent Ferenc József és a magyarok című munkáját.) Az újságszerző nem kevésszer írja felül a történelmi valóságot, erre jó példa az, amikor azt próbálja bizonygatni: a királyné nem volt kedélybeteg. Az utókor viszont pontosan tudja, a depresszió nemhogy jellemezte életét, hanem egy ponton – a sorozatos családi tragédiák hatására – elhatalmasodott rajta. Ugyanakkor a szerző személyes élményei által hitelesítve egy olyan művelt koronás ,,tanítvány" képét rajzolja ki, aki a ceremoniális közeg szabadelvűjeként gyakran tesz jót a magyaroknak, s aki elzárt fiókjában betiltott műveket és röpiratokat őriz.
A könyvhöz, amely különösen érdekes lehet a királyné szeptember 10-i halála évfordulója idején, nagyszámú festmény- és fotómelléklet tartozik. Ez kiegészíti és árnyalja a leírtakat, de akárcsak bizonyos korabeli szavak (plajbász, árestom) esetében a lábjegyzék, itt a kápalírások hiányoznak fájóan.
