Senki sem tudta, hány éves. Alacsonyabb volt minden lánynál az emeleten, széltében viszont valamennyiünknél nagyobb. Úgy közlekedett közöttünk hatalmas melleivel, akár egy őskori termékenység-szobor: lágyan és barátságosan hullámzott, mindenkihez volt egy kedves szava.
Általános iskolába járt, a rossz nyelvek szerint időtlen idők óta. Azt beszélték, hogy valójában nagykorú. Meg azt is, hogy az apja egyszer szekérrel hozta be vasárnap a tanyáról. Megállt a kerítés előtt a két lóval, megvárta, amíg Beáta lekászálódik, aztán szó nélkül megindította a fogatot.
Egyszer valaki szóvá tette az ebédlőben, hogy Beáta állandóan a zuhany alatt áll. Ez vitathatatlan tény volt: reggel hatkor már ott állt, szilencium előtt újra, és este is a fürdőrózsájával meg a tusfürdős flakonnal a kezében vonult a zuhanyzóba. Ám a nevelőtanár soha nem látott arckifejezéssel mordult rá a téma felvetőjére, olyannal, hogy éreztük: jobb, ha nem feszegetjük a dolgot. Ha Beáta zuhanyozik, hát hadd zuhanyozzon.
A lányok néha, amikor már megunták a saját tusfürdőjük illatát, de a flakon nem akart még kiürülni, megajándékozták vele. Beáta szeme ragyogott minden negyed flakontól, fogta a fürdőrózsáját, és már hullámzott is, hogy felavassa. Néha láttam, hogy a legkisebb lányok a zuhanyzóval szemközti tükörben gyakran nem saját arcukat, hanem Beáta Vénusz-testét bámulják. És valahol értettem is: komótosan, különös eleganciával szappanozta a testét, mintha meditálna. Hatalmas melleit fel kellett emelnie, hogy alatta is megmossa a bőrt – úgy nyúlt hozzájuk, mintha csak egy asztalt törölgetne, nem két élő szervet, amelyben vérkeringés van. Mintha semmi köze nem lenne hozzájuk, nem kérte volna őket, egyszer csak úgy lettek.
Áram csak a folyosó végi konnektorban volt, így ha zenét akartunk hallgatni, oda kellett kuporodnunk a hűtő mellé. Elsős koromban egy nap nem mentem iskolába. Az orvosi vizsgálat után a szobámba tartottam, s Beátát pillantottam meg a korláton. Egy borzalmas számot hallgatott, láthatóan nagy élvezettel. Hogy vagyok, kérdezte, hát ő hogy van, kérdeztem én, és odaültem mellé. Ó, ő nagyon jól van, szeret itt lenni. Most meg van fázva, de a tanárok azt mondták, nem kell hazamennie. Az arca közelről sem árulta el a korát: valami megfoghatatlan öregség bujkált a vonásaiban, de egy nyolcéves gyerek hangsúlyaival beszélt. Itt jó, nézett furcsán maga elé: főzni sem kell. „Főzni?” – kerekedett el a szemem, de ő a dalról kezdett beszélni. Hogy a legutóbbi kolidiszkóban erre táncoltunk, körben, és egyszer ő is volt középen. Hogy ő akkor nagyon boldog volt, azért szereti ezt a számot.
Évekkel később tudtam meg, hogy Beátának nem csak főznie kellett otthon. És nem csak az apjára. Ekkor összeállt minden: a gyűlöletes mozdulat, amivel a melleit felemelte. Amiket nem kért, csak kapott. A napi háromszori sikálás, ami miatt néha azzal ugratták, hogy elkopik a bőre. Nem baj, mosolygott ilyenkor a gőzben kicsit félredöntött fejjel, mint aki azt kívánja: kopjon csak el. Lehetőleg vele együtt.