Nehéz helyzetben lesz mától az a szpíker, aki a múlt hét végi (nevében) NB I-es mérkőzésen valósággal szórta a „zseniális” jelzőt. Ha a Bajnokok Ligája meccseire is beültetik, akkor törheti a fejét, milyen kifejezéseket használjon, mert mégis csak különbséget kellene tenni a Barcelona, a PSG vagy a Real Madrid labdarúgói, valamint az elvileg ugyanazt a sportágat űző hazai képviselők között. Ám a „zseniális” csak olyan formán überelhető, amilyen bonyolult alulmúlni a futball itthoni válfajának, valamint tálalásának színvonalát.
Sokkal többről van szó persze, mint hogy valaki hülyét csinál magából, mint Bienerth Gusztáv az úszószövetség közgyűlésén. (Még a birkózóelnöknek is fel van adva a lecke.) A „lángelméjű” megoldások emlegetése ugyanis a szakma lejáratása és a közönség lenézése egyben, hiszen tudvalévő: a magyar labdarúgás az idén is kiiratkozott mindenhonnan, ahonnan csak lehetett. Az itthoni rezsim nem irtózik annyira a dekadens Nyugattól, amennyire a hazai futball menekül Európától. Bevett gyakorlattá vált: mire megkezdődnek a valódi küzdelmek, magyar csapat már réges-rég nincs a mezőnyben. (Igaz, az utolsó mohikán ezúttal úgy hullott el az előszezonban, hogy korifeusa szerint nagyobb erőt képviselt a teljességgel véletlenül 4-0-ra győztes vetélytársánál.) A vb-selejtezőkön hasonló a helyzet, a nyolc mérkőzésen megszerzett tíz pont önmagáért beszél. (Habár a szövetségi kapitány úgy véli: „jó úton járunk”. Akár „zseniálisozhatna” is, elvégre a megszólalások között nincs érdemi különbség. Differencia csupán a valósághoz képest van.)
Azért nem mindenki hamukázik vagy kattant be; olvastam egészen reális értékeléseket is. Íme: „Nagyon gyenge a bajnokság. A játékosok nagy része már nem alkalmas számottevő fejlődésre. A magyar edzők munkája pedig még mindig csak néhány külsőségben tér el az évtizedekkel ezelőtti gyakorlattól, s ez magától értetődően a szinten tartáshoz is kevés.”
Vagy: „Az élvonal változatlanul egy helyben topog. Ez a bajnokság is úgy múlik el, hogy másnap már nem beszélnek róla.”
Aztán: „Nincsenek szélsőink, támadni és védekezni egyformán tudó középpályásaink, a mai futball igényeinek megfelelő söprögetőink, jól fejelő csatáraink. Jellemző a labda nélküli labdarúgók ácsorgása, a tudatos játék hiányának ellensúlyozására kialakuló görcsös erőlködés.”
Továbbá: „Soha ilyen alacsony nem volt az érdeklődés a bajnoki mérkőzések iránt: milliók maradtak el a tervezett bevételekből. Nem a futballal lazult meg az emberek érzelmi kapcsolódása, hanem a helyzet változtathatatlanságába való már-már cinikus beletörődést utasítják el.”
Picike bibi, hogy az idézetek a Népsport 1979 és 1981 közti számaiból valók. Olyan időkben gépelték e sorokat valódi sportújságírók, amelyek során a válogatott kétszer egymás után kijutott a világbajnokságra – majd szerepelt a Mundialon 1986-ban is –, és nyolcvanegyes hazai nézőátlaga 65 250 volt. (Azért csak ennyi, mert akkoriban 68 ezerben maximálták a Népstadion lelátóira érvényes belépők számát.) S olyan korban jelentek meg a súlyos kritikák, amelyben – többek között – Bálint, Nyilasi, Kovács József, Garaba, Tóth András, Fazekas, Törőcsik, Müller, Kiss László, Várady jelentette a krémet, és tele volt a mezőny korántsem a labdarúgás abc-jével bajlódó, hanem szó szerint NB I-es futballistákkal. Csakhogy az idő tájt még magasra tették a mércét a labdarúgásban és a sportsajtóban egyaránt, s lázálmokban sem jöhetett elő, milyen mélyrepülés következik a későbbi dekádokban.
Olyan hagymázas révület pedig talán csak a zárt osztályon van, amelyben az rémlik fel, hogy a rettenetes alászállást sokan még ünneplik is eksztatikusan.
