Charles Gati: Emlékek összeesküvő koromból

Bár Soros Györggyel az 1980-as évek óta négyszemközt nem találkoztam, őszinte respektussal figyeltem, amikor például a 90-es évek közepén arra áldozta a pénzét, hogy Szarajevóban tízezrek vízhez jussanak és így túléljék a szörnyű balkáni háborút. Én magam soha nem kértem és nem is kaptam tőle egy fillért sem. Sőt ő tartozik nekem egy dollár huszonöt centtel. Ez ma 340 forint. Valamikor a 80-as évek végén adtam neki ezt a kölcsönt, miután mindketten részt vettünk a Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations) egyik késő esti ülésén az intézmény New York-i központjában.

Ez az egyébként független tanács évtizedeken át a Nagy Amerikai Összeesküvés központja volt, és még ma is az. A szélsőséges jobb- és baloldali sajtó világszerte talán azért gyűlöli, mert ülései a nyilvánosság kizárásával zajlanak le. A tagság az amerikai gazdasági, politikai és intellektuális elithez tartozó, többnyire ősz hajú, gyakran fontoskodó, túlnyomó többségükben fehér bankárokból, ügyvédekből, egyetemi szakértőkből, valamint volt és reményteljes külpolitikusokból tevődik össze. Az évek során a tanács egyre több nőt is befogadott és fiatalított is a 35 éven aluliak próba-tagságával. A fontosabb előadások anyaga előbb-utóbb megjelenik a tanács Foreign Affairs című jóhírű kiadványában.

Ezen a bizonyos estén, a tanács későesti ülése után több tucat ember álldogált a kijáratnál, közöttük Soros is, mert a pokoli eső miatt nem lehetett taxit kapni. Amikor kiderült, hogy saját autója is elakadt, Soros hozzám fordult: „Te hogy mész haza?” Busszal, mondtam, miután eláll az eső. Velem jött. Együtt utaztunk a Madison Avenue-n közlekedő zsúfolt buszon. Miután nem volt nála pénz, vettem egy jegyet neki is $1.25-ért, megköszönte, hamarosan leszállt, én még folytattam az utat, hamarosan hazaértem.

Ami engem illet, 1977-ben meghívás alapján lettem a tanács tagja és valamikor 2006 körül léptem ki. Nem számoltam meg, de közel három évtized alatt legalább ezer megbeszélésen vettem részt. Több előadást is tartottam a New York-i központban és Washingtonban, valamint jó néhány szemináriumot vezettem. Ám az örökös tagsággal járó megtiszteltetés kezdeti öröme – hiúságom tápláléka – már régen elillant. Kiléptem, hogy se időt, se pénzt ne pazaroljak erre tovább. Miért fizessem az évi tagdíjat azért, ami egyre kevésbé érdekel? Elvégre az utolsó években alig vettem részt a tanács megbeszélésein. Unatkozni máshol is lehet.

Az igazság az, hogy az évek során soha semmilyen titkot nem hallottam ott, összeesküvést pedig igazán senki sem szőtt. A tanács nem afféle „háttérhatalom”, tagjai nem összeesküvők. Ha egyáltalán van valamilyen alapelve, az az a közhely, hogy az Egyesült Államok aktívan ápolja a nemzetközi együttműködést. Amerikának is, a világnak is hidakra és nem falakra van szüksége.

Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy még ma is a tanács tagja lennék, ha izgalmas összeesküvésekben vehettem volna részt egy-egy kommunista vagy fasiszta rendszer ellen.

2017.09.13 08:03

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
2018.07.18 14:00
Frissítve: 2018.07.18 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon
2018.07.18 13:58
Frissítve: 2018.07.18 13:59