Soros, az üdítő kivétel

Mostanában egyre-másra azt veszem észre, hogy bármilyen fontos kérdésre keresek választ, azzal már csak amolyan „Soros-ügynök”-váddal környékezett szervezetek foglalkoznak. Legyen ez bármi, szegénység, környezetvédelem, energetika, oktatás, egészségügy. Felmerül egy kérdés, ez vagy az hogy áll 2017 Magyarországán, és ma már a válaszadásra leginkább csak valamely Soros- vagy Norvég Alap-váddal illetett szervezet tesz kísérletet. Hogy kis vagy nagyobb mértékben függenek-e a magyar származású milliárdos adakozókedvétől, nem tudom, bár a sokat támadott szervezetek viszonylag átlátható támogatói listáin másokat is fel lehet fedezni. Nélkülözhetetlen munkájukat általában szerény körülmények között, magánlakásokban vagy jutányos bérű közösségi központokban végzik.

Az állami szervezetek, amelyeket azért tartanánk, hogy az adófizetők pénzéből legalábbis pontos képet mutassanak a világról, hogy aztán a gondokra megoldás is szülessék, ma már szinte semmire nem adnak hiteles választ. Egy hosszú történet végén tartunk: Orbánék évtizedeken keresztül nyírták, gyengítették, puhították, hiteltelenítették az elkötelezett szakmai munkát, éheztettek ki agytrösztöket, váltottak le szakembereket és ültettek helyükre kutyaütő bólogatójancsikat, szóval kínkeserves, de határozott, módszeres folyamat vezetett ehhez a mai állapothoz. Látszólag mindenki végzi a dolgát, közszolgák és pártcsicskák tízezrei serénykednek nap mint nap, minden szabályos, nőnek a papírhegyek, naponta pecsétes papíron igazolják a demokráciát, de valahogy semmi sem az, aminek látszik. A lényegről sosincs szó: az egészet az Orbán Viktor haragjától való rettegés tartja össze. Mert ha valaki hibázik – értsd: őszinte -, beindul az úthenger, jönnek a telefonok, koppintás az érzékeny pontra. És persze dől a pénz is, ha valahonnan ki kell füstölni valami gennygócot, vagyis a Fidesz véleményével nem feltétlenül és mindenben egyet értő véleményt. Ebben már az úgymond ellenzéki erőket is bedarálták: nekem is van egy tanár nagynéném, egy ösztöndíjra hajtó fiam, értsétek meg, én nem vagyok érdekes, de ne már miattam kerüljenek parkolópályára.

Ebben lehet üdítő kivétel „Soros”: nem függ senkitől, nem érdeklik a Fidesz machinációi - sőt -, és ugyan nem ad határozott kormányellenes utasításokat, önmagában az, hogy a független, befolyásmentes, a Habony-kommunikációba nem feltétlenül beleilleszkedő gondolatot támogatja, megbocsáthatatlan bűn az ezt immár tűzzel-vassal irtó Orbán-rezsim szemében. Orbánéknak minden Magyarországgal kicsit is foglalkozó nagytőkést sikerült lábhoz szoktatni, megtörni, egyéb befektetéseik fejében elcsendesíteni, így elfojtván a nekik nem tetsző hangokat. Az egyetlen megmaradt, viszonylag bő pénzforrást immáron Soros jelenti. Őt viszont ez a helyzet, fájdalom, alighanem csak feltüzeli: mert (igen, kissé tényleg fura az öreg) neki ez éltető közeg.

Hisz megszokta. Például a Kádár-rendszer végnapjaiban. Amikor több más mellett egy független, fiatal, ütőképes csapat pénzelésével sikerült porrá zúznia a Patyomkin-demokrácia korhadt díszleteit.

A legkevésbé se csodálkozom Orbánék hisztérikus rettegésén.