Népszavazás magyar módra

Nehéz lenne elképzelni bármit is, ami messzebb van a közvetlen demokráciagyakorlás XIX. század végi ideáljától, mint az a vásári komédia, ami népszavazási kezdeményezés címén most éppen a Római-part ügyében folyik. A féktelen liberalizmussal egyébként sem vádolható Tarlós főpolgármesternek mostanra sikerült olyan helyzetet előidéznie, amelyben példaszerűen kimutatható, hogyan fordult önmaga ellentétébe ez a demokratikus eszköz.

Hol van ma már az az anarchokommunista idea, hogy a köz kisebb-nagyobb dolgaiban az érintett polgárok összejönnek, elmélyült vitában feszítik egymásnak az álláspontjukat, aztán egy egyszerű szavazással eldöntik, mi legyen... A referendum ma már a nettó trükközés szinonimája: a hatalom hol a saját civiljeit veti be a valós népi kezdeményezések ellen, hol uszító álkérdésekkel aljasítja le a közvetlen politikát, ha pedig végképp vesztésre áll egy aktuális ügye, még mindig kéznél lehetnek a kopaszok.

A magyarországi népszavazások története a mind méltatlanabb kérdések és a mind nagyobb állampolgári közömbösség szomorú históriája. A nevezetes négyigenes referendum esetében tán még bocsánatos bűn volt, hogy három már eldöntött, de a kommunisták farbarúgásával kecsegtető kérdésben vitték a demokratikus erők az urnákhoz az embereket csak azért, hogy így akadályozzák meg Pozsgay Imre államfővé válását. De az állampolgársági vagy a szociális népszavazás már leplezetlen hatalomtechnikai manipuláció volt, és mint ilyen, el is érte a várt hatást. A magyarok szépen leszoktak a felelős döntés rendszerváltással kivívott jogáról, és már nem kérték ki maguknak az olyan lealjasító gesztusokat sem, mint a legutóbbi, migránsügyi provokáció.

De ne feledjük: ebben az ijesztő nemtörődömségben nemcsak az a vétkes, aki visszaélve a demokráciával a politikai ellenfele megsemmisítésére vagy a saját hatalma erősítésére használja a népszavazás eszközét, hanem az is, akinek a politikusi lustasága erodálja a köz bölcsességét. A balliberális kormányok ugyan nem buktak meg a kulcsfontosságú NATO- és EU-referendumokkal, de csak azért nem, mert levitték az érvényességi küszöböt ahelyett, hogy kitartó munkával valóban nemzeti üggyé emelték volna ezeket a sorskérdéseket. Akinek a hívó szavára az állampolgárok több mint fele távol marad az szavazófülkétől, amikor Európáról lehet voksolni, az ne csodálkozzon, ha - mint Kálmán László nyelvész kísérlete bizonyította - a tandíj vagy a vizitdíj dolgában a gerjesztett indulat és nem a józan ész vagy a megértés vezeti majd az x-et húzó tollat.

Mégis, hiába, hogy a népszavazás mára méltatlan politikai eszközzé vált, mind gyakrabban hallani ilyen kezdeményezésről: a jogfosztottságban fuldokló ellenzék - pláne a Momentum nolimpiás sikere óta - így próbál meg valamiféle figyelemhez jutni. S mivel a hatalom mindent megtesz a fontos ügyek blokkolása érdekében, egyre lehetetlenebb, meghökkentően periferikus kérdések előtt is felvillanhat a zöld lámpa. Virtigli hungarikum, hogy nálunk még bázisdemokrácia legfontosabb eszköze is a közéleti züllés szolgálatába áll.

Szerző
N. Kósa Judit

Zavartalan népirtás

Becslések szerint eddig mintegy 250 ezer mianmari rohingya menekültet fogadott be a szomszédos Banglades. A többségében buddhista ország kormánya irtóhadjáratot indított az iszlám kisebbség ellen. A hadsereg felgyújtja a falvaikat, megerőszakolja a nőket, halomra öli a férfiakat, és a szemtanúk lefejezett gyermekekről is beszámoltak.

Bangladesben nem jelentek meg plakátok, amelyeken arra figyelmeztetik a helyieket, hogy a mianmari "migráncsok" elvehetik a munkájukat, megerőszakolhatják az asszonyaikat, leányaikat és a bangladesi kormány nem írt ki népszavazást arról, hogy az ország ne fogadja be a rohingya menekülteket. A hírek nem szólnak a bangladesi-mianmari közös határon épülő szögesdrót kerítésről sem.

Banglades nem felejti el, hogy 1971-ben George Harrison, Ravi Shankar, Bob Dylan, Eric Clapton, Ringo Starr, Leon Russell és Billy Preston szervezett koncertet a New York-i Madison Square Gardenben a frissen függetlenné vált országért, amelyet pakisztáni csapatok rohantak le. A koldusszegény Banglades egy hozzá képest dúsgazdag közép-kelet-európai országgal ellentétben nem nyújtogatja a markát külföldi segélyekért, mert fontosabbnak tartja a gyors segítséget a rászorulóknak a kunyerálásnál és az üldözöttek elleni uszításnál.

Persze mondhatnánk, ez természetes, hiszen Banglades muszlim többségű ország. Csakhogy Desmond Tutu, Nobel-békedíjas nyugalmazott dél-afrikai katolikus püspök arra kérte Aun Szan Szu Kji szintén Nobel-békedíjas mianmari vezetőt, hogy emelje fel a szavát a tömeggyilkosságok ellen. A magyar kormány viszont egyelőre előrébb valónak tartja a megyék átnevezését vagy a felcsúti kisvasút védelmét Brüsszellel szemben. Nem ér rá szót emelni a genocídium ellen. Igaz, a katolikus püspöki kar is inkább a lombikbébi program elleni kereszteshadjáratra összpontosít.

Nem adhatnak mást, csak mi lényegük.

Szerző

Innen nézve - A pecsenyesütők szezonja

Balatoni pecsenyesütő ismerősöm minden évben ugyanazzal a szöveggel ámít: higgyem el neki, nincs cudarabb kenyérkereseti lehetőség, mint az övé. Talán még rosszabb is, mint a mezőgazdáké, mert ők bízhatnak abban, hogy eső után kiderül, hideg után felmelegszik, és végül minden rendbe jön. De a tó partján nem egészen három hónap alatt kell megkeresniük az egész évre valót.

Innen nézve tényleg sajnálatra méltó a pecsenyesütögetők sorsa, de azért nem ők az egyetlenek, akik hasonló cipőben járnak.

Még sanyarúbb a választási tanácsadók élete. Nekik három-négyévente van módjuk megsütni a maguk pecsenyéjét, addig kell várniuk egy-egy újabb jól fizető megbízatásra. Aligha véletlen, hogy a választási hajrá küszöbén egyre több politikai szervezet háza tájáról érkeznek hírek, miszerint ezzel vagy azzal a választási guruval készülnek szerződni. Valami olyasmi játszódhat le a háttérben, mint az átigazolási időszak utolsó napjaiban a labdarúgás világában.

A Fideszt veszteség érte, a lejárató kampányaival nevet szerző Birnbaum-Finkelstein páros utóbbi tagja jobb létre szenderült. A párt jó ideje e két „topkategóriás” New York-i konzultáns kottájából politizál, akiknek több évtizedes rutinjuk van a negatív kampányok megtervezésében. A két tanácsadó közül a még „megvehető” Birnbaum a kutatások és kampányok operatív szervezésével foglalkozik; Finkelsteint Orbánnak pótolnia kell valaki olyannal, aki képes értelmezni az összefüggéseket, aki megfogalmazza az üzeneteket és kidolgozza azok közvetítési technikáit. Lehetőleg az emberi gyarlóságra építve. Habonyt emlegetik e poszton, aki már jó ideje kisinaskodott Finkelstein boszorkánykonyhájában.

Aztán a Fidesz és a kormánybarát sajtó az egykor az MSZP kampányát segítő izraeli politikai tanácsadón, Ron Werberen kezdte köszörülni a nyelvét; érzékeltetve, hogy jobboldali körökben Werber személyétől várják a "gyűlöletkeltő" kampány visszatértét. Lehet, hogy Werber furmányos kampányszakember, a nemzetközi politikában és a negatív kampányüzenetek célba juttatásában tényleg szerzett tapasztalatokat, de most alighanem lyukra futtatta a fideszeseket.

2002-ben a Werbernek még „szót fogadó” szocialisták megnyerték a választást, de később mintha kölcsönösen elfogyott volna a bizalom. Úgy szakítottak, mint a rossz házasok; az izraeli kampánygurut csak a "jómodora” tartotta vissza, hogy ki ne teregesse bizonyos szoci politikusok vélt vagy valós szennyesét, ami szerinte a kudarchoz vezetett. Egy áprilisi interjúban az „MSZP-ben bujkáló téglákról” beszélt. Mégis mindkét oldalról tettek egy halvány kísérletet a közeledésre, de ami eltört, nem forr össze. Nem a szocikkal, alighanem az LMP-vel készül összebútorozni, most majd Szél Bernadették pecsenyéjét segít megsütni. Dafke, mondanák erre a Dohány utcában. Botkáék ezek után a maguk házi válogatottjával készülnek a kampányra, a sajátjaikban bíznak, Vonáék Simicskában.

Majd elfelejtettem: a Balatonon bezártak a lángos- és pecsenyesütők. A politikában most kezdődik e "rokonszakma" szezonja.

Szerző