„Csak rajtad áll! Ha igazán akarod, ha mindent megteszel érte, akkor meg tudod csinálni!” – hallani sokszor. Igaz ez? Tényleg minden csak az egyénen múlik? Ha mégsem sikerül valakinek, azért csak ő a hibás? Csak magát okolhatja? És ha így van, hogy jön létre az, akit okolhat, vagyis, akit úgy hív, „én”?
Az egyén
Általánosan elterjedt nézet, hogy az egyén olyan, amilyennek született. „Kutyából nem lesz szalonna” – mondják. Emellett szintén elterjedt nézet, hogy a kapitalista berendezkedésben az egyén saját szerencséjének kovácsa. Mivel mindenkinek lehetősége van megcsinálni a szerencséjét, beteljesíteni a vágyait, aki mégsem képes rá, az csak magára vethet: minden bizonnyal lustának vagy butának született. A neoliberális ideológia – mely magába olvasztotta a ’68-as diákmozgalmak társadalomkritikáját és szabadságvágyát – a szabadság ideológiája. A neoliberális berendezkedés azzal legitimálja magát, hogy mindenkinek van lehetősége, szabadsága arra, hogy megvalósítsa a vágyait, a terveit, az álmait. Ideális emberképe a szabad, mondhatni felszabadult vállalkozó és fogyasztó. Mindig kész új kalandba, új projektbe, új vállalkozásba belefogni: nem ijed meg a kihívásoktól. Az ilyen ember jellemét tekintve kreatív, autonóm, bátor, tettre kész és szorgalmas. Ebből következik, hogy a neoliberális berendezkedés az egyre növekvő társadalmi egyenlőtlenségeket egyéni rossz képességek vagy jellemhibák következményének tekinti. Ostobaságnak vagy lustaságnak. Ahogy Lázár János mondta pár évvel ezelőtti nyilatkozatában: "(…) akinek nincs semmije, az annyit is ér. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér (…)".
Ezekkel a meggyőződésekkel szemben én – szociológusként – azt állítom, hogy az a valaki, akinek magunkat mondjuk, az énünk, eleve egy társadalmi lehetőség-struktúrában jön létre. E lehetőségeket egészen gyermekkorunktól a magunkévá tesszük és ezek alapján jönnek létre vágyaink, céljaink, motivációink és bizonyos szintig képességeink is, tehát „amit otthonról hozunk”, az meghatározza az életpályánkat. Ahogy Pierre Bourdieu francia szociológus nevezi: ez a habitus. Habitusnak hívjuk azt, amivé a körülményeink formálnak minket, és ahogy mi vagyunk képesek formálni a körülményeinket. Azokat a külső körülményeket, amelyek közé megszületünk, magunkévá, a személyiségünk részévé tesszük egészen születésünktől. Amikor cselekszünk, tehát megpróbáljuk elérni a céljainkat, és ennek érdekében használjuk képességeinket, újratermeljük ezeket a struktúrákat. Hogyan is működik ez?
A család
Senkit nem lehet felelősségre vonni azért, hogy milyen családba született. Pedig ez a körülmény, melyben az egyén vétlen, jobban behatárolja lehetőségeit, mint gondolnánk. A nyugodt családi légkör, a gyerekkel tölthető bőséges idő és a gyerekre költhető nagy mennyiségű pénz, a szülőktől tanulható önuralom mind csak a társadalom bizonyos osztályainak adatnak meg. Ugyanígy a kulturális tőke, tehát hogy az egyén gyermekkorában milyen választékos beszédet hall maga körül, milyen kulturális termékeket fogyasztanak a jelenlétében vagy milyen családi programokban vonják be, társadalmilag meghatározott. Ahogy mondani szokás, nem mindegy, hogy a gyereknek a teknő vagy a lexikon esik-e a fejére. Mindezek a körülmények – akár jók, akár rosszak – a személyiség részévé, az egyén identitásává válnak.
Az egyén körülményei meghatározzák értékítéleteit jóról és rosszról, elérendőről és elkerülendőről, ezáltal pedig nem csak lehetőségeit jelölik ki, hanem céljait, álmait és vágyait is. Ahogyan a társadalom magasabb osztályaiban erénnyé válnak a belsővé tett lehetőségek, mint a visszafogottság és az intelligencia, a társadalom alsóbb osztályaiban úgy válnak belsővé olyan erények, mint a macho férfiasság, a szenvedély, a ravaszság vagy a puritán életstílus.
Ugyanígy termelik újra a szocializáció során a nemi szerepeket, azáltal, hogy a fiúknak nagyobb rosszaságokat néznek el, nagyobb aktivitást várnak el tőlük, a lányokat pedig akkor dicsérik, ha visszahúzódóak és kellően passzívak. De az etnikai kisebbségekben is hasonlóan öröklődik tovább a többségi társadalom róluk alkotott képe. Ha valakinek kiskorától azt sugallják, „ilyen vagy”, vagy hogy „ilyennek kell lenned”, vagy „úgyis ilyennek néznek majd”, az egyén olyan is lesz. Ha valakinek azt sugallják gyermekkorában, hogy az ő helyzetéből bizonyos dolgokat úgysem lehet elérni, akkor amellett, hogy való igaz, hogy a társadalom alsó létrájáról nehéz magasabbra törni, az egyén fejben is eldönti, hogy úgysem tud feljebb jutni. Tehát ami fejben dől el, elsődlegesen még az sem csak fejben dől el.
Az iskola
Az iskolai eredményekben is nagy szerepet játszik, hogy a diák mit hoz otthonról. Hogy milyen választékosan fogalmaz, mennyire magabiztos, milyen kulturális háttértudással rendelkezik. Ezeket a szülők inkább tudattalanul, nem szándékosan adják át a gyereknek, így az iskolai versenyben az alsóbb osztályból származók eleve hátránnyal indulnak. Másrészről azok a diákok, akik tudják, hogy ha jól tanulnak, egyetemre juthatnak, sokkal motiváltabbak lesznek, mint azok, akik fiatalságának tétje, hogy minél előbb kikerüljenek az iskolarendszerből, hogy önálló jövedelemhez juthassanak, mert otthoni támogatásra nem számíthatnak. Megint más motivációt tesznek belsővé azok, akik arra számíthatnak, hogy úgysem kapnának munkát, mert ott, ahol élnek, nincs munka, vagy az olyanoknak, mint ők, nincs munkájuk.
Az iskolai eredmények igazodnak a külső körülményekhez, ezáltal az iskola újratermeli az egyenlőségeket, de a szemlélő számára úgy tűnik fel, mintha az iskolai eredményektől függene az egyén további életpályája. Pedig valójában az egyén külső körülményei és várható lehetőségei jobban meghatározzák iskolai eredményeit, mint fordítva. Ezáltal pedig az iskolarendszer hozzáárul a „csak rajtad múlik!” illúziójához.
Pszichológia, média
A modern mainstream pszichológia, akár a terápiás praxist, akár a számtalan mennyiségben megjelenő tanácsadó könyveket vesszük alapul, remekül beleilleszkedik a neoliberális narratívába, és a „Siker fejben dől el!”, illetve „A hiba az ön készülékében van!” tanácsokra építi a segítségnyújtást. A média az esetek nagy részében szintén nem reflektál az egyenlőtlenségekre, sőt nagyrészt teljesen kivesztek a társadalmi kérdések a televízióból. Az olyan karakterek, mint a rendszerváltás környékéről jól ismert Magenheim doktor a Szomszédokból, aki egy-egy epizódban élesen kritizálta az egészségügyet, eltűntek. A sorozatokban az emberek individuális problémái jelennek meg. Az a tény, hogy az individuális problémák társadalmilag beágyazottak, eltűnt a televízió képernyőjéről.
A pszichológia, a tanácsadó könyvek és a médiában sugárzott kép mind-mind a neoliberális narratívába ágyazódnak. Elősegítik a felelősség egyénre hárítását, így a társadalmi problémákra nem reflektáló pszichológia, tanácsadókönyv vagy média nemigen tud segíteni az egyén a társadalmi egyenlőtlenségekből származó problémáján.
Deviancia
A deviancia kérdésénél is figyelembe kell venni, az hogy bizonyos városrészekben vagy falvakban háromgenerációs szerhasználatról és nagyon magas arányú szerhasználó populációról beszélhetünk, nyilvánvalóan nem azért van, mert ott mindenki nihilistának született, hanem mert ezeken a területeken olyan általános a kilátástalanság, hogy nem marad más racionális választás. Bizonyos léthelyzetekben nem a szerhasználat okozza a kilátástalanságot, hanem a kilátástalanság a szerhasználatot. A családra nehezedő egzisztenciális nyomás nagyban valószínűsíti a gyakori alkoholfogyasztást, az egyéb pénzszerzési lehetőségek hiánya pedig a törvénytelen stratégiák használatát.
Amikor kormányok „záró toleranciáról” beszélnek, a társadalmi problémákat az egyénre hárítják, és ezzel kriminalizálják a szegénységet, egyrészről a szociálpolitika leépítése céljából, másrészről a szavazatmaximalizálás reményében. Ha tehát a köznapi beszélgetésekben leegyszerűsítő érveket hallunk – „mert magyar”, „mert cigány”, „mert zsidó”, „mert lusta” „mert alkoholista” –, akkor vegyük figyelembe, hogy az egyén csak úgy tudja meghatározni a körülményeit, ahogy a körülményei – nagyrészt tudat alatt – meghatározták őt. Ez nem etnikum, „néplélek” vagy szimplán az egyénből fakadó képességbeli, illetve erkölcsi hátrány kérdése, hanem a jelenlegi világrendszer egyenlőtlenségeinek pszichés, illetve habitusbeli lecsapódása. Ezt próbálja a neoliberális narratíva egészében az egyénre hárítani. Ne higgyük el!
