Forgács Imre: Észak Dél ellen

Publikálás dátuma
2017.09.09 09:55

Fotó: /

Csak az utóbbi néhány évben vált nyilvánvalóvá, hogy az Európai Unió jövőjét a mohóság, kicsit udvariasabban: a fenntarthatatlan elosztási viszonyok is fenyegetik. A gazdag Németországban például régóta elhiszik a politikusoknak, hogy a görögök hatalmas államadóssága csak a lustaságuk következménye. A valóság ezzel szemben az, hogy a lassú növekedés évtizedeiben a „nyertesek” szükségképpen mások rovására gyarapodnak. Berlin a látványos gazdasági sikereit nem kis részben az eurónak, illetve a kevésbé fejlett tagállamokra kényszerített megszorító politikának köszönheti.

Nagy-Britannia távozása az Európai Unióból maga is a torz jövedelemelosztás eredménye. A naiv "brexitisták" szintén elhitték a konzervatívoknak, hogy gazdasági helyzetük – 2008 óta tartó – folyamatos romlását az uniós munkavállalók korlátozásával meg lehet állítani. A nagyvárosi elit ellen is könnyű volt lázadást szítani, miután a csúcson lévők a pénzügyi válság ellenére látványosan gazdagodtak. A kilépés lelkes hívei a szavazataikkal persze maguknak ártottak. A font értékvesztése 2016 nyara óta főleg a kispénzűeket és a nyugdíjasokat sújtja. A várható brit veszteségekről, a megoldhatatlan gazdasági és jogi problémákról az uniós tárgyalások előrehaladtával egyre többet hallhatunk.

2017-ben azonban a menekültügy talán még a Brexitnél is reménytelenebbnek látszik. Elsősorban azért, mert a válságkezelés terheit az Unió néhány tagállama következmények nélkül háríthatja át a „déliekre”. Érthető, hogy ez ellen mostanában Olaszország tiltakozik a leghangosabban. Ráadásul esetükben nem csupán a tagállamok szolidaritására lenne szükség: az olaszok egy több éve tartó bankválsággal is küzdenek, amelynek esetleges továbbterjedése egész Európa pénzügyi rendszerét veszélyezteti.

Csak reménykedhetünk, hogy a német parlamenti választások után komolyabb változások is lesznek az Unióban. Költségvetési eszközökkel például könnyen elérhetnék, hogy a „nemzetmentésre” szakosodott vezetők ne akadályozzák tovább a tagállami érdekek józan egyeztetését. Az egykor tekintélyes Európai Tanács (ET) mára a – hazai választóknak üzengető – populisták fórumává vált. Sürgető lenne, hogy a felelős európai politikusok az ET ülésein végre az integráció sorskérdéseivel is foglalkozzanak.

Sikeres Észak, lusta Dél?

Kétségtelen tény, hogy a gazdag északi tagállamokban a német, a holland vagy akár a finn lakossági megtakarítások jelentős mértékben hozzájárultak az ottani gazdasági sikerekhez. Az sem vitatható, hogy mindez valahol a korai kapitalizmusra jellemző takarékosság, a „protestáns etika” szellemének továbbélését jelenti. Mégsem állíthatjuk, hogy az EU északi tagállamai és a felzárkózásra képtelen szegényebbek közötti szakadék pusztán a néplélekben gyökerező okokkal magyarázható.

A görögök vesszőfutása már akkor elkezdődött, amikor az országot 2001-ben nem a gazdaság fejlettsége, hanem politikai szempontok alapján vették fel a valutaunióba. Az euró a csatlakozó déliek számára elsősorban azt jelentette, hogy – a viszonylagos pénzbőség éveiben – szinte korlátlanul vehettek fel hiteleket a pénzpiacon. Korábban a drachmahitelek kamata például átlagosan 18 százalék körül mozgott, ám az euró esetében már csak 3 százalékot kellett fizetni. Érthető, hogy az egymást követő görög kormányok és a lakosság éveken keresztül szinte kölcsönökből élt, de hasonló volt a helyzet Írországban vagy Spanyolországban is. A 2008-as pénzügyi világválság – nem véletlenül – elsősorban ezeket az országokat sújtotta. A korábban biztos befektetésnek látszó ingatlanfejlesztések csődjét ma eladhatatlan tengerparti üdülők sokasága jelzi.

Az euró természetesen komoly gazdasági előnyökkel is járt: megszűntek a valutaátváltás magas költségei, és a vállalkozóknak sem kellett tartaniuk az árfolyamingadozások okozta veszteségektől. Mégsem tagadható, hogy a valutaövezetben folyamatos tőkeátcsoportosítás zajlik a centrumok javára. Ezt csak fokozta a válság: a kezdetben gyengülő euróárfolyam kedvező volt például az exportáló német óriásvállalatok számára, ám a görög turizmus szempontjából még mindig túlságosan „erős” maradt. Így nem csoda, hogy Görögország a felvett mentőcsomagok hatására – az EU szuverén tagállamaként – lényegében a hitelezők protektorátusává vált. A segélyprogramok feltételéül szabott megszorítások esélyt sem adtak arra, hogy a növekedés beinduljon, ami a 25 – a fiatalok körében 50 – százalékos munkanélküliséget csökkenthette volna. Az államadósság szintje azonban így sem mérséklődik: 2017 első negyedévében már elérte a GDP 176 százalékát. A mentőcsomagok lényegében arra elegendőek, hogy az esedékes kamatokat törlesszék, és részt vegyenek a nemzetközi pénzintézetek esetenkénti feltőkésítésében.

Európa gazdasági példaképe, Németország – az egyik legnagyobb hitelezőként – élen jár a görögök megmentésében. Mindez azonban nem akadályozta abban, hogy keressen is az „üzleten”. A La Tribune a közelmúltban például arról írt, hogy már az első görög hitelcsomagon is közel másfél milliárd eurónyi kamatjövedelemre tettek szert. Ennél is fontosabb azonban, hogy a befektetők 2010 óta – az államcsődtől tartva – tömegesen adták el görög érdekeltségeiket, és helyettük főleg a megbízható német értékpapírokat keresték. Mindez azt eredményezte, hogy a német költségvetésnek minden korábbinál kevesebb kamatot kellett fizetnie az eladott államkötvények után. Egyes szakértői becslések szerint ez a „megtakarítás” több, mint amennyit Németország a három görög mentőcsomagba együttesen befizetett.

Az olasz válság dimenziói

A hellén adósságválság 2015 nyarán annak ellenére megrengette Európát, hogy Görögország gazdasági teljesítménye nagyjából Connecticutéval azonos, ami az USA egyik legkisebb állama. Olaszország viszont az Európai Unió negyedik gazdasági hatalma, amely közel 2300 milliárd eurónyi államadósságot görget maga előtt (ez az ottani GDP több mint 130 százaléka). Nehéz elképzelni, hogy ilyen volumenű pénzügyi problémát – válság esetén – „összekalapozott” mentőcsomagokkal kezelni lehetne. Ennél is nagyobb baj, hogy az olasz bankrendszerben a nem törlesztett hitelek összege 360 milliárd euró körül mozog. Ez a görögök után a második legrosszabb mutató az Unióban, s mintegy harmada az euróövezet teljes „befagyott” állományának. A veszélyt az okozza, hogy a bankszektorban különösen gyakori a körbetartozás és a tulajdoni szerkezet is gyakran átláthatatlanul bonyolult. Így bármelyik nagy pénzintézet „bedőlése” könnyen idézhet elő bankpánikot, hasonlóan az amerikai Lehman Brothers 2008-as történetéhez. Ezért keltett komoly riadalmat tavaly ősszel a Monte dei Paschi, a harmadik legnagyobb olasz bank csődközeli állapota, amelyet csak az Európai Bizottság hozzájárulásával lehetett többé-kevésbé konszolidálni.

Az olasz gazdaság – hasonlóan a göröghöz – jó évtizede gyengélkedik, s a munkanélküliség riasztó adatai is közelítenek az athéni mutatókhoz. Ráadásul mindkét tagállam a menekültáradattal szemben szinte védhetetlen tengeri határokkal rendelkezik. A választópolgárok joggal érezhetik úgy, hogy az Európai Unió és Németország nem nyújt elegendő segítséget a válságkezelésben, miközben nem kívánnak tárgyalni az adósságterhek komolyabb enyhítéséről sem. Emellett az olaszoknál sajátos probléma az is, hogy a bankok által kibocsátott kötvények jelentős hányada lakossági kisbefektetők tulajdonában van. Így az Európai Uniónak az a jogos követelése, hogy a bajba jutott bankok megmentésébe a részvényeseket és a bank hitelezőit is be kell vonni – a kötvénytulajdonosok nagy száma miatt –, főleg az eurószkeptikusokat erősíti. A populisták hatalomra kerülését – Nagy-Britanniát kivéve – egyelőre sikerült megakadályozni Európában. Egy újabb pénzügyi válság azonban eldöntheti a 2018-ban várható olasz parlamenti választások sorsát. A radikális Öt Csillag Mozgalom esetleges győzelme új, meglehetősen veszélyes politikai helyzetet teremthet.

Tárgyalni kellene

A globális digitális gazdaságról sokan leírták már, hogy – a történelemben először – nincs olyan esemény, ami ne érintene azonnal és közvetlenül másokat. Ami a világ egyik részén beruházásként, tőkebefektetésként jelentkezik, az ugyanabban a pillanatban máshol már pusztító hiányt, tőkekivonást jelent. A német politikusoknak például be kellene látniuk, hogy Németország óriási export- és fizetési mérleg többlete egyáltalán nem független a „déliek” fenntarthatatlan mértékű eladósodásától. A The Economist szakértői legutóbb a német bérek azonnali emelése mellett kardoskodtak: ez növelhetné a belföldi keresletet és a többi tagállam többet exportálhatna Németországba.

Az EU számára azonban a költségvetési unió és a közösen kibocsátott euró-kötvény jelentene igazi megoldást. Erre azért lenne szükség, hogy az eladósodott országok pénzügyi szanálása ne fenyegesse minden alkalommal az Unió egészét. A pénzpiaci szabályozást – a tömeges offshore tevékenység korlátozása érdekében – amúgy is új alapokra kellene helyezni. Az európai szintű válságkezelés már nem sokáig halogatható.

2017.09.09 09:55

Égető emlék – égető kérdések

Publikálás dátuma
2018.08.20 17:00
A szerző édesapja, Fraknói Vilmos és Frankel Leó
Fotó: Szentgyörgyi család archívuma/
”De hát mi voltaképpen rendes, keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak.”
Szentgyörgyiék! Szentgyörgyiééék!!! 1945 tavaszán nincs még nagy meleg, ezért a házmesterné hangja nehezen hatol át a frissen üvegezett, bezárt konyhaablakon. A három emelet mélységű udvar közepén áll a kövér asszony és kiált: "Zsuzsika, jöjjön le, magukat keresik!" Mellette egy idegen ember áll. Anyu nincs itthon, elutazott Temesvárra Nagyika testvéreihez élelemért, mert ott puskalövés se dördült és nekik, bár persze ők is zsidók, Romániában semmi bántódásuk nem esett. Nagyika gyakorlatilag teljesen vak, épp csak egy kis fényt lát (ma már tudom, szürke hályog volt a szemein, amit énnálam mostanság, egy-két éve, két tízperces műtéttel korrigáltak, no de akkor, a háború alatt és közvetlenül utána…). Pici öcsém, Gusztika még csak kétéves – tehát most én vagyok a családfő. Hiszen már nagylány vagyok, a jövő hónap végén tízéves leszek.
Leszaladok a három emeleten. Az udvar közepén álló férfi visszataszító. Nagy hasú, borzas szakállú, nem túl tiszta, sápadt öregember, félig katonai, félig vedlett civil ruhában, hátizsákkal.
- Zsuzsikám! Nem ismersz meg? Én vagyok apukád!
Az lehetetlen. Apu magas, karcsú, elegáns, a haja szőke és hullámos, az arca simára borotvált, és szép, nagyon szép.
- Zsuzsikám, nagyon beteg vagyok, segíts felmenni!
Apuval öröm volt sétálni vasárnaponként, míg készült otthon az ebéd, én fogtam a mutatóujját, néha felnéztem rá a magasba, ő mesélt, felelt a kérdéseimre, csuda okosan, mindent tudott. Az öregembernek hordónyi a hasa (később megtudtam, a keretlegények összerugdosták, eltört a mája, attól lett "hasvízkóros", hiába csapolták a folyadékot kilencszer is a kórházban), büdös is és rám nehezedik már a második emelet után. Nem csoda, hogy elfáradt, hiszen a 19—20. századforduló táján épült, egyébként nem is csúnya házban nincs lift, a szobák belmérete pedig jó négyméteres.
Nagyika rögtön ráismer a hangjáról: Imre, hát visszajöttél? Gusztika rettegve bújik mögém, Apám, szegény, a halálos ágyán is emlegeti, hogy a kisfia félt tőle. Vizet melegítek, ágyat húzok a rekamiéra a nagyszobában. Megtisztulva, megborotválkozva már tényleg hasonlít Apura, de az az iszonyú has! A szomszéd házban lakik egy orvos, elhívom. Kiküldenek a szobából, sokáig beszélnek. Amikor az orvos kijön, rám néz, felmér, majd nyilatkozik: Apádnak kórházba kell mennie. Itt a papír, menj holnap az elöljáróságra!
A hivatalokban meglepően jóindulatúak. Két napon belül meglesz a beutaló, de reggel megérkezik Anyu Temesvárról. A hozott ennivaló diadalmas öröme rettenetes sírásba fullad. Anyu egy nap alatt elintézi, hogy felvegyék Aput az egyik legjobb orvos, Dr. Szamek osztályára a Szent István kórházba. Tőlünk a Nagyvárad tér iszonyúan messze van, villamos még nem jár, hiszen alig múlt el a háború. Furcsa, de, egyáltalán nem emlékszem, hogyan vitték oda Aput. Nem emlékszem, hiszen azért mégiscsak kisgyerek voltam. Pár nap, vagy talán hét múlva aztán megindul a villamos közlekedés a rommá lőtt Budapesten, talán a körúton, istenem, micsoda mámoros örömünk volt!
Apu 1945. július 10-én délután négy órakor halt meg. Még benn voltunk nála Anyuval, de engem a nővér (irgalmas rendi apácák az ápolónők) szelíden kituszkol. "Menj haza, kislányom és imádkozz!" Még látom, Szentgyörgyi nagymama jön görbe lábain, nem sír, nem jajong, ez még rettenetesebb. Istenem, őt nem igazán szeretem, mindig idegen maradt nekem. Korán meg is halt, még abban az évben. Súlyos cukorbajos volt és nem jutott inzulinhoz. Anyu ott maradt végig. Végig. Apu, a racionális, a nagyon okos, a fölényes, gunyoros, felvette a halotti szentséget. Azt mondta Anyu, megbékélve halt meg. Nagyon-nagyon sokáig nem tudtam megbocsátani a nővéreknek, hogy visszatérítették apámat. Ma már, apámnál jóval több mint kétszer annyi idősen megbékéltem velük és apámat is felmentem a gyávaság alól.
Ám sorsával halálomig nem békülök! Azt mondják azok, akik szerencsésen kimaradtak az egészből -- derék keresztények, olyik lelkes hívő is --, hogy a zsidóknak egyszer már el kellene felejteniök azt a kellemetlenséget, ami őket érte. Kellemetlenség ugye, nem szörnyű megaláztatás, gyilkolással tetézve? De hát mi voltaképpen rendes keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak, még e buzgó törekvés ellenére is pusztulásra lettünk ítélve. És aki megmaradt zsidónak, az rosszabb, az rászolgált? Még a kérdés is galád. Nekem még nagyapám vette fel a katolikus vallást a 20. század elején és magyarosította jól hangzó Frankel nevét erre a hosszú, fellengzős névre. Bezzeg nagypapa két unokatestvére bölcsebben járt el. Az egyik, Leó megtartotta a németes nevet, e néven lett híres ember, a párizsi kommün munkaügyi megbízottja, Marx munkatársa. A másik unokatestvér, Vilmos magyarosított ugyan, de a jól hangzó és rövid Fraknói nevet vette föl. Ezen ismerik, mint nagy történészt, egyházi embert, a Magyar Tudományos Akadémia egykori titkárát. A harmadik unokatestvér, az én nagyapám semmiről sem híres és ráadásul unokája is elmarasztalja a hosszú, fellengzős névért.
Édesapám tehát felvette az utolsó kenetet. Igen, őt meg testvéreit nagyapám vallásos katolikusnak nevelte. Neofitaként túlbuzgón. A múlt század elején kitérvén – az 1867-es emancipációs törvény hatására – teljesen integrálódni akart, valószínűleg főleg a híres történész-főpap unokatestvér hatására. Nos, ennek a beépülésnek semmi haszna nem volt, hiszen gyermekeit éppúgy elvitték munkaszolgálatosnak, unokái éppúgy rákerültek a halál-listákra, mint azok, akik megtartották hitüket.
És ma, több mint hét évtizeddel mindezek után? Ma vajon mennyire hazám ez az ország? Ma mennyire érvényesek az integrálódási törekvések? Sok évtizedig azt hittem, azt akartam hinni, igen, érdemes itt élni. De most, az újraéledt, az állampárt és kormány szintjén is elő-előtörő, már alig rejtett antiszemitizmus idején mit gondoljak? Én, öregember, már nem számítok, nem fontos, mit gondolok. Ám mit gondoljanak az unokáink?
2018.08.20 17:00
Frissítve: 2018.08.20 17:00

Gyönyörűség és borzalom

Publikálás dátuma
2018.08.20 16:00

Fotó: /
„A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész (...) halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is.”
Az embert érik néha nagyszerű meglepetések, ha mind ritkábban is. Az az igazság, meg sem fordult a fejemben, hogy a nagyváradi Szigligeti Színház Nagyvárad Táncegyüttesének két produkciója is elbűvöl majd, a Gyulai Várszínház Erdélyi hét című programsorozatában. Az egyik a VANmeSe, amit a magyar néptánc jeles, Kossuth-díjas tudója, Foltin Jolán rendezett és szerkesztett, a parádés folklórkincs, de kortárs költők verseinek felhasználásával is. Egybeolvad múlt és jelen, ének, tánc, próza, költészet, és boldogsághormonok tömkelegét termelő, napsugarasan gyönyörű örömjáték kerekedik belőle.
A másik produkció viszont, ami Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán készült, lidércesen sötét tónusú, megmutatja az elviselhetetlen, akár gyilkosságra késztető, agresszivitással teli magyar rögvalót, a sárba taszítót, azt a mocsárt, gazt, ami "lehúz, altat, befed", nem enged egyről a kettőre jutni. A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész, mert olyan odaadással van jelen a deszkákon mindenki, annyira nem kíméli magát senki, halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is. Valami ilyesmit nevezhetnek katarzisnak.
Vásott gyerkőcöket alakítanak a színészek, akik végeérhetetlenül képesek hancúrozni, egymást megtréfálni, kincseknek számító tárgyakat csereberélni, kergetőzni, veszekedni, örömködni, elkenődni, hatalmasakat nevetni és elkámpicsorodni, a VANmeSe előadásában. Nem férnek a bőrükbe. Szinte pillanatnyi nyugtuk sincs. Örök mozgásban vannak, és be nem áll a szájuk. Szövegelés közben is képesek táncolni, énekelni. Huncutok. Örökösen eszükbe jut valami rafináltság. Zene nélkül ugyanúgy dalra fakadnak, mint muzsikával, amit Bartalis Botond, Dallos Levente, Székely István, Szukits Éva jókora vehemenciával, fergeteges ritmusban szolgáltatnak. A táncosok pedig szédületes iramban ropják. Valamennyiükből felfakad a fékezhetetlen játékkedv. Miközben képesek az intencióknak megfelelően tökéletesen egyszerre lépni, mindenkiből sugárzik saját egyénisége. Karakterek, figurák, fazonok. Szerethetőek, sőt akár imádni valók. Olykor túl sokak, hangosak, leállíthatatlanok, akár kibírhatatlanok, dől belőlük az élet. Én bizony ideírom valamennyiük nevét, ennyi a minimum, amit megérdemelnek: Brugós Sándor Csaba, Forgács Zsombor, Forgács-Popp Jácint, Kacsó Bálint, Kerekes Dalma, Pintea Carmen-Theodora, Schmith Nándor Gyula, Szabó Enikő Ágnes, Szabó Mercédesz, Szőnyi József, Tőkés Imola, Vizeli Daniel. Közéjük vegyül Jerovszky Tímea, Szotyori József, színész, igencsak pörgő nyelvvel mondanak verseket, és Szerefi Ilona szépséges hangú énekes, amúgy ők is igencsak táncos lábúak. Színesen mesések, mint Cristina Breteanu jelmezei. Ezt játszotta délután az együttes kicsiknek és nagyoknak, akik még némi interaktív játékba és éneklésbe is szívesen bekapcsolódtak az Erkel Ferenc Művelődési Házban.
Este viszont a Tószínpadon, a színészeket leszámítva, ugyanezzel a szereplőgárdával, kibővített zenekarral került színre a Barbárok. Ha a VANmeSE nevezhető roppant színes előadásnak, akkor ez vészjósló tónusú, feszülten fojtó légkörű, az elviselhetetlenségig fokozódó, idegborzoló. Nem kicsiknek való. Borzalmak befogadására képes felnőtteknek, akik rekkenő nyári napon képesek szembesülni az iszonyattal, és nem csupán fagylaltra, sörre, hűsölésre, vízre vágynak. Ez az előadás bizony drasztikus, olyan mint a folyamatosan ömlő, elállíthatatlan szennyvíz, eláraszt mindent, ahogy a Zsámbéki Gábor által a Katonában rendezett A nép ellensége végén tényleg elárasztotta a színpadot a szennyvíz. Itt sárszerű, csúszós, tapadós, kosz-szürke anyaggal borította be a deszkákat Cristina Breteanu tervező. A sár persze jelkép, ahogy az volt csaknem 30 évvel ezelőtt is, a Csiszár Imre rendezte, szolnoki Macbeth előadásban. Menekülnünk kellett az első sorból, mert összefröcsköltek bennünket a színészek. Most ilyen veszély nincs, a nézőtér és a színpad között ott a tó egy része, ami szép ugyan, de túlzottan eltávolítja az eseményeket, még úgy is, hogy ugyancsak az első sorban ülünk. Szeretném, mint a VANmeSe nézésekor, jól látni a fölöttébb kifejező mimikát, ami így kissé elmosódik. Azért kiveszem a gyakran holtra vált, kővé dermedt arcokat, a megmerevedett, jegeces tekinteteket, vagy épp az olyan nézéseket, amelyekkel ölni is lehetne.
Cári Tibor zenéje zsigerekből felfakadó, a lélek égzengését-földrengését megjelenítő, nem ritkán fültépő, annyira erőteljes, hogy tán önmagában is megállná a helyét. Györfi Csaba rendezése-koreográfiája egymásba olvasztja a kortárs táncot és a néptáncot, amit a társulat anyanyelvi szinten "beszél". Az előadás nem realista módon követi Móricz történetét, de azért látjuk a gyilkosságot, a halottak kiásását, érezzük a borzadályos hangulatot, megjelenik előttünk az eldurvult világ. Mit mondjak, nem könnyed, nyáresti szórakozás. De nem is szánták annak. Ütős, drasztikus produkció, amiben igen magas hőfokon égnek, csaknem elégnek a szereplők, és mutatnak egy kis fénysugarat az alagút végén, hogy csak lehetne legalább kicsit máshogyan élni. Nehéz, nehéz, szinte lehetetlen, de mégiscsak rugaszkodjunk neki, próbálkozzunk vele.
2018.08.20 16:00
Frissítve: 2018.08.20 16:00