Forgács Imre: Észak Dél ellen

Publikálás dátuma
2017.09.09 09:55

Fotó: /

Csak az utóbbi néhány évben vált nyilvánvalóvá, hogy az Európai Unió jövőjét a mohóság, kicsit udvariasabban: a fenntarthatatlan elosztási viszonyok is fenyegetik. A gazdag Németországban például régóta elhiszik a politikusoknak, hogy a görögök hatalmas államadóssága csak a lustaságuk következménye. A valóság ezzel szemben az, hogy a lassú növekedés évtizedeiben a „nyertesek” szükségképpen mások rovására gyarapodnak. Berlin a látványos gazdasági sikereit nem kis részben az eurónak, illetve a kevésbé fejlett tagállamokra kényszerített megszorító politikának köszönheti.

Nagy-Britannia távozása az Európai Unióból maga is a torz jövedelemelosztás eredménye. A naiv "brexitisták" szintén elhitték a konzervatívoknak, hogy gazdasági helyzetük – 2008 óta tartó – folyamatos romlását az uniós munkavállalók korlátozásával meg lehet állítani. A nagyvárosi elit ellen is könnyű volt lázadást szítani, miután a csúcson lévők a pénzügyi válság ellenére látványosan gazdagodtak. A kilépés lelkes hívei a szavazataikkal persze maguknak ártottak. A font értékvesztése 2016 nyara óta főleg a kispénzűeket és a nyugdíjasokat sújtja. A várható brit veszteségekről, a megoldhatatlan gazdasági és jogi problémákról az uniós tárgyalások előrehaladtával egyre többet hallhatunk.

2017-ben azonban a menekültügy talán még a Brexitnél is reménytelenebbnek látszik. Elsősorban azért, mert a válságkezelés terheit az Unió néhány tagállama következmények nélkül háríthatja át a „déliekre”. Érthető, hogy ez ellen mostanában Olaszország tiltakozik a leghangosabban. Ráadásul esetükben nem csupán a tagállamok szolidaritására lenne szükség: az olaszok egy több éve tartó bankválsággal is küzdenek, amelynek esetleges továbbterjedése egész Európa pénzügyi rendszerét veszélyezteti.

Csak reménykedhetünk, hogy a német parlamenti választások után komolyabb változások is lesznek az Unióban. Költségvetési eszközökkel például könnyen elérhetnék, hogy a „nemzetmentésre” szakosodott vezetők ne akadályozzák tovább a tagállami érdekek józan egyeztetését. Az egykor tekintélyes Európai Tanács (ET) mára a – hazai választóknak üzengető – populisták fórumává vált. Sürgető lenne, hogy a felelős európai politikusok az ET ülésein végre az integráció sorskérdéseivel is foglalkozzanak.

Sikeres Észak, lusta Dél?

Kétségtelen tény, hogy a gazdag északi tagállamokban a német, a holland vagy akár a finn lakossági megtakarítások jelentős mértékben hozzájárultak az ottani gazdasági sikerekhez. Az sem vitatható, hogy mindez valahol a korai kapitalizmusra jellemző takarékosság, a „protestáns etika” szellemének továbbélését jelenti. Mégsem állíthatjuk, hogy az EU északi tagállamai és a felzárkózásra képtelen szegényebbek közötti szakadék pusztán a néplélekben gyökerező okokkal magyarázható.

A görögök vesszőfutása már akkor elkezdődött, amikor az országot 2001-ben nem a gazdaság fejlettsége, hanem politikai szempontok alapján vették fel a valutaunióba. Az euró a csatlakozó déliek számára elsősorban azt jelentette, hogy – a viszonylagos pénzbőség éveiben – szinte korlátlanul vehettek fel hiteleket a pénzpiacon. Korábban a drachmahitelek kamata például átlagosan 18 százalék körül mozgott, ám az euró esetében már csak 3 százalékot kellett fizetni. Érthető, hogy az egymást követő görög kormányok és a lakosság éveken keresztül szinte kölcsönökből élt, de hasonló volt a helyzet Írországban vagy Spanyolországban is. A 2008-as pénzügyi világválság – nem véletlenül – elsősorban ezeket az országokat sújtotta. A korábban biztos befektetésnek látszó ingatlanfejlesztések csődjét ma eladhatatlan tengerparti üdülők sokasága jelzi.

Az euró természetesen komoly gazdasági előnyökkel is járt: megszűntek a valutaátváltás magas költségei, és a vállalkozóknak sem kellett tartaniuk az árfolyamingadozások okozta veszteségektől. Mégsem tagadható, hogy a valutaövezetben folyamatos tőkeátcsoportosítás zajlik a centrumok javára. Ezt csak fokozta a válság: a kezdetben gyengülő euróárfolyam kedvező volt például az exportáló német óriásvállalatok számára, ám a görög turizmus szempontjából még mindig túlságosan „erős” maradt. Így nem csoda, hogy Görögország a felvett mentőcsomagok hatására – az EU szuverén tagállamaként – lényegében a hitelezők protektorátusává vált. A segélyprogramok feltételéül szabott megszorítások esélyt sem adtak arra, hogy a növekedés beinduljon, ami a 25 – a fiatalok körében 50 – százalékos munkanélküliséget csökkenthette volna. Az államadósság szintje azonban így sem mérséklődik: 2017 első negyedévében már elérte a GDP 176 százalékát. A mentőcsomagok lényegében arra elegendőek, hogy az esedékes kamatokat törlesszék, és részt vegyenek a nemzetközi pénzintézetek esetenkénti feltőkésítésében.

Európa gazdasági példaképe, Németország – az egyik legnagyobb hitelezőként – élen jár a görögök megmentésében. Mindez azonban nem akadályozta abban, hogy keressen is az „üzleten”. A La Tribune a közelmúltban például arról írt, hogy már az első görög hitelcsomagon is közel másfél milliárd eurónyi kamatjövedelemre tettek szert. Ennél is fontosabb azonban, hogy a befektetők 2010 óta – az államcsődtől tartva – tömegesen adták el görög érdekeltségeiket, és helyettük főleg a megbízható német értékpapírokat keresték. Mindez azt eredményezte, hogy a német költségvetésnek minden korábbinál kevesebb kamatot kellett fizetnie az eladott államkötvények után. Egyes szakértői becslések szerint ez a „megtakarítás” több, mint amennyit Németország a három görög mentőcsomagba együttesen befizetett.

Az olasz válság dimenziói

A hellén adósságválság 2015 nyarán annak ellenére megrengette Európát, hogy Görögország gazdasági teljesítménye nagyjából Connecticutéval azonos, ami az USA egyik legkisebb állama. Olaszország viszont az Európai Unió negyedik gazdasági hatalma, amely közel 2300 milliárd eurónyi államadósságot görget maga előtt (ez az ottani GDP több mint 130 százaléka). Nehéz elképzelni, hogy ilyen volumenű pénzügyi problémát – válság esetén – „összekalapozott” mentőcsomagokkal kezelni lehetne. Ennél is nagyobb baj, hogy az olasz bankrendszerben a nem törlesztett hitelek összege 360 milliárd euró körül mozog. Ez a görögök után a második legrosszabb mutató az Unióban, s mintegy harmada az euróövezet teljes „befagyott” állományának. A veszélyt az okozza, hogy a bankszektorban különösen gyakori a körbetartozás és a tulajdoni szerkezet is gyakran átláthatatlanul bonyolult. Így bármelyik nagy pénzintézet „bedőlése” könnyen idézhet elő bankpánikot, hasonlóan az amerikai Lehman Brothers 2008-as történetéhez. Ezért keltett komoly riadalmat tavaly ősszel a Monte dei Paschi, a harmadik legnagyobb olasz bank csődközeli állapota, amelyet csak az Európai Bizottság hozzájárulásával lehetett többé-kevésbé konszolidálni.

Az olasz gazdaság – hasonlóan a göröghöz – jó évtizede gyengélkedik, s a munkanélküliség riasztó adatai is közelítenek az athéni mutatókhoz. Ráadásul mindkét tagállam a menekültáradattal szemben szinte védhetetlen tengeri határokkal rendelkezik. A választópolgárok joggal érezhetik úgy, hogy az Európai Unió és Németország nem nyújt elegendő segítséget a válságkezelésben, miközben nem kívánnak tárgyalni az adósságterhek komolyabb enyhítéséről sem. Emellett az olaszoknál sajátos probléma az is, hogy a bankok által kibocsátott kötvények jelentős hányada lakossági kisbefektetők tulajdonában van. Így az Európai Uniónak az a jogos követelése, hogy a bajba jutott bankok megmentésébe a részvényeseket és a bank hitelezőit is be kell vonni – a kötvénytulajdonosok nagy száma miatt –, főleg az eurószkeptikusokat erősíti. A populisták hatalomra kerülését – Nagy-Britanniát kivéve – egyelőre sikerült megakadályozni Európában. Egy újabb pénzügyi válság azonban eldöntheti a 2018-ban várható olasz parlamenti választások sorsát. A radikális Öt Csillag Mozgalom esetleges győzelme új, meglehetősen veszélyes politikai helyzetet teremthet.

Tárgyalni kellene

A globális digitális gazdaságról sokan leírták már, hogy – a történelemben először – nincs olyan esemény, ami ne érintene azonnal és közvetlenül másokat. Ami a világ egyik részén beruházásként, tőkebefektetésként jelentkezik, az ugyanabban a pillanatban máshol már pusztító hiányt, tőkekivonást jelent. A német politikusoknak például be kellene látniuk, hogy Németország óriási export- és fizetési mérleg többlete egyáltalán nem független a „déliek” fenntarthatatlan mértékű eladósodásától. A The Economist szakértői legutóbb a német bérek azonnali emelése mellett kardoskodtak: ez növelhetné a belföldi keresletet és a többi tagállam többet exportálhatna Németországba.

Az EU számára azonban a költségvetési unió és a közösen kibocsátott euró-kötvény jelentene igazi megoldást. Erre azért lenne szükség, hogy az eladósodott országok pénzügyi szanálása ne fenyegesse minden alkalommal az Unió egészét. A pénzpiaci szabályozást – a tömeges offshore tevékenység korlátozása érdekében – amúgy is új alapokra kellene helyezni. Az európai szintű válságkezelés már nem sokáig halogatható.

2017.09.09 09:55

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10