Csak az utóbbi néhány évben vált nyilvánvalóvá, hogy az Európai Unió jövőjét a mohóság, kicsit udvariasabban: a fenntarthatatlan elosztási viszonyok is fenyegetik. A gazdag Németországban például régóta elhiszik a politikusoknak, hogy a görögök hatalmas államadóssága csak a lustaságuk következménye. A valóság ezzel szemben az, hogy a lassú növekedés évtizedeiben a „nyertesek” szükségképpen mások rovására gyarapodnak. Berlin a látványos gazdasági sikereit nem kis részben az eurónak, illetve a kevésbé fejlett tagállamokra kényszerített megszorító politikának köszönheti.
Nagy-Britannia távozása az Európai Unióból maga is a torz jövedelemelosztás eredménye. A naiv "brexitisták" szintén elhitték a konzervatívoknak, hogy gazdasági helyzetük – 2008 óta tartó – folyamatos romlását az uniós munkavállalók korlátozásával meg lehet állítani. A nagyvárosi elit ellen is könnyű volt lázadást szítani, miután a csúcson lévők a pénzügyi válság ellenére látványosan gazdagodtak. A kilépés lelkes hívei a szavazataikkal persze maguknak ártottak. A font értékvesztése 2016 nyara óta főleg a kispénzűeket és a nyugdíjasokat sújtja. A várható brit veszteségekről, a megoldhatatlan gazdasági és jogi problémákról az uniós tárgyalások előrehaladtával egyre többet hallhatunk.
2017-ben azonban a menekültügy talán még a Brexitnél is reménytelenebbnek látszik. Elsősorban azért, mert a válságkezelés terheit az Unió néhány tagállama következmények nélkül háríthatja át a „déliekre”. Érthető, hogy ez ellen mostanában Olaszország tiltakozik a leghangosabban. Ráadásul esetükben nem csupán a tagállamok szolidaritására lenne szükség: az olaszok egy több éve tartó bankválsággal is küzdenek, amelynek esetleges továbbterjedése egész Európa pénzügyi rendszerét veszélyezteti.
Csak reménykedhetünk, hogy a német parlamenti választások után komolyabb változások is lesznek az Unióban. Költségvetési eszközökkel például könnyen elérhetnék, hogy a „nemzetmentésre” szakosodott vezetők ne akadályozzák tovább a tagállami érdekek józan egyeztetését. Az egykor tekintélyes Európai Tanács (ET) mára a – hazai választóknak üzengető – populisták fórumává vált. Sürgető lenne, hogy a felelős európai politikusok az ET ülésein végre az integráció sorskérdéseivel is foglalkozzanak.
Sikeres Észak, lusta Dél?
Kétségtelen tény, hogy a gazdag északi tagállamokban a német, a holland vagy akár a finn lakossági megtakarítások jelentős mértékben hozzájárultak az ottani gazdasági sikerekhez. Az sem vitatható, hogy mindez valahol a korai kapitalizmusra jellemző takarékosság, a „protestáns etika” szellemének továbbélését jelenti. Mégsem állíthatjuk, hogy az EU északi tagállamai és a felzárkózásra képtelen szegényebbek közötti szakadék pusztán a néplélekben gyökerező okokkal magyarázható.
A görögök vesszőfutása már akkor elkezdődött, amikor az országot 2001-ben nem a gazdaság fejlettsége, hanem politikai szempontok alapján vették fel a valutaunióba. Az euró a csatlakozó déliek számára elsősorban azt jelentette, hogy – a viszonylagos pénzbőség éveiben – szinte korlátlanul vehettek fel hiteleket a pénzpiacon. Korábban a drachmahitelek kamata például átlagosan 18 százalék körül mozgott, ám az euró esetében már csak 3 százalékot kellett fizetni. Érthető, hogy az egymást követő görög kormányok és a lakosság éveken keresztül szinte kölcsönökből élt, de hasonló volt a helyzet Írországban vagy Spanyolországban is. A 2008-as pénzügyi világválság – nem véletlenül – elsősorban ezeket az országokat sújtotta. A korábban biztos befektetésnek látszó ingatlanfejlesztések csődjét ma eladhatatlan tengerparti üdülők sokasága jelzi.
Az euró természetesen komoly gazdasági előnyökkel is járt: megszűntek a valutaátváltás magas költségei, és a vállalkozóknak sem kellett tartaniuk az árfolyamingadozások okozta veszteségektől. Mégsem tagadható, hogy a valutaövezetben folyamatos tőkeátcsoportosítás zajlik a centrumok javára. Ezt csak fokozta a válság: a kezdetben gyengülő euróárfolyam kedvező volt például az exportáló német óriásvállalatok számára, ám a görög turizmus szempontjából még mindig túlságosan „erős” maradt. Így nem csoda, hogy Görögország a felvett mentőcsomagok hatására – az EU szuverén tagállamaként – lényegében a hitelezők protektorátusává vált. A segélyprogramok feltételéül szabott megszorítások esélyt sem adtak arra, hogy a növekedés beinduljon, ami a 25 – a fiatalok körében 50 – százalékos munkanélküliséget csökkenthette volna. Az államadósság szintje azonban így sem mérséklődik: 2017 első negyedévében már elérte a GDP 176 százalékát. A mentőcsomagok lényegében arra elegendőek, hogy az esedékes kamatokat törlesszék, és részt vegyenek a nemzetközi pénzintézetek esetenkénti feltőkésítésében.
Európa gazdasági példaképe, Németország – az egyik legnagyobb hitelezőként – élen jár a görögök megmentésében. Mindez azonban nem akadályozta abban, hogy keressen is az „üzleten”. A La Tribune a közelmúltban például arról írt, hogy már az első görög hitelcsomagon is közel másfél milliárd eurónyi kamatjövedelemre tettek szert. Ennél is fontosabb azonban, hogy a befektetők 2010 óta – az államcsődtől tartva – tömegesen adták el görög érdekeltségeiket, és helyettük főleg a megbízható német értékpapírokat keresték. Mindez azt eredményezte, hogy a német költségvetésnek minden korábbinál kevesebb kamatot kellett fizetnie az eladott államkötvények után. Egyes szakértői becslések szerint ez a „megtakarítás” több, mint amennyit Németország a három görög mentőcsomagba együttesen befizetett.
Az olasz válság dimenziói
A hellén adósságválság 2015 nyarán annak ellenére megrengette Európát, hogy Görögország gazdasági teljesítménye nagyjából Connecticutéval azonos, ami az USA egyik legkisebb állama. Olaszország viszont az Európai Unió negyedik gazdasági hatalma, amely közel 2300 milliárd eurónyi államadósságot görget maga előtt (ez az ottani GDP több mint 130 százaléka). Nehéz elképzelni, hogy ilyen volumenű pénzügyi problémát – válság esetén – „összekalapozott” mentőcsomagokkal kezelni lehetne. Ennél is nagyobb baj, hogy az olasz bankrendszerben a nem törlesztett hitelek összege 360 milliárd euró körül mozog. Ez a görögök után a második legrosszabb mutató az Unióban, s mintegy harmada az euróövezet teljes „befagyott” állományának. A veszélyt az okozza, hogy a bankszektorban különösen gyakori a körbetartozás és a tulajdoni szerkezet is gyakran átláthatatlanul bonyolult. Így bármelyik nagy pénzintézet „bedőlése” könnyen idézhet elő bankpánikot, hasonlóan az amerikai Lehman Brothers 2008-as történetéhez. Ezért keltett komoly riadalmat tavaly ősszel a Monte dei Paschi, a harmadik legnagyobb olasz bank csődközeli állapota, amelyet csak az Európai Bizottság hozzájárulásával lehetett többé-kevésbé konszolidálni.
Az olasz gazdaság – hasonlóan a göröghöz – jó évtizede gyengélkedik, s a munkanélküliség riasztó adatai is közelítenek az athéni mutatókhoz. Ráadásul mindkét tagállam a menekültáradattal szemben szinte védhetetlen tengeri határokkal rendelkezik. A választópolgárok joggal érezhetik úgy, hogy az Európai Unió és Németország nem nyújt elegendő segítséget a válságkezelésben, miközben nem kívánnak tárgyalni az adósságterhek komolyabb enyhítéséről sem. Emellett az olaszoknál sajátos probléma az is, hogy a bankok által kibocsátott kötvények jelentős hányada lakossági kisbefektetők tulajdonában van. Így az Európai Uniónak az a jogos követelése, hogy a bajba jutott bankok megmentésébe a részvényeseket és a bank hitelezőit is be kell vonni – a kötvénytulajdonosok nagy száma miatt –, főleg az eurószkeptikusokat erősíti. A populisták hatalomra kerülését – Nagy-Britanniát kivéve – egyelőre sikerült megakadályozni Európában. Egy újabb pénzügyi válság azonban eldöntheti a 2018-ban várható olasz parlamenti választások sorsát. A radikális Öt Csillag Mozgalom esetleges győzelme új, meglehetősen veszélyes politikai helyzetet teremthet.
Tárgyalni kellene
A globális digitális gazdaságról sokan leírták már, hogy – a történelemben először – nincs olyan esemény, ami ne érintene azonnal és közvetlenül másokat. Ami a világ egyik részén beruházásként, tőkebefektetésként jelentkezik, az ugyanabban a pillanatban máshol már pusztító hiányt, tőkekivonást jelent. A német politikusoknak például be kellene látniuk, hogy Németország óriási export- és fizetési mérleg többlete egyáltalán nem független a „déliek” fenntarthatatlan mértékű eladósodásától. A The Economist szakértői legutóbb a német bérek azonnali emelése mellett kardoskodtak: ez növelhetné a belföldi keresletet és a többi tagállam többet exportálhatna Németországba.
Az EU számára azonban a költségvetési unió és a közösen kibocsátott euró-kötvény jelentene igazi megoldást. Erre azért lenne szükség, hogy az eladósodott országok pénzügyi szanálása ne fenyegesse minden alkalommal az Unió egészét. A pénzpiaci szabályozást – a tömeges offshore tevékenység korlátozása érdekében – amúgy is új alapokra kellene helyezni. Az európai szintű válságkezelés már nem sokáig halogatható.
