Polt a Kúrián

Nem nagyon értjük ugyan, miért kellett Kúria Épület Projekt néven új szervezetet létrehozni, hogy valaki képviselje azoknak a szervezeteknek az érdekeit, amelyek a Néprajzi Múzeum és a Politikatörténeti Intézet eddigi Kossuth Lajos téri épületébe költöznek, de ha az uraknak jut erre idejük, ám legyen.

Egyetértünk Darák Péterrel, a legfőbb bírói fórum elnökével: a Kúria az államszervezet egyik legrégebbi, 1723-tól emlegetett intézménye, amelyet a kommunista diktatúra bosszúból megszüntetett és száműzött a Kossuth térről. Csodának mi ugyan nem tartjuk, mint ő, hogy fél évszázad után újra beköltözhet régi épületébe; egyszerűen csak azt gondoljuk, a mai hatalom korrigálta a történelmi inga kilengését - az Igazságügyi Palota visszanyeri régi funkcióját. Handó Tünde, az Országos Bírósági Hivatal elnöke szerint szimbolikus jelentősége van, hogy a nemzet főterén újra megjelenhet az alkotmányos (a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói) hatalmak egysége, ami igaz is, még ha ez a szimbolika az utóbbi nyolc évben a gyakorlatban túlságosan is egybeforrasztotta őket.

Talán ezért nem értjük, amit Polt Péter legfőbb ügyész mond: a Legfőbb Ügyészség és a bíróság elhelyezése egy épületben az igazságszolgáltatás egységét jelképezi, amelyben az ügyészi szervezet az igazságszolgáltatás fontos közreműködője. Az hát, persze: talán a kommunista örökség megőrzendő részeként azért vannak most is egy épületben. Meglehet, a történelmi Magyarországnak finomabb érzéke volt a szimbolikához, mint akár a "kommunizmusnak", akár a mai hatalomnak, mert korábban sosem voltak egy fedél alatt.

Polt Péternek, a legfőbb vádhatóságnak annyi keresnivalója van a legfőbb bírói testület környékén, mint a végrehajtó hatalomnak a törvényhozásban. Semmi. Az már csak ízlés és mérték kérdése, hogy a kormányfő a Várba hurcolkodik, Polt meg beéri az új, lusta társbérlettel.

Szerző

Ellenőri átvágás

A héten nálunk járnak az Európai Parlament ellenőrei, hogy felmérjék, mire költjük azt az irdatlan – ha 2004-től számítjuk, már a Marshall-segéllyel összemérhető – összeget, amit strukturális és kohéziós támogatás címén kapunk az Európai Unió nettó befizetőitől. A Marshall-segélyt nem a történelmi demagógia kedvéért citáljuk ide. Volt egy terv (az egy valódi terv volt, nem olyan, mint most a Soros-terv: tényleg létezett, sőt nagyjából meg is valósították): az volt a lényege, hogy a második világháború nyertes és vesztes európai résztvevőit egy kicsit felrántják gazdaságilag, megelőzve a hasonló kataklizmák után törvényszerűen bekövetkező válsághullámot. A Marshall-terv végső soron bevált – a keresletélénkítő hatás révén a pénzt osztó Amerika sem járt éppen rosszul –, és beválhatott volna az uniós felzárkóztatás terve is, ami nem volt sem önzetlenebb, sem számítóbb a Marshall-tervnél.

A két esetet nem a mögöttes szándékok különböztetik meg egymástól, az eltérést inkább a terveket végrehajtó elitekben, illetve a végrehajtás színvonalában kell keresni. Leegyszerűsítve: a Marshall-segélynek sokkal kisebb hányadát lopták szét és/vagy költötték teljességgel értelmetlen célokra. Talán azért, mert az USA az EU-nál jóval keményebben kontrollálta a pénzfelhasználást, de egészen biztosan azért is, mert a nagy háború után, ami mégiscsak a gonosz elbukásával végződött, a nyílt színi lopásra sem politikai akarat, sem társadalmi fogadókészség nem volt. És úgy tűnik, hosszú távon az új uniós tagállamokat is ugyanez a szempont különbözteti meg egymástól a sikeresség-sikertelenség terén: hogy mennyire akarják az elitjeik, illetve mennyire tűrik vagy nem tűrik a társadalmaik a lopást.

Tizenhárom év tapasztalata támasztja alá, hogy a Magyarországra küldött pénz nagyobbik fele eltűnt. Zürichi (Kajmán-szigeteki, panamai stb.) bankszámlákon van, vagy feloldódott túlárazott, silány és eredendően fölösleges beruházásokban. Ezt nemcsak mi látjuk tisztán, hanem a feladók is, nem kell hozzá helyszíni tényfeltárás. A mostani „ellenőrzés” ugyanolyan átvágás, mint amikor Orbán Viktor nyirbálja a nemzeti színű szalagot a százezredik főtéri szökőkúton. A legérzékenyebb pontok már kikerültek a megtekintés programjából, a végeredmény pedig borítékolható: a delegáció megállapítja majd, hogy amit láttak, az tulajdonképpen egy kicsit drága meg ócska, de más következmény nem lesz. Az Európai Néppártnak továbbra sem érdeke tengelyt akasztani a Fidesszel, de ez (magyar szemszögből) csak a kisebbik baj: a nagyobbik, hogy a mi „nemzeti” kormányunk ugyanolyan gondosan csorgatja vissza a megfelelő hányadot a donor országok multinacionális cégeinek, ahogyan a „balliberális” elődök tették. Tessék csak megnézni, változott-e mondjuk a Gyurcsány-kabinet időszakához képest a legtöbb állami megbízást elnyerő infrastruktúraépítők listája. Simicska kiesett, bejött Mészáros, Garancsi egy kicsit erősödött, de közben az idegen hangzású cégnevek ugyanazok, ugyanott vannak a listán, ahol akkor voltak.

És ugyanott vagyunk mi is, vagy egy kicsit lejjebb. Úgy fest, ott is maradunk.

Szerző

KényelMETlen

Fideszes ismerőseimmel ültünk nemrég az egyik, épp akkor Mészáros Lőrinc felcsúti polgármester kezébe került Balaton-parti kempingben. Kérdeztem, mit szólnak ehhez. Hümmögtek, ők nem politizálnak, meg na és akkor mi van. Aztán hallgattunk. Éreztem, emögött részükről nem valamiféle önvizsgálat vagy lelki tusa áll, hanem éppenséggel a jómodor, hogy ne borítsák rám az asztalt. Hogy kérdéseimmel az ősgonoszt képviselem, agymosott Soros-zombiként a magyarságot támadom ezzel, szavaimmal már-már az asztal alá csempészem a lányrabló szerecsent. De én már elkárhoztam, nem is érdemes győzködni.

Miért, mi a gond Mészáros Lőrinccel? Egy magyar ember, a pénz itt marad. (Muhaha.) Vagy Orbán Viktor falvának polgármesterét külön tiltsuk el a vásárlásoktól? Tejet se vehessen a boltban? Bár az előző tulaj is magyar volt, de talán még megnyugtatóbb, ha a befizetett helypénz csörrenését maga Orbán Viktor is hallja a szomszédjából. Valami ilyesmit gondolhattak.

Civilek, politikusok, szakértők és újságírók egyre kisebb csoportja pénzügyi és emberi erőforrások híján, saját és rokonai egzisztenciáját

kockáztatva, csípős-szúrós ellenszélben, csakis önmagára számítva küzd azért, hogy a lényeg - vagy annak legalább a felszínről tükröződő sziluettjének az árnyéka - megfogalmazást nyerjen. Ami a vagyonban dúskáló, harsogó kormánypropaganda kánonjában egy halk, disszonáns hang: Orbán Viktor itt önöket, magyarokat bizony hülyére veszi és meglopja.

A másik oldalon politikusok, közszolgák és pártcsicskák százezrei serénykednek azon, hogy a mégoly kevés fürkész szem elől is elrejtsék a lopás nyilvánvaló jeleit. Mindez komoly közpénzeket is felemészt.

Itt van például ez a MET-ügy. A jelek szerint Orbán haverjainak csorgattak át jó sok közpénzt. Bonyolultan tették, de az látható, hogy ez megakadályozta a további rezsicsökkentést. Ennek hallatán mit reagál az egyszeri polgár? Túl bonyolult, és különben is Gyurcsány. Majd inkább aláírásával biztatja Orbánékat „a rezsicsökkentés vívmányainak megvédésére”. (Ezt meg ő érti és én nem.)

Így nehéz.

Szerző
Marnitz István
MET