Azt mondta Horváth Ferenc, a sereghajtó Balmazújváros edzője a Debrecentől elszenvedett vereség után: lassanként el kell gondolkodnia saját reaktiválásán. Nincs kizárva, hogy a tréner negyvennégy évesen is bírná a labdarúgó NB I iramát; ebben persze nagy segítségére volna az archaikus hazai tempó, sőt a magyar futball hosszú távú mozdulatlansága. Hogy milyen régóta tart ez az állapot, arra példa lehet maga Horváth is, hiszen a korábbi 32-szeres válogatott csatár 1999-ben tagja volt annak a nemzeti együttesnek, amely 0-0-lal távozott Vaduzból, a liechtensteiniek elleni keserves Eb-selejtezőről. (Egyebek közt azért is, mert hegyek között, völgyek között ziccerhelyzetből a partvonalon túlra rúgta a labdát centerként a kamillás szakvezető.)
Rendben, Liechtenstein nem konkurál Andorrával, hiszen a gól nélküli döntetlen jobb a 0-1-nél.
Azaz még a vaduzi szintről is volt hova romlani.
A válogatottat az idő tájt az ötvenedik helyen jegyezték a FIFA világranglistáján, tehát csupán a dicsőséges múltnak szólt a liechtensteini műsorfüzet emelkedett mondata: „Úgy várunk Magyarországra, mint nagy európai futballnemzetre.” Na, igen, honfitársaink voltak elsők is a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség lajstrománál sokkal régebbi Élő-listán, sőt jó néhányszor vezették azt (1952-ben, 1953-ban, 1956-ban, 1957-ben, 1964-ben és 1965-ben). Talán azt sem érdektelen ideírni, hogy minden idők legmagasabb Élő-pontszámait összevetve ez a helyzet a futballban: 1. Németország 2014-es csapata 2205 pont, 2. Magyarország 1954-es válogatottja 2192, 3. Brazília 1962-es együttese 2161.
A balmazi Arabuli csak ennek a sikeres párharcnak örülhetett.
Más idők járnak... A FIFA-rangsor megjelenése (1993) óta a magyar csapat átlag helyezése az 52. pozíció, amelytől most hét hellyel maradnak el hazánk fiai. Noha a FIFA-nyilvántartást nem becsülöm sokra (miként magát a morálisan – hosszú évtizedek szomorú tapasztalatai alapján – nem éppen feddhetetlen szervezetet sem), kétségkívül sokat mondó tény: közvetlenül egymás mellé került Magyarország és Panama... A kivételes – értsd: negyvennégy esztendő során egyedül álló – Eb-szereplés sem hozott semmiféle változást, s már a norvégokkal vívott pótselejtező visszavágója után sejteni lehetett, hogy így lesz, mert a kettős kvalifikációs győzelmet követő bajnoki fordulóban mindösszesen 8940 nézőt számláltak.
A norvégok most hetvenharmadikok, miután legutóbbi tizenöt találkozójuk közül csak négyet nyertek meg, és nyolcat elvesztettek, de ez legyen az ő bajuk. A magyar futballnak elég – még sok is – a maga gondja. Nem csupán 1999 óta nem sikerült előrelépni, de 2010-től fogva sem: hiába a sport stratégiai ágazattá nyilvánítása, az irtózatos költés a labdarúgásra mint látványsportágra – jóllehet a modern kor Magyarországán a játékok játéka egyáltalán nem az –, a 2010. augusztusi helyezéssel harmonizál a jelenlegi pozíció: akkor ötvenhetedikként tartották nyilván címeres mezes képviselőinket. A múlt évi emelkedés után a válogatott visszajutott oda, ahonnan hét esztendeje, az új MLSZ-szel a háta mögött indult.
Ilyen kis ország, amilyen a miénk, a mai világban nem tarthatja a lépést a versenytársakkal – hallani nemegyszer. Csak hát akkor mit keres Belgium, Svájc vagy Chile az első tíz között? Vagy a hárommilliós Wales hogyan lehet tizenharmadik, a négymilliós Horvátország tizennyolcadik? (Ami Walest illeti, szerény véleményem szerint sehogyan, de ez más kérdés.) S mi a helyzet a három és fél milliós Uruguayjal, amely a huszadik századi hőskortól a futball meghatározó nemzetei közé tartozik, miként azok között volt fényes labdarúgó-dekádokon át Magyarország is.
Amikor (1930-ban) az „uruk” elhódították az első világbajnokság aranyérmét, itthon az első osztályú bajnokság kilencedik fordulójának nézőátlagát 3250-re becsülték. Most 2644-et, egy éve ilyenkor 2662-t mértek.
Élőben jó ideje romlik a számítás...
